A Várkert Bazárban koncertezett Nagy Feró és csapata

Fura, meghökkentő, ugyanakkor dallamos, tempós, cizellált muzsika. Egy kicsit punkos-rockos, éppen ezért beatricés, vagyis nagyon nagyferós, s mint tudjuk, e karakterbe a népdal, az irónia, a katonanóta éppúgy belefér, mint a gregorián, vagy akár a dzsessz. A ma már ős-Bikininek nevezett formáció a nyolcvanas évek elején alakult, két éven át tartó menetelése alatt két különleges albumot hagyott maga után. A teltházas közönség előtt celebrált előadás akár késői, dupla lemezbemutató koncertnek is felfogható.  

A sors útjai kifürkészhetetlenek. Miként az egykori Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, és vele az egész megcsontosodott kommunista kultúrpolitika döntései is. Hogyan fordulhatott elő az, hogy a tűzzel-vassal irtott, a nyolcvanas évek elejére totálisan ellehetetlenített Beatrice még csak az intézmény közelébe sem juthatott, majd néhány esztendőre rá (egészen pontosan 1983-ban) Bikini néven – igaz Nagy Feró mellett teljesen más személyi összetételben – immár boldog nagylemez tulajdonosoknak mondhatták magukat? Hogy aztán a lemezgyári illetékesek húzd meg – ereszd meg politikájának, vagy épp a Hova lett… album – annak ellenére, hogy a szokásos mennyiségnél kevesebb került forgalomba – előre borítékolható sikerének köszönhető- e, nem tudni: mindenesetre a rá következő esztendőben már a második korong ugyancsak meghökkentő tételein örvendezhettek a rajongók, vagy épp fanyaloghattak az irigyek, esetleg kevésbé műértő zenehallgatók.

Nem véletlen a „meghökkentő” kitétel, ugyanis az ős-Bikini (maradjunk a megkülönböztető jelzőnél, hiszen a jelenlegi, előtag nélküli elnevezéssel működő formáció legalább száznyolcvan fokos fordulatot vett zenei programmal vívta ki népszerűségét) muzsikája nehezen behatárolható. Aki a Beatrice polgárpukkasztó, ironizálásra, vagy épp – korabeli kifejezéssel élve – cikizésre hajlamos dalszövegeit kereste az új formációban, megtalálta. És ebben nincs is meglepő, hiszen a  művészi folytonosságot éppen mindkét zenekar mozgatórugója, karizmatikus előadója, Nagy Feró biztosítja. Aki a hajdani törzsközönségnek éppúgy meg kívánt felelni, mint a frissen hozzájuk csapódott fiatalok igényeinek. S, mindezt úgy, hogy ne sérüljenek az alapelvek… 

Márpedig az ős-Bikini elvhű maradt: „Gyermek voltam /Mikor megszülettem / Lehunyt szemmel visszanéztem/ Egy út van előttem / Melyiket válasszam?”. Ezt az utat, amely alapvetően a Beatrice után is a punkrockról szólt, tágabban kell értelmeznünk. A frontember dalok közötti, néhol vitriolos, humorban áztatott szókimondó konferálásai ugyan a fenegyerekekre jellemző attitűdöt hordozzák, ám aki a dalszövegek bújtatott odamondogatásai mellett a zeneiségre is figyel, rácsodálkozik annak sokszínűségére, arra a stílus kavalkádra, amely mindkét albumot jellemezte. És amelyet az eredeti, de kibővített felállással színpadra lépő csapat hitelesen, maximális teljesítményt nyújtva jelenít meg. Vérprofi muzsikusokként. Feró az ének mellett a szájharmonikát és a szaxofont, Németh Gábor a dobokon kívül csellót (Jó szelet kívánok; Lángosképű…), testvére Lojzi a basszusgitár mellett ugyanazon nótákban a hegedűt is megszólaltatja. Az egykori Beatrice billentyűs Gidófalvy Attila sufnijából előkerült a „szovjet expandernek” is csúfolt tangóharmonika, az amúgy is telt hangzást pedig vendég- fúvósok, illetve vokalisták teszik tökéletessé. Az ős formáció 1985 óta ugyan több alkalommal is színpadra állt, ám Szűcs Antal Gábor gitáros, aki még a második nagylemez megjelenése előtt búcsút intett a számára kissé idegen muzsikát játszó társainak, harminchat esztendő után – vélhetően az egykori Ifipark tiszteletére – első ízben lép föl a zenekarral. Tegyük hozzá, jó döntéssel, hiszen a másik gitárossal, Vedres Joe-val kitűnően kiegészítik egymást.  

Ami az emblematikus, bár a média által korántsem agyonjátszott dalokat illeti, a csaknem két órás happeningen szinte minden terítékre került. A punkrock szabályrendszerének megfelelő sablonosság ellenére is a már említett változatossággal. Így Kovács Kati egykori fesztiválnyertes dala, a kőkeményre átgyúrt Nem leszek a játékszered, a parodizált, kifigurázott orosz népdal, a Dolina, Dolina (hol volt még akkor a 3 +2 Csipkés kombinéja?), a Sárga bögre az eredeti, betiltott szöveggel, vagy épp a Furcsa jazz valóban dzsesszesre vett darabja, ízes, bluesos gitárszólóval. De nem hiányozhatott a magyar népdal (Tutujgass meg), valamint a gregorián alapú Imádság sem (feltűnő hasonlóságot mutatva az István, a király ide vonatkozó tételével – talán nem véletlenül), hogy a végére aztán az egész egy merő Lagziba, és szürke egyenruhába bújt rendőrökkel járt keringőbe torkolljon. Ez volt a XX. század egy darabja…