Tavaly év végén jelentkezett a Beatinterjúk második kötetével Bálint Csaba, aki amellett, hogy a Budapesti Rockmúzeum alapító-elnöke, elismert újságíró is. Szakterülete a viszonylag gyengén dokumentált magyar beatkorszak, a témában ugyancsak interjúkötetek formájában publikálta Miklóska Lajos, Nemes László, valamint Radics Béla munkásságát.   

Ki, hogyan emlékszik a beatkorszakra? Az ezerszer áldott és ugyanannyira szidott hatvanas évekre? Amikor a vasfüggöny résein épphogy, ám mégiscsak beszivároghatott a Nyugaton már javában tomboló beat őrülete, amikor az öreg politúrozott fadobozos rádiók keresőgombját csavargatva középhullámon végre rá lehetett hangolódni a Radio Luxembourg el-elhalkuló, hullámzó adójára, de még inkább a rövidhullámon fogható és mesterségesen zavart Szabad Európa Rádió Forgószínpad adására, ahol egy bizonyos Cseke László nevezetű műsorvezető forgatta a legfrissebb beat- és egyéb divatos zenéket. Mindehhez jött még az Ecseri használtcikk piacon beszerezhető „kopós” farmernadrág, a kizárólag „maszeknál” forgalmazott virágmintás hippi-ing, az aranycsillagos Lánchíd konyak és a feketecímkés cseresznyepálinka. No, meg a fület takaró, még mérsékelt hosszúságú hajviselet…

És persze az egyre-másra alakuló iskolai, egyetemi amatőr zenekarok (egyes felmérések szerint az idő tájt több ezer működött országszerte) nemritkán a maguk fabrikálta felszereléssel. Gitár a vécédeszka ülőkéjéből, hangszórók a sportpályákon felszerelt, majd a zenekari technikusok által leszerelt megafonokból, mikrofonok a telefonfülkék kagylóiból eszkábálva. A fiatalok – jól-rosszul ugyan, de – zenéltek. Egészen addig, amíg közbe nem szólt, mondjuk, az egyetemi-főiskolai felvételi, netán az első munkahely, de leginkább a kötelező honvédségi szolgálat, vagy családalapítás. Akadt, aki végigcsinálta, mások külföldön próbáltak szerencsét, sokan aztán az Égi zenekarhoz igazoltak.

Az egyetemes zenetörténet egyik legkevésbé dokumentált szegmense a beatkorszak, amelyet hiánypótló alkotásként Bálint Csaba vett górcső alá. Immár másodszorra. A közelmúltban ugyanis megjelent a Beatinterjúk című kötetének második része, amelyben az említett időszak zömében a kevésbé reflektorfényben álló egykori zenészeit faggatja. Konkrétan az egymással összefüggő Dogsot és a Meteort, illetve a Sámson, valamint a Ferm zenekarokat, továbbá a közismert és a beat „szentháromságának” egyikeként is emlegetett Metro együttest; történetüket külön fejezetekben taglalva. A részletes, szakmai-, társadalmi hátterekre is kiterjedő interjúk nyomán feltárul a hatvanas évek „eredeti beat-tőkefelhalmozása”, a zenekarok közötti tag-népvándorlás, de megtudhatjuk, milyen lehetőségek adódtak azon muzsikusok számára, akik nem csupán szórakoztatni akartak, de a szakmát egyben megélhetési lehetőségként is kezelték. Vadnai László „Kuksi” billentyűs (Dogs, Meteor, Atlas valamint Tőricht György gitáros, aki az említetteken túl az Echo együttesben is játszott, ma mindketten Németország polgárai, míg Bertalan „Güzü” István (ugyanezen bandák muzsikusa) ritmusgitáros, majd dobos, Norvégiában telepedett le.

„Zeneileg nem tettünk semmit, de lelkesek voltunk […] hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt átélhettem ” – emlékezik Tőricht, de Bertalan szerint is „csodálatos időszak volt” főként azért, mert „nem volt internet, nem tudtad megvenni a zenéket, vagy kottákat, meg kellett küzdeni mindenért”. Schwartz András a Ferm alapító dobosa mindezt úgy látja, hogy „sokan a zenészek közül a sebeiket nyalogatják”, miközben ő éppen ebből töltekezik. „Nem a pénzért zenéltünk” – jelenti ki, amelyet kellőképp alátámaszt a ma már legendává nőtt, sokszor megesett sör-virsli gázsi története.

Pintér István azonban „kalandvágyból” itthon maradt, igaz, több kollégájával ellentétben nem is szerződött Nyugatra vendéglátós zenét játszani. Ehelyett dobolt a Dogsban a Demjén testvérek (István és Rózsi) mellett, szerepelt az Atlantis kislemezein Radics Bélával és Neményi Bélával, majd a hatvanas évek, azaz a beatkorszak végén, gyermeke születését követően végleg letette a dobverőket. De érdekes utat járt végig Bardóczi Gyula dobos is, aki Pintérrel szemben ma is aktív: a Dogstól a Geminin, majd a Neoton Famílián keresztül egészen az Old Boysig jutott.

Beat-, illetve zenetörténetileg fontos beszélgetés folyt Debreceni Csabával, a Bergendy ütőhangszeresével, aki feleleveníti a Sámson együttes Csili Művházban tartott, annak közönsége miatt nem éppen veszélytelen koncertjeit is. Ugyanerről a zenekarról vall a frontember Gerdesits Ferenc „Bétus”, aki a Ferm és a Non-Stop mikrofonja után a Magyar Állami Operaház magánénekeseként (!) koronázta meg életpályáját.

A mindvégig lebilincselő, korabeli plakátokkal és fotókkal gazdagon illusztrált interjúkötet hiteles forrásként szolgálhat a témában kutakodó szakemberek, vagy akár „civilek” számára; az egyszerű halandó pedig izgalmas, emészthető olvasmányt tart a kezében. Amely értéket őriz.