Charlie Watts „megfejtése”

Az igazi virtuózok olyan minimalisták, akiknél a roll a rock előtt jár

Részlet Mike Edison – Sympathy for the Drummer: Why Charlie Watts Matters (2019) című könyvéből…

Muddy Waters volt az, aki megmutatta, hogy valójában átverés áldozatául estem. Ez nagyjából egy héttel azután történt, hogy Jeff Beck koncertjére voltam hivatalos a manhattani 14. utcában lévő Palladiumba. Ez a történés erősen ahhoz a középiskolában belém ivódott meggyőződésemhez köthető – meg a marihuána ködéhez -, miszerint Jeff Beck valamiféle istenség, aki annak a Szentháromságnak a része, amelynek további pilléreit Eric Clapton és Jimmy Page alkotják. Vagyis a Yardbirds összes korábbi „rabjai”. Ez a zenekar egyébként – vitathatató erényei ellenére – amolyan inkubátornak bizonyult a kor gitáros tehetségei számára, legalábbis annak tükrében, hogy az emberek egy idő után a látványosabb – Page esetében biztosan-, jobb zene miatt jártak a koncertjeikre.

Beck hű maradt önmagához – az egész előadás úgy került megrendezésre, hogy az ő gitárhős szerepe végig reflektorfényben maradjon. Stratocasterén a teljes színskálát felvonultatva „festette meg művét” a konceretteremben, a dinamikai tartományok végleteiben fürödve, arcán a sebesült állatok és az orgazmust átélő nők váltakozó vicsorgásával – és mindezt egy primitívnek tekinthető hangszerrel a kezében. Mert legyünk őszinték, mi más egy gitár, ha nem egy fadarab, melybe néhány mágnest fúrtak!?

Ettől függetlenül Beck sosem fogja érteni a primitivizmus lényegét, ahogy Page sem, sőt, az sem tud soha a tudatukba férkőzni, hogy miért a gitár a „rock” és miért a dob a „roll” ebben a műfajban.

Volt egy „Space Boogie” című dal ezen a koncerten, ezt kimondottan vártam, mert a két kedvenc témámat véltem benne felfedezni. A boogie-t, amire táncolni lehet és a space-t, ahová mindig el szerettem volna jutni. Ehelyett egy kétlábdobos darálást kaptam, ami nem sok kétséget hagyott a dobos edzettségét illetően, plusz kaptunk egy effekteken keresztül vezetett, egészen sziporkázó gitárjátékot, de máig nem nevezném ezt a számot igazi dalnak. Valami távoli, homáyos hasonlóságot mutatott a rock’n’roll irányában, de alaposabban végiggondolva nem ment át a teszten.

Térjünk vissza Muddy Waters-hez! Néhány hónappal a Jeff Beck-show után a Beacon Theatre színpadán volt szerencsém látni őt, ebben az Upper West Side-i épületben. Mint annyi kortársam, én is a Rolling Stones nótáin keresztül jutottam el a blues-hoz, ugyanis ők imádták Waters-t, így értelemszerűen bennem is mély kötődés alakult ki a stílus iránt.

Meg kell jegyeznünk, hogy Muddy és Beck nagyon hasonló hangszereken játszanak /játszottak/ – „mágnesekkel és drótokkal ellátott falapokon”-, ugyanis az elektromos gitár alap építőelemei soha nem változtak igazán. Viszont Muddy azon az estén előcsalta a Telecasteréből a legsúlyosabb hangot, amit életemben hallottam – óriási, magányos jajgatás, a tér és az idő egymásra zuhanása, a rekkenő Mississippi-delta zokogása, mindez panaszos és könyörgő érzettel párosítva. „Sáros Víznek hívnak” – énekelte. „Éppen olyan nyugtalan ember vagyok, mint a mélykék tenger.” Óriási keze volt, alig bírta az ujját beledugni abba a rézből kézszült slide-csőbe, mégis, ettől függetlenül tökéletes, primitív atavizmussal (az a jelenség, mikor egy élőlény olyan tulajdonságot mutat fel, amellyel csak a nagyon régi elődei bírtak – a szerk.) töltötte be a termet. Olyan dallamkörnyezet volt ez, amely kéjről, frusztrációról és hódításról beszélt, egy valóban kompromisszumok nélküli párzási rituálé, majd várakozás, majd… végül… behatolás! Jeff Beck ezzel szemben csak a „magömlést” ajánlotta. Muddyval ellentétben Beck minden egyes hangjával arra törekedett, hogy elérje a csúcspontot – de mindez szimplán rock volt, és hiányzott belőle a roll.

Szemtanúvá váltam. Láttam és hallottam, mi késztette Chuck Berry-t arra, hogy imádja ezt az embert. Éreztem, hogy mit érez a Rolling Stones-tagsága, hogy miért játszanak blues-t és miért nem játszanak soha milliárd hangot, csak a megfelelőt. Miles Davis is ezen az úton járt…

Az a tény, hogy Muddy Waters és Miles Davis egyaránt virtuózok voltak, vitathatatlan, de néhány „zenész” bizonyára azt állítja, hogy az a bizonyos VIRTUÓZ szó olyan technikai képességeket jelent, amelyek közül egyik sem volt a birtokukban: Muddy primitív volt és iskolázatlan, korlátozott technikával, Miles pedig minden zenei képzettsége és természetes adottságai ellenére sem játszott soha vakító sebességgel. Frank Sinatra vagy Billie Holiday esetében is korlátozott volt a hangterjedelem – ugyanis egyikük sem tudott igazán magas fekvésben énekelni -, de bárhonnan is nézzük, borzasztóan jók voltak a megfelelő hang megütésében, minden kibaszott alkalommal! Amikor a tiszta emberi érzelmek kifejezéséről volt szó, az előadásuk és fejlődésük egészen elképesztő méreteket öltött.

Egyébként a „virtuóz” zenei definíciójában sehol sem szerepel, hogy kötelezően sok hangot kell játszani! Tagadhatatlan, hogy Jeff Beck virtuóz gitáros, de a virtuózból elvész minden igazi erény, amikor a dal elé helyezi magát a muzsikus ezzel a ténykedésével. Az, hogy a gitárján, egy videojátékot is megszégyenítő hangokat képes produkálni, nem jelenti azt, hogy muszáj mindig ezt tennie.

Abban máris megegyezhetünk, hogy a Ramones tagjai nem virtuózok, de fuss egy kört ebben a témában, és próbálj csak meggyőzően játszani az ő stílusukban! Számos olyan példát ismerünk, amikor ász gitár-aprítók és élvonalbeli dobosok sokéves iskolai tanulással és hihetetlen technikai készséggel nagy lehetőséget kaptak, és az eredmény szimplán szörnyű lett. Ugyanez a másik oldalról – gondoljunk csak a milliónyi punk-rock zenekarra, szakadt farmerben, fekete bőrdzsekiben és Ramones stílusban! Ezek a magasszárú Converse csukában tomboló arcok a művészetek igazi apostolai: néhányuk teljesítménye egészen rendben van, de abból a millióból csak egy tud igazán jó lenni. Ezen kívül a sikerhez össze kell trombitálnod még négy olyan figurát, akik pontosan ugyanazon a frekvencián rezegnek! Sok sikert hozzá…

Úgy érzed, hogy a minimalisták nem lehetnek virtuózok? Akkor most mondd el ezt Ernest Hemingway-nek! Mondd el Thelonious Monk –nak! Mondd el a japán kalligráfusnak, aki az egész életét olyasmikre szenteli, mint az egyenes vonalainak tökéletesítése, vagy mondjuk egy hibátlan kör megrajzolása…

A Rush zenekar oldala például tele van olyan bejegyzésekkel, mint például: „Kérjük, magyarázza el nekünk, miért jó Charlie Watts!? Semmi olyat nem produkál, amit egy hét után ne tudnék én is eljátszani.” Vagy, mondjuk itt van a „Kik a legszerencsésebb dobosok a világon?” kérdés… Amire a válasz mindig az, hogy: „Ringo Starr és Charlie Watts, ez a két tehetségtelen srác, akik vagyonokat kerestek csak azért, mert lehetőséget kaptak arra, hogy igazi zenészekkel játsszanak.”

Amikor érdekelni kezdett a zene, azt láttam, hogy Charlie nem kapott túl sok tiszteletet a többi dobostól. Ugyanez érvényes Ringo Starr esetében is. Azért kaptak csak bármilyen elismerést, mert a Stonesban és a Beatlesben játszottak, de nagyon kevés dobos kolléga ismerte el a teljesítményüket. A hetvenes években mindenki megőrült azokért a prog-rock dobosokért, akik lehetelenül nagy dobszettjeiken 10 perces dobszólókat voltak képesek végigpüfölni.

Pedig Charlie Watts pont a könnyed szvingje és a kissé pontatlan átvezetései által simult bele a dalokba, közben pedig kérlelhetelen, zuhogó ritmikai alapvetései teljes hitelességgel ruházták fel a zenekarnak azon mélyértelmű dalait, amelyek kimondott veszélyt jelentettek az akkor fennálló társadalmi állapotok tekintetében. Megtalálta a lélegzetvételnyi szabad tereket egy olyan zenei közegben, amelyben ez, igazán komoly kihívásnak számított. Meg tudta „nyújtani az időt” – és míg mások felrobbantották hangszereiket, hogy ezzel olcsó elismerést csikarjanak ki a közönségből, ahogy egyre inkább a látvány rabszolgáivá váltak – Watts finoman és alázattal játszott szerény méretű hangszerén, közben igazán szellősen tolta a groove-jait. A gitárosok és az énekes keze alá dolgozott, így ők sem lettek a feszesség börtönének rabjai.

Képtelenség lemásolni Watts stílusát – ahhoz túlságosan autodidakta volt. Charle esetében soha nem a technikai bravúrokról beszélünk, hanem a sítlusról. A Rolling Stones tagjai elég okosak voltak ahhoz, hogy egy olyan jazzdobost alkalmazzanak, aki mindig a roll-t helyezi a rock elé, nem a lejátszott hangok mennyiségével méri a saját értékét és az egója nem nő az igazi zenekari feladata fölé: úgy kell a dalban részt venni, hogy a zenekar jobban szóljon tőle! Miközben mások harcoltak a saját dobos részeikkel, ő finomabbá tette az övéit. Tudta, mikor van helye a swing lüktetésének és mikor kell előszedni azt a vad dübörgést. Nem játszott dobszólókat, de nem azért, mert nem volt elég jó ehhez, hanem azért, mert elég jó volt ahhoz, hogy ne is kelljen szólóznia.

A virtuozitásnak ez a külvárosias formája egybeolvasztja a technikai tudást a zenei értékekkel. Komplex recepteket imád, nem pedig a tiszta összetevőket. Ez így, egy mérgező rendszerré állhat össze, amely előtérbe juttatja az előadókat, miközben semlegesíti az autentikus népzenészeket – ők őshonos művészetük mesterei, nem pedig azok a köldökbámuló, gitározó penészvirágok, akik – úgy tűnik – a világ bármelyik szegletében képesek megjelenni. Olyanokról beszélek, mint Muddy Waters vagy Bob Marley, Joseph Spence vagy Ali Farka Touré. A virtuozitásnak és az egyszerűségnek nem kell ellentmondásban állniuk egymással!

A virtuozitás csak egy szó. Egy idő után elveszti jelentését, ha eleget ismételgeted. Nevezheted a kekszet tortának, de ettől még nem válik azzá, és bárki, aki úgy érzi, hogy Jeff Beck vagy Buddy Rich több zenei potenciált kínál, mint Muddy Waters vagy Charlie Watts, pusztán hangszeres ügyességük illúzióján alapulva, az rettentő nagyot téved. Kétségtelen, hogy a Rollings Stonesnak – a világ legnagyobb rock’n’roll zenekarának – a legjobb rock’n’roll dobosra van szüksége. Viszont ha úgy hangzik el a kérdés, hogy ki a „legjobb” dobos, akkor már a kérdést is helytelenül tetted fel…

Részlet Mike Edison – Sympathy for the Drummer: Why Charlie Watts Matters (2019) című könyvéből.