Egonra emlékezve, előbányásztuk a Rockinformban megjelent utolsó interjúját…

Bár az anyaországban született, a család erdélyi gyökereire máig büszkén emlékezik. A Hobo Blues Band, és a P.Mobil basszusgitáros-zeneszerzőjét Chuck Berry is beválasztotta kísérőzenekarába egyik magyarországi koncertjén. Póka Egon Benedek Kőbányán zeneiskolát igazgat, emellett ma is aktívan zenél. 

– Jimi Hendrix feltétlen tisztelőjeként, hogyan emlékeztél meg a négy évtizede elhunyt gitárosról?

– Nem igazán szeretem a halál-évfordulókat, inkább a novembert, születése hónapját jegyezzük. Ettől függetlenül tavaly Jimi Hendrix emlékév volt, ennek megfelelően számos rendezvénnyel igyekeztek a legendát életben tartani. Itt, a Kőbányai Zenei Stúdióban Hendrix a tananyag része, de mára már hagyományai vannak annak, hogy a lengyel barátaimmal május elsején – évről-évre- megrendezezésre kerüljön a Thanks Jimi elnevezésű fesztivál, melyet két éve Magyarországra is adaptáltunk. Erre az alkalomra hoztuk létre a Póka Egon Experience zenekart, amely azóta is együtt van.

– Hendrixen kívül kik formálták zenei ízlésedet pályád kezdetén?

– A zene komolyabbik részével kezdtem. Négyéves koromtól klasszikus képzést kaptam, aztán a hatvanas évek végétől a világszerte elinduló folyamat engem is megérintett. Első áttörésként a Beatlest említhetem, majd a Rolling Stonest. Hamar bekerültem abba a közegbe, amely már a progresszívebb zenét preferálta: így – többek között- a kedvenceim a Cream, a Led Zeppelin, Stevie Winwood, a Blood Sweat and Tears és a Chicago voltak. Fiatal koromban játszottam könnyűzenét a Juventusszal, velük vendéglátóztam is, emellett dzsemeltem a dzsessz és a rock meghatározó alakjaival. Az a fajta elkötelezettség, melyet Radics Béla és Orszáczky Jackie barátsága jelentett, mindmáig megmaradt bennem.

– Hogyan kerültél kapcsolatba Radics Bélával?

– Itt, Kőbányán hamar kialakult egy zenész-baráti társaság Révész Sándorral, Som Lajossal, Mogyorósi Lacival. Utóbbi gitárossal közös bandát is alapítottunk. Rendszeresen jártunk Tűzkerékre, ahol Radics Béla mellett Som basszusgitározott. A Royal söröző akkoriban zenész találkahelynek számított, poharazgatás közben, nem egy alkalommal, zenekari sorsok dőltek el. Az idők során egyre többször ugrottam be a Tűzkerékbe basszusgitározni, ahová később „hivatalosan” is átigazoltam.

– A Hendrix magyar földi helytartójának is tartott zeneszerző-gitárosról sokféle – legtöbbször egymásnak ellentmondó- legenda kering. Milyen embernek tartottad Radicsot?

– Esetében két különböző korszakról beszélünk. Első időszakában, a hetvenes évek elején aktív, jó megjelenésű, energiával telt ember volt, aki fantasztikusan gitározott, és jól énekelt. A másik korszak sokkal árnyaltabb képet mutat: halála előtt pár évvel egy mindenbe belefáradt, megcsömörlött, alkoholmámorba menekülő, leépült Radics Béla áll a színpadon, akit hatalmába kerít a depresszió, és közel sem tud úgy teljesíteni, mint fénykorában.  Sajnos főként ez utóbbi korszakáról maradtak fenn fényképek, illetve kalóz hangfelvételek. Rengeteg időt töltöttünk együtt kártyázással, futballal, zenehallgatással és persze együtt muzsikálással. Sokat köszönhetek neki.

– Mi vezette őt erre az önpusztító életmódra?  

– Bizonyos dolgokban nem volt hajlandó kompromisszumokra, emiatt nem a megfelelő helyén kezelték. Meghonosított valamit, amely idehaza jórészt ismeretlen volt, emellett komoly sikereket ért el mindenféle médiatámogatás nélkül. Látva, hogy a nála nagyságrendekkel tehetségtelenebb emberek megkapják azt a popularitást, amely – egyetlen televíziós csatorna lévén- az országos ismertséget jelentette, elkeserítette és az alkoholhoz menekült.  Sorsát tekintve, ma a legtöbb zenész Radics Béla lehetne, hiszen napjainkban még inkább az értéktelenség kerül előtérbe. Nem látom, hogy a média milyen értékrendek alapján mozgatja a popipart.   

– Erre még visszatérnénk. A Hobo Blues Band zeneszerző-basszusgitárosaként lettél ismert és elismert muzsikus. Milyen emlékeket őrzöl az ott töltött évekről?

– Mondhatnám, jókor voltam jó helyen. Hobóval létrehoztunk valamit, amellyel – úgy gondolom- nyomot hagytunk magunk után. Meghatározó dalok és albumok sokasága született anélkül, hogy ki kellett volna bújni a bőrünkből. Leszámítva a Kopaszkutya című filmet – szerencsére ott sem kellett prostituálódnunk, hisz valamilyen szinten rólunk szólt-, soha nem írtunk megrendelésre dalokat. Munkamódszerünk is eltért a szokásostól, ugyanis Hobo kész verseire mindig utólag írtam a zenét. Nálam az lenne a furcsa, ha fordítva történne. Hobo irodalmi értékű szövegei beindítottak bennem valamit, inspiráltak. A Hobo Blues Band gondolkodó, s egyben lázadó zenekar volt, a dalok szóltak valamiről. Ha megnézzük, szinte minden lemeznek volt bizonyos íve, koncepciója. 

– Ilyen konceptalbum volt az 1984-ben megjelent dupla korong is. A Vadászat meghökkentő módon karikírozza ki a szocialista pártelit allűrjeit, miközben a szépirodalom eszköztárát felvonultatva, maró iróniába csomagolva, komoly társadalmi problémákat feszeget. Hogyan juthatott át a kulturális hatalom szűrőjén?

– Személyesen is érintett voltam, vagyok a témában; erdélyi származású édesapám is vadászott, családi hagyományként én is folytattam. Lehet vitatkozni azon, hogy brutalitás-e vagy sem, de ez nem arról szól, hogy csak egyszerűen lepuffantom a vadat! Komoly összegekkel támogatom a hazai vadállomány etetését, gondozását. A kádári, kommunista elit kiváltsága volt a vadászat, akik úgy gondolták, nekik mindent lehet. Ostoba, lump életet éltek, nem is értettek igazán ehhez a nemes sporthoz. Major Tamás felsorolja a lemez bevezetőjében a vadászat alapelveit, amelynek egyik fontos része a fegyelem. Az elvtársak kicsit sem voltak fegyelmezettek, nemegyszer részegen fogtak fegyvert és mentek ki az erdőbe. Hétköznapjaikat is ugyanúgy élték meg, mint a vadászatukat. Közszájon forgott a történet, hogy az akkori honvédelmi miniszter illuminált állapotban, helikopterről, gépfegyverrel lőtte a vadakat. Mondhatnám, hogy tükröt tartottunk eléjük, de szerencsére az ostobábbak azt sem tudták, miről van szó. Hobo is úgy tett, mint Bródy, vagy Horváth Attila, akik gondolkodva írtak. Trükkje, hogy egy-két gumicsontot – amely amúgy sem tartozott bele az eredeti elképzelésbe- benne hagyott a szövegekben, amelyre örömmel ugrottak rá az elvtársak. Viszont a lényeg benne maradt. Persze voltak köztük értelmesebbek, tisztességesek is, ők átlátták, mégsem tettek keresztbe.     

– Tizenkét évet húztál le a „Fekete Bárányok” másik meghatározó zenekarában, a P.Mobilban, ahol többek között olyan fajsúlyos szerzemény fűződik a nevedhez, mint a szakrális ihletésű Babba Mária, amelyben basszusgitáron felcsendül a Székely Himnusz fő motívuma.

– A Székely Himnuszhoz való kötődésem családi jellegű. A rendszerváltozás előtt hivatalosan sehol nem hallhattuk, nem volt szabad énekelni, már csak ezért is felkeltette kíváncsiságomat. Egyszer leültünk egy szál gitárral és megkértem apámat, aki muzikális ember volt, hogy énekelje el nekem. Míg énekelt, felelevenedtek régi emlékei, s közben zokogott. Vele együtt én is. Mikor a P.Mobillal megírtuk a Babba Mária című dalt és a középrész zenei szólójához érkeztünk, kiderült, hogy a Székely Himnusz tökéletesen beleillik. Akkoriban az együvé tartozás szimbólumát jelentette, mára némileg lejáratódott; az elvtársak az Internacionálét énekelték, ma a székely Himnusz megy. A basszusszólónál nem a hatásvadászat vezette az ujjaimat: ezzel a kis zenei idézettel szándékoztam tisztelegni apám emléke előtt.

– A rendszerváltozás után önkormányzati képviselővé választottak a kőbányai közgyűlésben. Hogyan tudtad hasznosítani mandátumodat?

– Kőbányán kevesen tudták, hogy mi az a Fidesz, azt viszont sokan, hogy ki az a Póka Egon. Nem voltam a párt tagja, de az ő támogatásukkal, függetlenként kerültem be a testületbe. Az oktatási bizottság tagjaként, főként kulturális területen, bizonyos dolgokban tudtam segíteni. A négy év legfontosabb hozománya a Kőbányai Zenei Stúdió, melynek igazgatója lettem. 1994-ben, az önkormányzat nagyvonalú támogatásával megkaptuk az épületet, azóta működik az iskola.

– Hogyan, milyen módszerekkel folyik a képzés a Kőbányai Zenei Stúdióban?

– Ebben a zenész szakszervezet által támogatott művészeti iskolában, a tanítást nekünk is meg kellett tanulni, hiszen korábban nem létezett ilyen jellegű intézmény. A balettintézethez, vagy artistaképzőhöz tudnám hasonlítani. Világlátásunkat jól jellemzi az alagsor egyik oldalfalát teljesen beborító világhírű- és hazai muzsikusok közös festményen való ábrázolása. Növendékeink nem terelhetők be a hagyományos értelemben vett oktatási rendszerbe. A tanári kar válogatott – és főleg aktív – zenészekből álló társaság, akik azon túlmenően, hogy nagy súlyt fektetnek a szabadságra, élettapasztalataikat is átadják diákjaiknak. Emellett komoly jogi képzést is kapnak a diákok, amelyre nagy szükségük lehet a későbbiekben.

– Az iskola évről-évre bocsátja ki a végzős zenészeket, miközben a kereskedelmi televíziók verseny show műsorai futószalagon ontják a sztárokat. Elég egy tehetségkutató élvonalában végezni, s minden a győztes ölébe hullik. Érdemes még tanítani?

– Ezek a műsorok alapvetően nem a tehetségkutatásról szólnak. Szigorú licence alapján működő show-k ezek, ahol a szabályoktól tilos eltérni. Előnytelen, kizsákmányoló szerződésekkel tartják sakkban a szereplőket, akik a népszerűség reményében mindent bevállalnak. A mi növendékeinkkel ez nem fordulhat elő. A televízióban nagyszámú és sokszínű jelentkező közül válogatják ki a szereplőket, ahol valóban akadnak tehetségek, de ez számít a legkevésbé.  Ahelyett, hogy csiszolnák őket, épp az ellenkezőjét sugallják: nem kell tanulni, a stylist a lényeg! A produkció fontosságát, minőségét felváltotta egy újonnan létrejött állatfaj, a celeb.  Ezzel szemben az igazi tehetségkutató az iskola.