Tavaly év végén lett fél évszázados a The Doors utolsó stúdióalbuma, a mámoros hangulatú és bluesos L.A. Woman. Eddig nem hallott felvételekkel, stúdióban rögzített hanganyagokkal tarkított újrakiadással ünnepelték meg ezt a jeles évfordulót.

Kétórányi, korábban nem hallott felvétellel kecsegtet Jim Morrison „hattyúdalának” háromlemezes, az eredeti producer, Bruce Botnick nevével fémjelzett újrakevert kiadása.

Az L.A. Woman meglehetősen feszült körülmények között született, már a harmadik nagylemez, a Waiting fot the sun idejében is nőtt a szakadék Morrison és a zenekar többi tagja között. Jim egyre jobban elhatalmasodó féktelensége és egyre csökkenő józansága mellett a felvételek befejezése előtt távozott Paul Rotchild, aki az ősidők óta dolgozott producerként a zenekarral. Legendás együttműködés volt az övék, amit annak idején Ray Manzarek „égben köttetett házasságnak” nevezett. Ám ő úgy érezte, ha sikeres akar maradni a zenekar, akkor újítania kellene, ezen álláspontja tükrében elégedetlen volt az új dalokkal. Érezte, hogy a zenekar részéről is elapadt a korábbi lelkesedés, így ő maga ajánlotta fel, hogy békében váljanak el útjaik. Ezt követően lépett színre producerként és hangmérnökként Botnick, akit maga Rotschild javasolt a munkára. Ő hívta meg Jerry Scheff-et, Elvis Presley basszusgitárosát is, hogy segítsen a felvételeknél.

Ahogy Göbölyös N. László írja a Jim Morrisonról szóló könyvében, a felvételeket az Elektra kiadó irodái felett lévő próbateremben rögzítették, Jim pedig az egyik fürdőszobában énekelt, mert kifejezetten tetszett neki annak akusztikája. …az utolsó fellángolás a zuhanás előtt. Amikor Jac Holzman (az Elektra alapítója – a szerk.) meghallotta Jim énekét a szalagokon, csak ennyit szólt: „Ez az utolsó lemeze.”, írja Göbölyös.

A címadó dalt egyébként egyetlen egyszer vették fel, ahogyan elsőre sikerült, úgy halljuk ma is a lemezen.

A kritika az egekig magasztalta a lemezt és a zenekart is, soha annyi elismerést nem kaptak még az első lemez óta – leginkább a természetességét, szabadságát, őserejét, Morrison énekét méltatták. Erről a sikerről azonban ő már csak dobosától, John Densmore-tól értesült, a lemez munkálatainak befejezése előtt egy hónappal ugyanis Párizsba költözött szerelmével, Pamela Coursonnel.

A nagy klasszikusok remek újrakeverése mellett azonban a kiadatlan felvételek elkerülhetetlenül csalódást okoznak – írja a Loudersound a cikkében. A vázlatos feldolgozások, mint Junior Parker Mystery Trainje, Lee Dorsey Get out of my life woman című dala vagy a Baby please don’t go Big Joe Williamstől jelentéktelenek, épp csak pár percesek és mind úgy hangzik, mint amit soha nem szántak megjelenésre – írja a szerző. Arról nem beszélve, hogy csak a legelvetemültebb mániás rajongók élvezik hallgatni a Crawling king snake vagy a Been down so long huszonpercesre duzzadt verzióját.

Az egyetlen értékelhető újdonsága az anyagnak a Riders on the storm különböző verziói és Hyacinth House egy korai demófelvétele. Az album címadója, az L.A. Woman marad egy mélabús, karrierzáró klasszikus, de már nem tartogat több titkot – írják a cikkben.

Nos, hogy valóban ennyire kiábrándító, unalmas és szörnyű-e az 50 éves deluxe kiadvány, arról jómagam, mint elfogult, azaz „elvetemült és mániákus” Doors-rajongó nem nyilatkoznék konkrétan, de nem fogalmaznék ilyen sötéten. Érdekesség minden egyes hang, ami egy ilyen legendás bandától, félévszázad távlatából előkerül, noha talán tényleg nagyobb a füstje, mint a lángja. Ezt mindenki döntse el maga, miután meghallgatta!