Jeff Beck /Johnny Depp/, Royal Albert Hall, 2022.május 31.

Na erre megérte várni! Merthogy ez a jegy több mint két éve megvolt nagyon kedves angol barátomnál, aki meghívott, hogy ugyan nézzük már meg, mit tud a modern rock gitározás egyik stílusteremtője és alakítója! Mindezt vélhetően utoljára tehettük meg… Az esti koncert a turné harmadik előadása volt a sheffieldi és az előző esti Royal Albert Hall után.  

Az idén 150 éves ikonikus helyszín, ami szép lassan vált a korábban csak klasszikus zenét befogadó szentélyből az évtizedek alatt a rockzene fellegvárává is, kicsivel több, mint ötezer nézőt fogad be, amelyből mind ülőhely, ahogy az egy színházhoz illik. Az előzmények ismeretében nem csoda, hogy telt ház volt. És az előző esti hírek alapján tudtuk, hogy vélhetően lesz meglepetés is…

Bemelegítésként Sharon Corr perdült a színpadra háromtagú zenekarával, és mindjárt a valaha nagyon népszerű családi zenekaruk a Corrs slágerével kezdett (Radio). A körülbelül 2/3 házból ez a világon semmilyen reakciót nem váltott ki. Pedig nagyon szimpatikusan, szerényen vezette fel dalait és feldolgozásait (Smalltown Boy) az ír énekesnő. Jól átgondolt, igényes fél órás műsort celebrált a zenészeivel, a végén egy remek instrumentálissal, amit már Jeff Beck-kel is többször előadott színpadon (Mná Na Héireann). Sharon kérte, hogy ilyen hosszú elzártság után, csak dőljünk hátra és élvezzük a zenét. Ezt a többség meg is tette, nem lehetett telefonokat a levegőben látni, ekkor még…

Jeff Beck személyiségét Sharon Corr is összefoglalta számunkra, midőn nagy tisztelettel említette, hogy van szerencséje nagyon régen együtt dolgozni a Mesterrel, és hogy még nem találkozott hozzá hasonló „pure musician”-nel.  Ez a vegytiszta zeneiség és miden más kizárása valóban áthatotta aztán később a műsort a gitáros részéről.

Jeff Beck-et nem nagyon kell bemutatni, de hogy elhelyezzük: ő a három nagy brit gitáros egyike. Miközben Eric Claptonban és Jimmy Page-ben mindig is volt törekvés a jó zenélés mellett a sztárrá válásra is, Beck ezt az utóbbi utat elkerülte. Nagyon jól látszott ezen az estén is, miért. Az is gyanús, hogy miért maradt aztán a korai évek után ő is szólóban. Színpadi jelenléte így 78(!) évesen is inkább kamaszosan szégyenlős, konferanszai nagyjából kimerültek egy-egy szórványos Thank you!-ban.

Jeff Beck esetében szinte csak a zenéről lehet beszélni, és arról sem könnyű, mert nincs kihez képest értelmezni.  Maga alkotta meg stílusát az évtizedek alatt, és arra is folyamatosan épültek rá az újabb rétegek, ahogy jelentek meg az egymásra gyakran egyáltalán nem hasonlító albumok.

Mondják, hogy a szépséget nehéz meghatározni, de ha szembejön az utcán, rögtön észreveszed. Na, kb. ilyen Jeff Beck zenéje is: ha csak hozzáér fehér Stratocasteréhez, rögtön hallani, hogy ez az ő hangzása. Mert gyakran inkább a hangzás az, ami lenyűgözi az embert. Egyik pillanatról a másikra járjuk meg a sötétséget és a fényt, az agressziót és a végtelen gyengédséget.  Nála végképp nem közhely, hogy fehér Strato-ja, mint az egyik végtagja működik, gondolataival szerves kapcsolatban.

Nemcsak a hallatlan könnyedséggel előadott zenei tudása imponáló, hanem az is, ahogy zenészkollégáit bevonja, támogatja a csodálatos pillanatok megteremtésében. Eddig is szokása volt, most sem tért el tőle, hogy rendkívül tehetséges női zenészekkel veszi magát körbe. Ezen a turnén bőgőse Rhonda Smith volt, aki már letette a névjegyét Prince és Beyonce mellett is. Na, itt ez a bemutatkozás a második instrumentálisban történt meg, amikor kicsit előre jött szólózni, mi meg hanyatt estünk, és csak nagy sokára tápászkodtunk fel ámulatunkból. A doboknál a német Anika Nilles bizonyította, hogy nincsenek már rég „férfi hangszerek” a rockzenében sem. Látszott, hogy a komoly fúziós, funkos és nagyon is rockos múlttal bármit tud a Mester repertoárjából. A csapatot még egy hölgy, Vanessa Freebairn-Smith csellós és Robert Adam Stevenson billentyűs egészítették ki.

A műsor nagyon változatosra sikeredett, ami fontos is, hiszen jórészt instrumentális darabokból állt, közte elég sok feldolgozással. Érdekesség, hogy noha senki nem fogná vissza a Mestert, négy-öt percnél hosszabb szerzeményekre nem emlékszem ezen az estén…

Vagy csak repült az idő és nem tűnt semmi hosszúnak? Vagy valóban jellemző Beckre, hogy egyáltalán nem ragadtatja magát hosszú szólókra. Ő inkább a „kevés hanggal sokat mondani” iskola híve.

A közönség nagy részét, ahogy sejteni lehetett, inkább az ősz hajú „valamikori” rockerek alkották. Na, most ezen korosztály sajátja, hogy minél több sört iszik – mert úgy emlékszik, hogy ezt jól bírja- annál többet kell kimennie. Ezt a „közlekedő edény” szerepet sajnos sokan eljátszották ezúttal is, szerencsére nem a mi sorunkban. Számomra, aki persze Albert Hall és Jeff Beck újonc is voltam egy személyben, elfogadhatatlan, hogy valaki ki-be mászkál többször egy ilyen szent rituálé alatt. Hát még azokat mennyire zavarta, akik egyes sorok szélén hétszer-nyolcszor álltak fel, hogy mások ki-be limbózzanak sörrel a kezükben.

Az előbb leírt közönség összetétele, legalábbis a lelkesedés hőfoka és a hajak színezete is megváltozott abban a pillanatban (és mobilok százai emelkedtek a magasba), midőn Beck bejelentette vendégét, akivel évek óta jóban van: Johnny Depp-et! Valahonnan a föld alól, a semmiből előkerült a filmsztár néhány tucat rajongója, akik mindenféle, odaadásukat kifejező bekiabálással próbálták kizökkenteni a menetéből az előadást. Ez nem sikerült szerencsére, pedig valós veszélye volt, hogy a koncert átcsap valami másba, és kissé elveszíti addigi zenei ünnep jellegét.

Tudtuk természetesen, hogy Depp gitározik és énekel a Hollywood Vampires-ban is, de mostanság mintha másféle kötelező megjelenései lettek volna arra, New York felé… (Azóta megvolt az igazságosztás pillanata, Depp megnyerte a pert volt neje ellen.) Meg egyáltalán, mit keres itt a Mester mellett? (Aki híresen nem tud énekelni…)

Nos, nagyon is volt valós helye és szerepe a gitáros-énekesnek a színpadon!  Tette a dolgát megfelelő alázattal, kizárva a körülötte zajló felhajtást. Énekesi- és gitáros képességeinek persze voltak korlátai, de ez ott a szentélyben nem tűnt kirívónak. Megjelenése meglehetősen Jack Sparrow-ra emlékeztetett. Vajon miért is? Haha!

 Depp nagy átéléssel adta elő többek között a John Lennon és Marvin Gaye és Killing Joke (!) klasszikusokat, valamint a koncert egyik fénypontját, Hendrix Little Wingjét. Megjelenése és zenei teljesítménye abszolút hozzáadott a koncerthez, noha nagyon vékony jégen kellett egyensúlyoznia híressége fénytörésében, de ezt intelligensen megoldotta.

A folyosókon is kifüggesztették a koncert várható időbeosztását, és minden nagyjából a szerint is történt. Beck nagyjából másfél órát játszott ráadással (legvégén egy csodálatos A Day in a Life-fal), ami egy percre sem volt unalmas, így nem kellett a gitáros életkorával foglalkozni.

Nagyon jó karban levőnek tűnt Beck! És abban sem öregedett, ahogy a legvégén is amolyan félszeg kisfiús mosollyal, rivaldafénytől zavarva még elmondott egy köszönömöt, visszabillentette az elmaradhatatlan napszemüvegét, majd minden színpadiasságot nélkülözve lesétált a pástról. A közönség számára vélhetően egy életre. Bár, mit lehessen tudni ezeknél a rockisteneknél…