Vasárnapi bálványimádat

Billy Idol/The Foxies – Budapest Park, 2022.09.25.

Nem tudom, hogy az Esőisten – Passuth László könyvét idézve – siratta-e tegnap Mexikót, de a Soroksári utat és pláne a Budapest Parkot rendesen eláztatta. A többszöri dátumváltozás után úgy tűnik, sikerült a legrosszabb napot kitűzni a Billy Idol koncertre, ez azonban csak az előzenekarként fellépő „The Foxies” triót súlytotta, akik a szakadó eső miatt szinte csak félház előtt játszottak. A műsoruk javát magam is lekéstem, hála a MÁV-BKK duónak.

A banda javára legyen mondva, hogy minden probléma ellenére teljes erőbedobással nyomták a – saját bevallásuk szerint – „csináld magad stílusú” zenéjüket. Julia Bullock, a frontlány, annyira élvezte a bulit, hogy hamarosan már egy igen lenge nyári ruciban adta elő gondolatait. Számomra az alter-pop-indie kategóriában keltek versenyre és az eltökéltségük alapján nem kizárt, hogy még hallunk felőlük.

A tömeg az előzenekar műsorának végén és az átszerelés alatt szépen gyülekezett s gyakorlatilag teljes teltházzal indult a show, sőt, még az eső is elállt. A színpadon az idei Billy újdonság, a The Cage EP bordó virtuális függönye előtt sorra jelentek meg a zenekar tagjai. A dobos srácot (Erik Eldenius) leszámítva egyikük sem a nyeretlen kétéves kategóriában indult, de a két gitáros, Billy Morrison (ex-Cult) és Steve Stevens – bálványunk örök harcostársa – önmagukban is ikonikus rocksztárok. Ennek ellenére vagy pont ezért, valahogy mégsem éreztem az egységet. Kicsit az volt az érzésem, mintha különböző fajokhoz tartozó nagyvadak, egymás területét tisztelve, a békés együtt (zen)élés mellett döntöttek volna.

Billy bácsi (66 éves) külső megjelenése nem sokat veszített csáberejéből, ám sajnos a hangjáról ugyanez már nem mondható el. A setlist valódi best of program volt, egy-két új – és igazán jól sikerült – dallal felturbózva. Valóban, ha Idol életművét nézzük, nem kevés slágert hagy majd maga után. Így fordulhatott az elő, hogy olyan dalok, mint a Sweet 16 vagy Schock to the System ezúttal talonban maradt.

Elindult tehát a show, amely divatbemutató (legalább ötször öltözött át a Mester) és gitárparádé is volt egyben. Morrison és Stevens egymással versengve hozatták ki a technikusokkal a mindenféle signature és custom shop modelleket. Közben persze ügyes szerkesztésben peregtek a dalok. Billy Idol teljes pályafutásáról képet és hangot kaphattunk, beleértve a két – még a 70-es évek végén keletkezett – Generation X-es „slágerét” a Dancing with myself-et (nyitó nóta) és a One hundred Punks-ot. Néha azonban elképesztő kontraszt volt a dalok között. A Flesh for Fantasy Michael Jackson-os lassú lüktetése után a zord The Cage, a (borzalmasan hamis) Speed és a country-s és ultraslágeres Bitter Taste, ég és föld egymáshoz képest. Persze a profi zenészek profin nyomták mindegyiket. A billentyűs Paul Trudeau és a mexikói kartelltagnak kinéző Stephen McGrath basszer klasszul hozták a saját témáik mellett a vokálokat is. Mi tagadás bármelyik leénekelte a Főnököt. Azért Billy Idol nem is lenne önazonos, ha nem mutatta volna be a 80-as évekbeli MTV-s grimaszait, rosszfiús imidzsét, de az átkötő szövegeknél már inkább csak magának mormolt, amolyan „nem látta valaki a házipapucsomat?” stílusban.

Igazából Steve Stevens az igazi enigma számomra. Az ő zeneisége és szakmai felkészültsége messze meghaladja a nóták színvonalát. Billy és az ő kapcsolata leginkább egy nyugdíjas párra hasonlít, akik pontosan tudják, hogy egymás nélkül már nem boldogulnak. Mindentől függetlenül azt éreztem, mintha a gitáros cikinek gondolná, hogy túl jól játsszon. Próbálta erőltetni az akusztikus gitárt és a flamenco iránti elkötelezettségét, de az egészből nem alakult ki semmi extra, megmaradt az ujjgyakorlat szintjén. Előkerült még a Stairway to Heaven és persze az elmaradhatatlan Top Gun Anthem is. Ez utóbbi, mint derült égből villámcsapás, a Blue Highway című dal közepén. Egyszer egy interjúban Stevens lenyilatkozta, hogy lejátszhatja ő a csillagokat is, mindenki a Rebel Yell szólójában „közreműködő” – ezúttal rózsaszínű – játék lézerpisztollyal azonosítja művészetét.

Igen, a Rebel Yell megkerülhetlen és most is nagyot durrant, a közönséget ugyanis csak az a tény érdekelte, hogy kedvencük végre újra itt van és nekik énekel. Ezért lehetett olyan fura végeredménye a koncertnek, hogy a vájtfülüek csalódottan, az elvakult rajongók pedig boldogan távoztak.

A két ráadással együtt (egy The Heartbreakers feldolgozás és természetesen a White Wedding) is csak szűk másfél órát nyomtak és mint egy középszerű utazó cirkusz, a jó és a rossz élményeket egyaránt maguk mögött hagyva, sátrat bontva vonultak át Bécsbe. Billy Idol pedig elegánsan elmondta a titkot a közönségnek: „Viszlát legközelebb! Köszönöm nektek, hogy klasszá tettétek az életem!” Mi pedig azt mondhatjuk, hogy bár a bálvány már repedezik, a dalai velünk maradnak és tovább sugározzák a 80-as, 90-es évek utánozhatatlan és a fiatalabbaknak elmagyarázhatatlan hangulatát.