Instant, 2022. október 14.

Péntek este az Instant koncerttermében már fél 9 körül is nehezen lehetett megmozdulni. A közönség lelkesen gyülekezett korunk magyar supergroup-jának lemezbemutató koncertje előtt. A hangulaton érződött a várakozás, és hogy mindenki tudja, hogy miért jött, még akkor is, ha esetleg először fogja látni a godfater.-t, azaz Tátrai Tibort, Borlai Gergőt, Szebényi Dánielt, Mike Gotthard-ot és Kéri Samut, valamit a produkcióhoz tartozó két kiváló vokalistát, Zabos Reginát és Lengyel Johannát.

Akik, hozzám hasonlóan, ott voltak a Barba Negrában a júniusi debütáló koncerten, azoknak furcsa lehetett látni, hogy milyen pici színpadra van összezsúfolva a zenekar felszerelése, és hogy az elől állók mennyire testközelből láthatják majd a zenészeket – mint később tapasztalhattuk, ez csak fokozta az élményt!

A 9 órára meghirdetett kezdés után pontosan 10 perccel léptek színpadra a művészek, Tátrai kicsit komótosabban, a többiek lendületesen, és bele is csaptak a Crossroads című klasszikusba, amivel nyár elején a debütáló koncert is kezdetét vette – itt már nem maradt le senki a lendület tekintetében.

Ezután, szintén az első koncerthez hasonlóan, az All Along the Watchtower következett, és már itt, az elején látszott, hogy ha a setlist talán nem is változott, ezek az emberek, ha ez lehetséges, még nagyobb örömmel, még boldogabban zenélnek együtt. Tátrai arcán olyan boldogság volt látható, mintha nem ezerszer játszotta volna a dalt, és egyszerűen jókedvű lett az ember pusztán attól, hogy látta, ahogy Gotthárd Misi (Mike) és Tibusz együtt szólóznak.

A következő dal szintén megállás nélkül követte az előzőt, a csapat még csak a zenével szólt hozzánk. Tibusz és Borlai korábbi zenekara, a Boom-Boom egyik lassabb száma, a Leaving Today következett. Ha lehet, még jobban érezhetővé vált, hogy milyen örömmel zenél együtt a csapat, Misi a napszemüvegét is a homlokára tolta, így még inkább látszott, hogy ez az első ránézésre marcona külsejű ember milyen boldog és lelkes is tud lenni valójában. Ezzel a dallal véget ért az a bemelegítés, és Szebényi Dani, akinek a szakálla jóval kisebb lett, mióta legutóbb láttuk, szóban is köszöntött minket, hangsúlyozva, hogy mekkora öröm számukra a telt ház, és hogy lemezbemutatóra gyűltünk össze ma este (másnap, a nagy érdeklődésre való tekintettel, újabb koncert volt ugyanitt!).

Ekkor az Álmok háza című saját dalba csaptak bele a srácok, ami így, klubhangulatban nekem kicsit máshogy hangzott, mint a tévéfelvételen vagy a szabadtéri színpadon. Szerintem zúzósabban játszották, ami nagyon jól állt nekik és a dalnak is. Tibusz gitározásáról nekem beugrott a Tátrai Band-es hangzás, de ez egyáltalán nem állt rosszul a nótának! Ez annyiból érdekes, hogy korábban nekem kifejezetten az tűnt fel a saját daloknál, hogy egyáltalán nem Tátrai Band-esek.

Ezután sorban jöttek a Tátrai-életműhöz kapcsolódó magyar számok: 3:20-as blues, ahol Kéri Samu hatalmasat bőgőzött, majd a Ne szeress engem, melyben Dani zongorajátékát emelném ki a dal elején, valamint, hogy az egyik verze alatt Tibusz csak állt, és boldogan nézte a zenekarát, amint csodát tesznek, aztán persze maga is fokozta a fokozhatatlant – utána pedig jött az Álljatok meg, melynek tempója továbbra is kegyetlen, és egyben elképesztő, hogy milyen pontossággal játsszák a zeneészek, amit játszanak…

A hangosabb részek sajnos néha már kicsit torzak voltak, de hát ilyen a klubos hangosítás… A folyamatosan, felváltva vagy egyszerre ránk törő vigyorgás és katarzis kárpótolnak mindenért. Eközben biztossá válik számomra, hogy a setlist azonos a debütálókoncertével, amit már majdnem sajnálok, de sodor magával a buli, nincs időm ezen elmélkedni…

Az Álljatok meg után stílszerűen megint megállunk picit – Dani vezényletével játszunk egyet. A színpadon található egy decibelmérő, a cél az, hogy 120-ig toljuk fel kiabálással – majdnem sikerül…

A Búcsúkeringővel folytatjuk, ez is erőteljesebbnek hat klubos körülmények között, mint a stúdiófelvételen. Mintha kicsit jobban zúznának, de ez továbbra is nyerő így! A gitárszólók alatt kiszúrjuk, hogy Dani sokszor olyan áhítattal figyeli Tibuszt, ahogy mi magunk is tesszük a nézőtéren…

Ez után derül ki igazán, hogy a kevés eddigi koncert ellenére is vannak már rajongók, és itt is vannak a koncerten, mert Dani bemondja, hogy most három dalt játszanak egymás után, ugyanabban a sorrendben, ahogy azok Youtube-on is megjelentek – ez volt az első, szóval mi jön most?

Többen is rávágjuk, hogy a Whipping Post, és nem tévedünk. Az Allman Brothers dalának feldolgozása élőben még nagyobbat üt, mint a felvételen, pedig magasan van az a mérce…

A Hold a földön című számmal megyünk tovább – amit szintén eltalálnak páran, hogy ez jön. Az eddig megismert, három saját szerzemény közül számomra ez a legerősebb dal – ahogy Dani és a lányok együtt énekelnek, az konkrétan libabőr… Borlai Gergő szerzeményéről van szó, a dal végén, ahogy mosolyog és összenéz Tibusszal, látszik, hogy elégedett azzal, ahogy eljátszották a szerzeményét. Mi is!

Dani újra szót kér, megköszöni a közönség lelkesedését, és arról mesél, hogy a nem saját dalok mindegyike olyan, hogy Tibusz és Gergő már együtt zenéltek korábban, ők, a többiek pedig gyerekként hallgatták… A külföldi feldolgozások tekintetében ez nyilván úgy értendő, hogy a Boom-Boom is játszotta ezeket… Itt már a lezárás felé indulunk, a Mindenem a tévé következik, Deák Bill Gyula első lemezéről. Dani és a lányok közös éneklése itt is olyan, hogy csak ámulunk-bámulunk, és több hangszeres szólót is kapunk ebben a nótában…

Végül a koncert a Little Wing-el, majd visszatapsolás után egy másik blues klasszikussal, a Going Down-al zárul. A ráadásszám előtt Dani bejelenti, hogy most bizony odab*szás fog következni, és mi tagadás, így is történik. Az énekes-billentyűs a ráadásra a vadonatúj és a helyszínen egyébként megvásárolható Tátrai Tibusz-pólóban tér vissza a színpadra – a promóció sikeres, a koncert után sorban állunk a merch-pultnál, jelen sorok írója az utolsó M-es pólót kaparintja meg…

A kapott koncertélmény után még órákig a látottak-hallottak hatása alatt vagyok – és nem csak azért, mert zúg a fülem a hangerőtől… Újra csodát tett a godfater., és egy olyan produkciónak, ami ennyire professzionális, ugyanakkor pedig ilyen mértékben élvezik az alkotók és a közönség is, mindenféleképpen helye van a világban, hosszú távon is. Egyetlen pici hiányérzetem maradt: a lemezbemutató koncerttől azt vártam, hogy ne ugyanazt a setlist-et halljuk, mint a debütáló koncerten, viszont mégsem tudom ezt hibaként felróni, mert egyrészt a klubos miliő okán egész másképp szólalt meg minden, másrészt van olyan zenekar, akik mindig ugyanazt a műsort játsszák, és mégis érdemes újra és újra meghallgatni őket. Ha a godfater. ilyen lesz, azt sem bánom, én jövök legközelebb is – ha meg mégis jönnek majd az új dalok, akkor majd kellemesen meglepődöm.

Fotók:Bácsfalvi Lilla – a godfater. engedélyével