Barba Negra Red Stage, 2022. november 19.
Szombat este 7 után, a csepeli Szabadkikötő környékén meglepően nagy volt a forgalom, HÉV-vel és autóval is számos ember érkezett a környékre, és kereste kissé bizonytalanul az új Barba Negra létesítményt. A többség, hozzám hasonlóan, valószínűleg most járt itt először, de jó eséllyel nem utoljára!
A helyszín tulajdonképpen egy hatalmas sátor, de ettől nem kell megijedni a téli szezonban sem, mert a fűtése teljesen jó, és ruhatár is rendelkezésre áll. A keverő vonaláig már fél nyolc után megtelt a hely, és mire negyed kilenckor elkezdődött a buli, már a teljes nézőteret belakta a közönség.
Alapi István „Steve”, Magyarország egyik legnagyszerűbb gitárosa, hatvanadik életévét ünnepelte ezen az estén, egy olyan koncerttel, ami a beharangozók alapján a teljes pályafutását átfogja, így mindenki nagy várakozásokkal érkezett, és láthatóan főleg azok jöttek el, akik jól ismerik a munkásságát, nagyobb részt az Eddán túl is.
A műsor a főhős 2018-as, L.A. On My Mind című szólólemezének nyitódalával indult, melyben az este folyamán Alapi után a második legtöbb időt a színpadon töltő Takács „Kanóc” Roland basszusgitáros, valamint a jelenleg az Eddát is kisegítő Benkó Ákos dobos kaptak még szerepet.
Ezután Steve köszöntötte az egybegyűlteket, és egy időutazásra invitált minket, 1981-be, Salgótarjánba. A főszereplő az este folyamán ezután is minden blokk előtt szólt pár szót, így végig tudtuk és értettük, hogy milyen produkciót látunk és hallunk éppen.
Szóval időutazásunk első állomása a Front zenekar produkciója volt, akik sok évtizedes kihagyás után, 2014-ben álltak össze újra, és azóta is rendszeresen fellépnek, ráadásul eredeti tagsággal (Alapi mellett a további tagok: Szilágyi Péter billentyűs, Vincze László basszusgitáros és Fekete Sándor dobos). Egy remek instrumentális progresszív rock produkciót láthattunk tőlük, mellyel kellően megalapozták az este hangulatát. A csapathoz ekkor Berki Tamás, kiváló jazzénekes és énektanár csatlakozott, akivel a ’80-as évek közepén játszottak együtt rendszeresen. Vele egy klasszikust, a Békés expressz blues-t adták elő. Élmény volt látni, hogy Berki 76 évesen is tökéletes előadó/énekes. Az ember már ekkor úgy érezhette, hogy innen hova tovább, pedig még a bemelegítésnél tartunk…
Ezután a Moho Sapiens következett, akik szintén eredeti felállásban érkeztek (Pethő Gábor basszusgitár, Vinnay Péter billentyű, Pethő László dob, Szomor György ének), és a Drakulák éjjele című dalukat adták elő olyan lendülettel, mintha nem telt volna el az a pár évtized azóta, hogy először megtették ezt…
Ezután az XL Sisters zenekart idézte meg Steve és csapata: a zenekar egykori énekese, Demeter György érkezett a színpadra, az Irigy Hónaljmirigyből ismert Sipos Péterrel kiegészülve, aki a másik énekest, az Egyesült Államokban élő Vértes Attilát helyettesítette. A kísérőzenészek az Elmondod Alapinak című online műsor állandó stábjából kerültek ki: a már említett „Kanóc”, valamint Sümeghi Tamás dobos és Pompor „Samu” László billentyűs-énekes, aki sokunknak vált kedvencévé, mióta fut ez a műsor. Alapi ezen a ponton említette meg, hogy a zenekar eredeti dobosa Hetényi Zoltán volt, aki ma este nincs jelen (az Eddában sem játszik augusztus óta), mégpedig egészségügyi okok miatt, melyről többet – magánügyről lévén szó – nem árul el itt. Az XL Sisters-ről természetesen a Nagy test, nagy élvezet című dallal emlékeztek meg a jelenlévők, melyet a két énekes az ikonikus, „Világ fasírtjai, egyesüljetek!” felkiáltással nyitott meg. A produkció kiváló volt, nem úgy a hangosítás, ami itt megbicsaklott picit: az ének sem szólt a legjobban, és a főhős gitárja is halk volt kissé, a szólót leszámítva.
Steve ezután, papírjait összekeverve, a következő produkció helyett egy másikról kezdett beszélni, ami később volt esedékes, de hamar korrigált, és bejelentette az általam talán legjobban várt bandát, az eredetileg két bulira alakult, de végül tizenhat évig üzemelő Jeff Porcaro Emlékzenekart (később csak röviden Jeff). Az egykori felállásból jelen volt Keresztes Ildikó énekes, Csányi István szaxofonos-énekes, Kovács Péter Kovax billentyűs-énekes, valamint Kicska László basszusgitáros. A doboknál, ahogy az Eddában is, Benkó Ákos helyettesítette Hetényi Zolit, és ezen az estén az Elmondod Alapinak műsorban megismert Frics Balázs ütőhangszeres is csatlakozott a csapathoz.
Először a zenekar saját lemezéről játszottak el egy dalt, melyet főhősünk azzal vezetett fel, hogy ezt a lemezt szinte senki nem ismeri, és minden fiókok legeslegmélyebbikében bújik meg. Jelen sorok írójának történetesen egyik kedvence volt az album, ráadásul eredeti CD-n birtokolja azt, és amúgy is gyanakodott, hogy a kedvenceken belül is a legnagyobb kedvenc érkezik majd… Így is lett! Ez a 200 dal című remekmű. Az előadás hibátlan volt, könnyeket és libabőrt csalt elő mindenkiből, akinek jelent valamit ez a dal, viszont a hangosítás sajnos itt sem volt tökéletes. A dalból 2020-ban, a karantén idején készült egy új változat, mely még az eredetinél is jobban sikerült, így ezt ajánlom minden olvasó figyelmébe!
A Jeff szerencsére nem csak egy dalt játszhatott el ezen az estén. A két szám között Kovax vette át a szót, felidézte, hogy régen minden Jeff-koncert énekóra is volt egyben, és most is megénekeltette a közönséget, melynek során meggyőződhettünk róla, hogy a Presser-produkciókban nem véletlenül szerepel „Kovax, a torok” néven.
Mivel mégiscsak egy Toto-tribute zenekarról van szó, a Rosanna című klasszikus következett, ahol rövid idő után a hangosítás is magára talált, így élvezhettük a kiváló vokálokat, valamint a csodás hangszeres játékot – Alapi mellett Csányi Istvántól és Kovaxtól is, akik remek szólókkal örvendeztették meg egymást és bennünket is.
Ezután a Jefftől sajnos elbúcsúztunk (Mikor lesz egy komplett nosztalgiakoncert?), de Keresztes Ildikó a színpadon marad, és felhívta a figyelmet arra, hogy ő az egyedüli nő itt egész este, majd kicsit promózta Alapi könyvét, miután az XL Sisters-produkcióban már látott kísérőcsapattal eljátsszák az énekesnő talán legismertebb, Nem a miénk című dalát. Mit is mondhatnánk? Ő sem ma kezdte a pályáját, de az idő egyáltalán nem fog rajta – semmilyen tekintetben!
Egy gyors doboscsere, érkezik Hirlemann Bertalan, valamint szólistaként Muck Ferenc szaxofonos, akikkel a Muckshow zenekart idézik meg, és ehhez a Zacskó János éjszakai repülése „Mezzopotámia” felett című produkciót veszik elő, kár lett volna, ha nem teszik!
Muck csak egy dalra érkezett, de a többiek maradnak a színpadon, és itt jött az a produkció, amiről a főszereplő már beszélt korábban tévedésből: a G Pont nevű projekt, mely egy 1997-es lemezt takar, ami négy gitáros szerzeményeire épült (Tátrai Tibor, Mohai Tamás, és Csillag Endre volt a másik három). A lemezen Hirlemann is játszott, így tényleg itt a helye szerkezetileg, énekesként előbb Varga Miklós érkezik az Idegenül című számmal, majd Sipos Péter tér vissza a színpadra a Túlélem című dallal, melynek különlegessége, hogy ennek ő az eredeti énekese, ami kevés általa éneket dalról mondható el.
Ezen a ponton újra az Alapi-szólólemezek világába kalandozunk, előbb a Pain of My Soul az L.A. On My mind-ról, a nyitódallal azonos felállásban, majd a Last Day of Forever, a Front dobosával, Fekete Sándorral. Utóbbi különlegessége, hogy a lemez, melynek ez a címadó dala, nem instrumentális, és az angolnyelvű szövegeket maga Steve énekli! Látszott is rajta, hogy az instrumentális dalban érzi magát inkább otthon, de persze az éneklés is hibátlan volt.
A következő produkció előtt Alapi megemlékezett egy nemrég elhunyt barátról, Kiss Zoltán „Hagymáról”, aki az Edda és számos másik zenekar hivatalos szállítója volt évtizedeken és sok millió kilométeren át. A közösen eltöltött vidám pillanatokról is szó esett, majd egy perces néma csenddel emlékeztünk együtt…
Mint kiderült, „Hagyma” ötlete volt, hogy Pisti Barcza Horváth József bőgős-basszusgitárossal és a dobos Balázs Elemérrel alapítson zenekart, melynek Onion Trio lett a neve. Természetesen ők következtek, és Chick Corea Spain című klasszikusát adták elő – a megemlékezés ez alatt is folytatódott a kivetítőn. A két jazzista kitett magáért, fantasztikus szólókat láthattunk-hallhattunk dobon és basszusgitáron is.
Az Onion Trio után visszatért a Sümeghi-„Kanóc”-„Samu” csapat, kiegészülve a Jeffel már látott „perkással”, Frics Balázzsal, és Steve behívta a következő vendéget, Vaski Gábor Kanadában élő szaxofonost, akit egy amerikai turnén ismert meg pár éve. Az Europa című Santana-dal került terítékre, de újragondolva, szaxofon centrikusan. Jelen sorok írója eközben arra gondolt, hogy egészen különleges koncert az, ahol fellép Varga Miklós, de mégsem ő, hanem valaki más ad elő egy dalt az öreg kontinensről…
A színpadról „Samu” és Vaski le, ez így már az Alapi Power Trio, akik nagyjából egy évtizede játszanak együtt így hárman. Megtudhattuk, hogy hangszerbemutatókon is zenéltek egy időben, ahol totális ökörködésbe csapó improvizációk mentek, és így született meg a itt eljátszott remekmű is, egy „lírai, lelki mélységű dal”, melynek címe: Hülye dal. Ebből sejthető, hogy itt valójában egy totális zenei elborulás jött, ami valóban vicces volt, de ettől még zseniális is…
A hangulat ezután újra komolyabbra fordult, érkezett Lőrincz Károly énekes az Asphalt Horseman zenekarból, és „Samu” is újra feljött a deszkákra. Itt egy újabb megemlékezésre került sor, közös jóbarátjukról, a már szintén eltávozott Somfai Sándor fotósról ejtettek pár szót, majd rá emlékezve adták elő a Deep Purple When a Blind Man Cries című dalát.
A doboknál Sümeghi le, Hirlemann fel, és ettől ez már a Whitesnake Tribute Band. Elő is került a két klasszikus nóta, a Crying in the Rain és a Here I Go Again.
Este 11 körül járunk már, és most jutunk el az Edda felkonferálásáig. Alapi felidézi, hogy Gömöry Zsolt 1987-ben hívta el az Eddába, amire azonnal igent is mondott. „Mindent, ami ma vagyok, ennek a zenekarnak köszönhetem” – mondja meghatottan. Ezután színpadra hívja és bemutatja Patakyt, Gömöryt, Kicskát (a dobnál Benkó Ákos helyettesít). Pataky veszi magához a szót, behívja az este főszervezőjét, Alapi feleségét, Kiss I. Krisztinát, hogy neki is megköszönjék, hogy létrejöhetett ez a koncert (van mit, és még hol a vége…?!), valamint átad a főszereplőnek egy üveg whisky-t, ennél a momentumnál zenekari sztorizás kerekedik… Az idő telik, a közönség fárad. Atis vezetésével Boldog szülinapot… éneklésre is sor kerül, végül elindul egy viszonylag új Edda-dal, A hegyen túl, amit Pataky Attila és fia, Pataky Gergő együtt adnak elő.
Majd következik az mű, amelyet nem lehet kihagyni ezen az estén, és szerencsére ezt az érintettek is így gondolták: az Egyirányú út, avagy Egyedül Blues, mely talán a legszebb az ismertebb eddás Alapi-szerzemények közül… Steve gitárszólói gyönyörűek, a koncert csúcspontja ez a dal bizonyos értelemben. Ezt a nótát az idősebb Pataky egyedül oldja meg éneklés szempontjából, szintén hibátlanul!
A koncert már több mint három órája tart, mikor belekezdenek a Ne tépj szét című, gyorsabb tempójú szerelmes Edda-dalba (mondanám, hogy ez is „új” dal, de 2005-ös…), amit megszakítás nélkül követ a hivatalos finálé, a Kör, melyhez az este valamennyi szereplője feljön a színpadra. Mindenki énekel, tapsol, a két Pataky néha oda-odatartja a mikrofont a többi, színpadon lévő énekesnek, majd ez után nagy meghajlás, pacsik, puszik, meghatódás…
Levonulás közben Pethő Gábor – akit ezen az estén a Moho Sapienssel láthattunk, de egyébként ő is volt Edda-basszusgitáros Kicska előtt- az egyik mikrofonhoz lépve még ellát minket egy fontos jótanáccsal: vigyázzunk az egészségünkre, hogy 40 év múlva újra együtt lehessünk így, az Alapi 100-on!
A közönség egy része elfáradt, az utolsó HÉV is elment már, ekkorra már csak nagyjából fél háznyi ember maradt a helyszínen, de szerencsére ez nem akadályozta meg Alapit és csapatát, hogy még visszatérjenek egy rövid ráadásra. „Kanóc” és „Samu” mögé Wirth Zoltán ült be dobolni, aki a már említett online műsornak helyt adó médium vezetője is egyben. A kétszámos levezetés első tétele Steve Lukather Lonely Beat of My Heart című klasszikusa volt, amit zárásként a Little Wing követett – mindkét dalt főhősünk énekelte el, utóbbi első felét úgy, hogy a többiek nem kísérték, és csak az ő éneke és gitározása volt hallható. A történet így vált kerekké, kellett még az Edda után ez a zárás, akkor is, ha a közönség nagyobbik fele hazament már… 23:57-kor hallgattak el az utolsó hangok.
Összességében azt mondhatjuk, hogy egy egyszeri és megismételhetetlen, végtelenül színvonalas, izgalmas, változatos koncertet láthattunk, ahol szépen kirajzolódott a 60 éves Alapi István pályája. A hangosítás sajnos nem volt tökéletes, de ez huszonöt dalból hármat-négyet érintett csak igazán komolyan, továbbá a mindenre kiterjedő, részletes, sztorizgatós konferálást én imádtam, és biztos vagyunk még így páran… De ez a közönség kevésbé fogékony részét nem kötötte le, és így nyúlt el olyan hosszúra a buli, hogy sokan nem is várták ki a végét.
Ezen esemény kapcsán sajnos nem tudom azt mondani, hogy legközelebb menjen el, aki most kihagyta, hiszen ilyen nem lesz még egy! Viszont készült professzionális kép- és hangfelvétel, amely a tervek szerint jövő tavasszal megjelenik – én már most azt javaslom mindenkinek, hogy szerezze be a kiadványt, amint kapható lesz!
Találkozunk az Alapi 100-on!
Fotók: Nicko Kattografi
