A gyász és öröm dalai

Amikor Peter Gabriel után a Genesis-ből távozott Steve Hackett is, a csapat Agatha Christie művét, a mai „cancel culture”-ben már lassan lefordíthatatlan című (10 kicsi néger/indián/ágyi poloska stb.) vette alapul és az …and then there were three (…aztán hárman maradtak) című lemezzel búcsúzott az eltűnt kollégáktól. Ez jutott eszembe az új Depeche Mode album címe kapcsán is, igaz, itt az apropó még szomorúbb.

Aki picit is követte az idén már jóval több, mint 40 éves csapat pályafutását, az végigkísérhette a Mode tagságának lemorzsolódását is. Azt a folyamatot, amelyben minden egyes tag kiválása – vagy legutóbb sajnálatos elvesztése után -, a kritika a bennmaradt tagokat azonnal temette, majd a következő lemezt meghallva bőszen visszakozhattak, mert valahogy a létszám csökkenése mindig fordított arányban állt a zene minőségének erősödésével. Vince Clarke, az egyik alapító, viszonylag hamar eltűnt a süllyesztőben, Alan Wilder kiválása után pedig a bivalyerős Ultra-val tértek vissza (Dave Gahan szó szerint a halálból). Aztán tavaly májusban elment a banda „csendestársa”, Andy„Fletch”Fletcher, aki elvileg ugyan semmit sem tett hozzá zeneileg (és valljuk meg, látványban sem) a bandához, azonban a színfalak mögött az erős katalizátor és a kohézióért felelős békebíró szerepét játszotta a két pólus, Martin Gore és Gahan között.

A megmaradt veteránok ezután úgy döntöttek, hogy a 2019-ben elkezdett lemezt Memento Mori (Emlékezz a halálra) címmel jelentetik meg és természetesen Fletch emlékének ajánlják. Különös a dologban, hogy állítólag a cím és az összes dal is kész volt, még a történtek előtt. Furcsa és misztikus egybeesés mindenesetre. A megjelenést március 24-re tűzték ki, de szerencsére már előző nap rátaláltam az „almás” stream oldalon a lemezre, ami rögtön az első hallgatásnál letaglózott. A produceri székbe ezúttal az előző lemezen, a Spiriten már közreműködő James Ford mellett egy olasz hölgy, Marta Salogni került.

A Depeche Mode számomra mindig is attól volt igazán különleges, mert látszólag semmi sem predesztinálja őket a sztárságra. A tagok nem igazán vonzó külsejűek (különösen mióta Wilder elment), Gore gitározása inkább tűnik zeneiskolásnak, mint világsztárosnak, Gahan mozgása is furának hat elsőre és hát halottakról vagy jót, vagy semmit. A bibi csak ott van, hogy amint elindul egy dal, ezek, a mostmár hatvanas éveiket taposó fickók, egy pillanat alatt átváltoznak és valami olyan szintű belső energia és zenei alázat árad belőlük, hogy az ember azt érzi, itt valóban a „sok test, egy lélek” felfedezése lehetett az egyetlen megoldás a titokra. Igazi művészek ők a sok popsztár között. A Memento Mori is már az első dallal (My Cosmos is mine) azonnal beszippant a saját mikro, avagy makrokozmoszába (mindenki döntse el maga) és bizony ez a hely most nagyon sötét és szomorú. Pontosan úgy, mint az igazi világunk. Hogyan is lehetne más, amikor a szöveg segítségével, már a második dalban végignézzük, ahogyan egy újabb angyal hal meg a szemeink előtt. (Wagging tongue) Milyen hely az, ahol újra és újra csak szellemek lehetünk? (Ghost again – az első klip) Négy dalban új szövegíró is feltűnik, Martin régi barátja, a The Psychedelic Furs frontembere, Richard Butler. A vérfrissítés nem sült el rosszul, ezek a dalok költőibbek, szövevényesebbek, mint Martin vagy Dave szövegei.

De beszéljünk a zenéről is! A Depeche legelképesztőbb vonása, ahogyan egyszerű zajokból építkezve, gyönyörű dalokat hoznak létre, úgy, mintha valaki csakis a szemétről összeválogatott dolgokból építene palotát. Elképesztő teljesítmény! A Don’t say you love me ékes példája annak, hogy lehet gyöngyszemet találni a sárban is. Gore az analóg szintetizátorokból még mindig unikumnak számító hangzásokat facsar ki, a gitárját pedig pont annyit és úgy használja, ahogyan azt az elmúlt években megszokhattuk.

A My favourite stranger fülsértő hangjai tökéletes ellenpontot képeznek Gahan lágy baritonjával. Apropó Gahan! Kevesen tudtak a popszakmában ilyen elegánsan és hitelesen megöregedni. A hangja nemcsak, hogy nem kopott, de inkább úgy érzem, beérett, mint a jó bor. Persze Gore sem adta fel az énekesi álmait és egy igazi 80-as évekbeli balladát rittyentett oda nekünk a Soul with me képében.

Aztán még messzebbre utazunk. Szinte az elektronikus zene születésénél használt alapzajok és ritmusok bukkannak fel, a’la Kraftwerk, a Caroline’s Monkey bő négy percében. Disszonanciák és digitális sóhajok. A Before we drown-ban tényleg fulladozunk a géphangokban, amíg meg nem jelenik a refrén csodás kettős vokál szólama. A People are good segélykérése és az Always you szerelmes pillanatai látszólag szöges ellentétben állnak egymással, de zeneileg mindkettő nyomasztó. Amikor elindult a Never let me Go, azt hittem a playlist rossz helyre ugrott, mert ez a dal tényleg a Music for the Masses-en (1987) is elfért volna.

Mondanám, hogy minden jó, ha a vége jó, de a halál ezúttal nem nyújt feloldozást. Szívbe markoló, ahogyan az utolsó dalban halott barátjukat kérlelik, beszéljen hozzájuk, bármilyen is legyen az a nyelv, amit most odafent használnak. (Speak to me) Megrázó és magasztos lezárása egy fájdalmas búcsúnak. Ezt a lemezt nem ajánlott nappal hallgatni. Este, egyedül, gyertyák között lesz igazi a „fekete ünnepség”, amivel aztán mi is végleg elbúcsúzhatunk Fletch-től.

A nagy szomorkodásban természetesen öröm, hogy a Depeche Mode nem rogyott meg és zenéjük, ezáltal pedig rajongóik, ennyi év után is ilyen fontosak nekik. A lemezen hangulat szintjén megjelenő régebbi zenei világ a karrierjük igazi összefoglalása. Félve mondom, de ha többé nem lenne Depeche Mode album, ennél szebben nem is lehetne lezárni a sztorit. Srácok, könyörgöm, mostmár ne fogyatkozzatok tovább, mert az „1” már csak prímszám, azok meg – Paolo Giordano könyve óta tudjuk, hogy – rendkívül magányosak! Dave és Martin, köszönöm ezt a csodás névnapi meglepetést és köszönjük, hogy emlékeztettetek a halandóságunkra!