Kiadó: Frontiers
A zeneipar tele van „árukapcsolásokkal”. Egy lemez nemcsak zenét rejt, hanem – a szövegek miatt – lírikus mondanivalót, sőt a borító okán grafikus tartalmat is. Az utóbbi tekintetében a rock és metál műfajok sem panaszkodhatnak; az elmúlt évtizedekben jócskán jelent meg olyan lemezborító, amelyik ma már legendásnak számít és simán kiállítható modern művészeti galériákban. Ami a borítógrafikát illeti, ebben Joel Hoekstra 2015-ben indult, 13 nevű projektje egyáltalán nem jeleskedik. A bemutatkozó album borítója is kriminális volt, de a most megjelent „Crash Of Life”-nak talán még azt is sikerült alulmúlnia.
Szerencsére a lényeg itt a belső, zenei tartalom, a dalszerzés és a hangszeres játék. Ebben a vonatkozásban pedig Joel Hoekstra – aki már megjárta a Night Rangert, a Trans-Siberian Orchestrát, a Whitesnake-et és a Revolution Saintset – eddig elkényeztetett bennünket. Nekem mind a „Dying To Live”, mind a „Running Games” nagyon tetszett. Az első albumon Russell Allen és Jeff Scott Soto még fölváltva énekeltek, a másodikon már Allen volt a főszereplő és Soto csak vokálozott. Ehhez képest a „Crash Of Life” újítást hozott, hiszen az indiai Girish and the Chroniclesből megismert Girish Pradhan énekelte föl a dalokat (Soto a háttérvokálokért felelős). A fiatalkori, csúcsformában lévő Sebastian Bachot idéző tehetséggel megáldott Girish-sel a saját bandájában nekem az volt a bajom, hogy néha fölöslegesen és indokolatlanul rekeszt, szétordítja a számokat, itt viszont szépen idomult a visszafogottabb, lazább és dallamosabb zenei közeghez.
A közel egy órás lemez talán nem mutatja a végzetes fáradás jeleit, hiszen akadnak rajta kiváló nóták és a gitárszólók kivétel nélkül, egytől egyig káprázatosak, mindazonáltal az a benyomásom, hogy a három eddigi Hoekstra album közül eddig ez a leggyengébb. A gyenge minősítés persze relatív, mert sokan eladnák egy ilyen dalcsokorért akár egyes, életműködéshez nem feltétlenül szükséges szerveiket is, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy Hoekstra ennél jobbra is képes. Hogy ez a nem túl szerencsés fejlemény pontosan minek köszönhető, nem tudom. Talán a megkérdőjelezhetetlenül jó képességű Girish Pradhan a kevésbé passzentos, vagy talán az előző lemezhez képest túl gyorsan jelent meg az album (megjegyzem, az idén Hoekstrának már a Revolution Saints-szel is jelent meg anyaga).
Persze akadnak itt kimondottan jól sikerült, nagyszerű szerzemények, mint pl. a „Torn Into Lies”, a himnikus „Far Too Deep”, vagy a Led Zeppelines hangulatú „Find A Way” és „You’re Right For Me”. Kocsiba vezetés közben, bulikba fröccsözés közben éppen jó.
