– Barba Negra, augusztus 01.
Délután 5-re kiballagtam Csepelre, jobb dolgom nem nagyon volt. A beengedés késett kb. 15 percet, ezalatt felfaltam a „fegyvernek látszó” teljes kiőrlésű kiflimet. A korai érkezés miatt kettő választási lehetőségem nyílt: megnézem az Archaic-ot a kisszínpadon, vagy besorolok az első sorba a nagynál. A döntés könnyű volt, mert előbbre helyeztem egy Los Angeles-i hardcore bandát a hazai brigádnál. Scott Vogel Terror énekest láttam a buli előtt ugrálókötelezni a színfalak mögött – a srácnak nehéz feladata volt a koncert alatt, ugyanis a rendkívül passzívnak tűnő óriási sátorban el-elvesző, sörért sorban álló, nap elől menekülőket aktitvitásra serkenteni nehéz ügy volt…
Középen 15 -20 ember nyomult veszettül, még énekeltek is egy verze-refrént – mikor közéjük lett hajítva a mikrofon. Ez felettébb tetszetős volt számomra, mivel hidat vertek ezáltal a klubkoncertek hangulata, és a magas nagyszínpad és a széles zenekari árok közé. 14 dal hangzott el, a buli végén a road sajátkezüleg hozta ki a számlistákat az arra vágyóknak. Ez a művelet az egész nagyszínpados produkcióra jellemző volt. (Red stage)
Az újjáalakuló turné 2. állomásánál tartottunk. Előtte két Irving Plaza buli volt hazai pályán, New Yorkban, amit a Youtube-on is közzétettek.
Bobby Hambell gitárossal csak az nem barátkozhatott, aki nem volt ott a helyszínen… Ő a Terror koncertje után, a saját fellépése előtt 5 perccel is még a rajongók rendelkezésére állt és tette ezt fellépése után is…
Este hétkor jött az Urban Discipline intrója, Bobby gitárjának hangja nem csiripelt tökéletesen. Több dalon át is időnként alig lehetett belőle hallani valamit. De ő emiatt nem zavartatta magát különösebben. A Biohazard szinte az egyetlen „3 frontemberes” társaság ebben a műfajban. Ha közülük valamelyik gitárost, vagy a bőgőst beteszed bárki helyére máshová, ott ő válna a legfontosabb láncszemmé. Mikor az első technikai malőr közben előlépett Evan Sheinfeld énekes-basszusgitáros és Billy Graziadei énekes- ritmusgitáros is, két szám közt szóval tartották a közönséget, annyi időt spórolva ezzel amennyit csak lehetett…A technikai probléma kiküszöbölve közben…
A What make us Tick-nél a magas hangok fülsiketítőek voltak – mindez úgy jöhetett össze kb., mintha valamelyik pultos állt volna a keverő mögé. Mondjuk pont ez az a banda, akiknél, ha a sound nincs rendben teljesen, akkor is 100%-osat tolnak… A Wrong Side of the Track elején Billy Graziadei gitáros egy előre nyújtott egyik- és hátrahúzott másik lábas felugrásnál rosszul érkezett a színpadra.
A küzdősportos rutinnal, a jiu-jitsu feketeöves múltjának köszönhető szerintem, hogy összesen annyi történt, hogy a dal végén kicserélték a gitárját az elhangolódás miatt.
A Coretext póló – miután lekerült róla- alatt volt egy másik, fehér ujjatlan HXC felirattal. Nála ez a szokásos megjelenés, a 95-ös Dynamo fesztiválon három pólót viselt magán a fellépés alatt! Még nevetgélt is az esés után. Látszott mindenkin, hogy nagyon elkötelezettek a zenéléssel kapcsolatban, sütött a zene szeretete, a dalaik szeretete, hogy mennyire sokat jelent nekik az, hogy itt lehetnek, és prezentálhatják nekünk az első 3 lemezre épülő műsort.
Danny Schuler-t a dobok mögött szinte észre sem lehet venni…Játékával kiszolgálta az elől dolgozókat, harmóniát teremtve. Bobby pedig az a fajta gitáros, aki egy skandináv fesztiválon szólóját megszakítva pacsizott le egy rajongóval.
Ezek a pillanatok felejthetetlenek. Ő jóideje katonai zsebes nadrágban, ujjatlan Dickies ingben tolja – Rollin thunder becenéven is futhatna. Mi „Horpadt fejűnek” becéztük éveken át. Csak próbálj meg fele annyit pörögni gitározás nélkül, mint ő! Nem fog sikerülni… A listán szereplő 17 dalból egy, a Five Block to the Subway lemaradt, bár a tervezett listán szerepelt. Evan közönséghergelő összekötő szövegeit volt, hogy úgy tolta, hogy az egész mikrofonállványt megemelte félkézzel. Elég látványosra sikeredett ez a művelet. A ráadásban a Punisment klasszikusnál a gitárroad át is vette tőle a hangszert, ő közben méregette a kétméteres színpadot, hogy balesetmentesen le tud-e jönni róla. Nem vállalta végül, de a szándék megvolt benne… Mint minden bulijuk, ez is a Hold my Own-al zárult. Nálam az este ezzel szinte véget is ért. Már kerestem is a menekülési útvonalam.
Az eső már eleredt, bezavarva mindenkit a büfé, pólóárus, és a színpad elé.
A pólókat 15 ezer Ft-ért vesztegették. Ez már egy új világ, mindenki vonta a vállát, hogy: hú, de drága! De közben mégsem lehetett volna a pólóárus standot simán megközelíteni, annyian voltak ott.
Közben a kisszínpadnál a Remorse-ra szerettem volna bejutni. Az ajtónál beljebb nem jutottam, mert annyian voltak. Elnézést is kérnék tőlük, meg az AMD zenekartól is, akiket technikai okok miatt nem láttam, aznap este. Füleki Sanyit megnéztem volna az AMD-vel. Majd legközelebb.
A Kreatorra azt hittem fele-fele arányban lesznek kíváncsiak a rajongók /Biohazard/ Kreator nézők tekintetében/. Mondjuk ez nem jött be, sokkal többen voltak a german thrasherek rajongói. Az intrójuk után egy logóval ellátott lepel hullt alá, mint a Panteránál. Hátuk mögött egy ördögfejjel ment a buli, ami nem dominált túlságosan, a fényektől nem nagyon lehetett látni. Két oldalt pedig 2 akasztott ember bábuval színezték még a színpadképet, amit felettébb mulatságosnak találtam. Mille fejre Glenn Danzig hasonmásnak nézett ki. Csak rajta nem volt lyukacsos atléta, meg nem gyúrt soha, emiatt ő nem hordótest volt, hanem gyufásdoboz. A homloka is magasabban kezdődik már, mint mondjuk a Pecsában pár évtizede: ha-ha! Az Awakening of the Gods előtt óriási talsoltatásra emlékszem. Nálam a doboknál fejben még Ventor ül – általában nem kedvelem az új dolgokat. Értem ezalatt azt, hogy nekem a nyitódal Hate über Alles is új például. A Flag of Hate dalnál Mille Petrozza előhozott egy zászlót, élőben nem látszott, hogy világoskék alapon van rajta a piros felirattal a Flag of Hate. Az ő 14 dalukból picit hosszabb műsor lett, mint a Terror majdnem ugyanennyijéből… Nekem a Phobia, Betrayer, Peope of the LIe, Violent Revolution, és az este záró Pleasure to Kill tetszettek leginkább ezen az estén.
A színpadi mozgás az épp az ellenkezője volt Biohazardénak: előregörnyedten, szinte púpos háttal fűrészelték a thrash témákat a srácok. Ez a helyszín, ez a cirkuszinak nevezhető ideiglenes kinézetű sátor, nem szólt túl jól… A hang egyszerűen hullámzik benne. A Kreator után a Sacred Reich-re kevés ember volt már kíváncsi. Hosszú volt ez a nap ennyi fellépővel, valljuk be! A Blue stage meg sem telt rájuk. Az American Way-el kezdtek. Leghíresebb tagjuk Dave McClain dobos, aki hosszú időn át a Machine Head-ben pörgette a dobverőit. A többiek szürke kisegerek nálam a Bio tagjaihoz képest…
Megvallom ekkor már a cikk írója is az elszivárgók többségét képviselte. „A kevesebb néha több” – mondanám zárszóként.
Fotók: Dávid Zsolt
