- The Winery Dogs és az SFV a Barba Negrában (2023. 10. 28.)
Az amerikai power trió, vagy ha úgy jobban tetszik, szupergroup (Kotzen-Sheehan-Portnoy) fellépése, eddig is minden alkalommal élményszámba ment, így azt gondoltam most, a harmadik lemez világkörüli turnéján sem lesz ez másképpen, de természetes, hogy a budapesti koncert előtt két nappal bejelentett Portnoy – Dream Theater összeborulás, még inkább felfokozta, az amúgy sem kicsi várakozást. Nem véletlen tehát, hogy a Barba Negra teljesen megtelt, és a rajongók szinte úgy várták a hőseiket, mint a Messiást.
Az előzenekar – érzésem szerint most igazán hálátlan szerepét – az SFV, szinte tinikorú gárdája töltötte be, akik az idén megjelent “We are” című albumról játszottak hat dalt. Az erőteljesen a 80-as évek kliséiből álló szerzemények nyilván leginkább a kezdeti stádiumban lévő zenekar első hajtásait dokumentálták, nem lenne hát illendő ebből komoly következtetést levonni, viszont a gyermekbetegségeket leszámítva, ha ilyen elánnal dolgoznak tovább, ahogy a színpadot próbálták “belakni”, akkor biztosan hallunk még róluk. Koncertjük után elképesztő sebességgel kapták szét a színpadot, és egy fél órás átszerelést (vagy inkább gitár és basszusgitár hangolást) követően, felcsendült a Grand Funk Railroad: We’re an American Band című dala, s ez a nóta végleg egyértelművé tette, miről is szól majd ez az este. A szabadság fogalmának igazi amerikai értelmezéséről, és most természetesen nem a politikusok frázisaira gondolok, hanem az elképesztő terek, a horizonton lenyugvó nap, a két óceán által közrefogott kontinens, hatalmas nemzeti parkjainak világa érkezett hozzánk, hogy friss levegőt pumpáljon a csepeli csarnokba.
Most következhetne a számcímek leírása, és a dalok előadásának elemzése, de én ezt már legalább húsz éve unom. Amúgy is mindenki megtalálja a www.setlist.fm oldalon, emiatt el sem kellene utazni az eseményre. Egy koncert ennél azonban sokkal többről szól. A melletted álló parfümjének illatáról, a sört a nyakadba öntő, “bocsi-bocsi” figuráról, a füstgépek sziszegéséről, a tizenötezer forintos zenekari pólón való mélázásról, és persze leginkább arról, hogy mekkora élmény feloldódni azokban a hangokban, amelyek hol mackósan dörmögnek, hol vijjognak, mint egy kerecsensólyom, de mindenképpen elrepítenek valahová, ahol nincsen sem gázszámla, sem adóhivatal, sem pedig infláció. Ott van viszont három, kinézetét és zenei hátterét tekintve is különböző fazon, akik mindennek ellenére úgy játszanak együtt, mintha egy és ugyanazon anyától születtek volna.
Mike Portnoy, a New York-i bohém, aki eddigi életében annyi dalt tanult meg, hogy az egy focicsapatnak is sok lenne. Aki a koncerten vigyorogva próbált kilépni a betanult szólamaiból, majd kajánul figyelte, a többiek értékelik-e az ad hoc kiállásait, a vicces pörgetéseit, vagy hogy a két kéz+egy láb bizony néha még sok is, mert még mindig marad egy keze a közönségnek integetni vagy éppen hergelni őket.
Billy Sheehan-ről semmi sem mond el többet, mint a pesti koncert másnapján kitett Insta posztja, melyen a hotelszobája ablakán át látjuk a felhőktől szomorú eget, és alatta a szöveg, valahogy ekképpen: “Itt, a szürke ég alatt gyakoroltam reggel három órát, és ahogyan ezt Schopenhauer mondja, nincs fantasztikusabb művészet a zenénél. Teljesen egyetértek!” A fickó 70 éves. Azt hiszem ideje, hogy elhiggyük neki! A színpadon még mindig olyan elánnal mozgott, játszott, élt, hogy én már a nézése közben is elfáradtam. Azt hiszem láttam őt 10-12 alkalommal élőben a színpadon (Steve Vai, Sons of Apollo, Mr.Big, Tony McAlpine stb.), de a mostani basszusszólója tetszett a legjobban. Volt benne valami elképesztő, csak a klasszikusokra jellemző alázat. Úgy tudott megmutatni mindent, hogy a virtuozitás sosem ment a művészet rovására. Az egyetlen rocksztáros allűrje a koncert ideje alatt, az a pici whiskey volt, amit a ráadások előtt nem sokkal ivott, vagy inkább kortyolt.
A végére hagytam Ritchie Kotzen-t, aki számomra az elmúlt harminc évben tipikusan az a figura, akire maximálisan illik a “ne ítélj elsőre” tétel. Neki tényleg legalább annyi arca volt már, mint a Trónok Harcából ismert(?) Ezerarcú Istennek. Gitárhősös kezdésből a Poisonba igazolt, s igazi aréna rocksztár lett, amíg el nem csaklizta Ricky Rockett (Poison dobos) menyasszonyát. Utána jött a Mr.Big, majd a szólókarrier, és közben közös munka mindenkivel, aki számít, legyen az Stanley Clarke, Greg Howe, vagy legutóbb éppen Adrian Smith az Iron Maiden-ből. 2012-ben belebotlott a másik két “pincekutyusba” és azóta nem csak a szőlőültetvényeket őrzik együtt, hanem a magas szintű tudást, és a színpadi játék állandó izgalmát is.
Visszatérve még Kotzen-re, a fickó elképesztő zenei őstehetség. Az a típus, akinek mindegy milyen hangszert adnak a kezébe, mert ő nem gitáros, nem zongorista (pedig öt éves korától játszik azon is), és még csak nem is énekes (pedig a torkából együtt zeng a rock, a blues és a soul), hanem egyszerűen a zene állandóan jelenlévő folyamatának a része. Őt nézve azt éreztem, hogy ez a koncert lehetne a Budokan-ban, vagy akár a saját házának teraszán is, a fickónak úgyis csak az számít, hogy kezében legyen a custom shop-os Tele-, vagy Stratocaster-e és tolhassa, ami éppen eszébe jut. Imádtam, hogy végigimprózta a bulit, de úgy, hogy már a második nótában együtt mentek el a “zöld erdőbe”, mert Ritchie inkább szólózni akart a refrén helyett. De mit számít ez? Örömzene volt a köbön, és úgy tűnt a közönség reakciója is tetszett a srácoknak, mert közben, és a koncert végén is folyamatosan köszönték a frenetikus hangulatot.
Fogalmam sincs mi lesz ezután, meg igazság szerint a mai világban jósolni sem érdemes. Biztos, hogy Billy áprilisban meglátogat minket a Mr.Big-gel (utoljára), Portnoy nyilván érkezik két éven belül a Dream Theater-rel, de hogy a The Winery Dogs ezzel véget ért-e, ezt talán még ők sem tudják. Az tény, hogy nagy pillanatok tanúi lehettünk ezen a teliholdas estén, ott Csepelen, és a Stars gitár hangjai egy olyan univerzumba vittek el, ahol bombák helyett hangok csatáznak egymással, és talán demagógia, de ha mindenki így döntené el a vitáit, tényleg sokkal szebb lenne ez az egyre melegedő sárgolyó, amit Földnek hívunk.
Köszönjük fiúk az összes eddigi ugatást és csaholást!
Fotók: Polgár Péter
