The Dead Daisies – best of lemezbemutató

Budapest, 2023. december 3. – Barba Negra Red Stage

Egy kiváló felvezető-beharangozó cikket olvashattunk néhány nappal ezelőtt itt a Rockinform.hu oldalán, amelyből sok mindent megtudhattunk a The Dead Daisies-ről, annak tagjairól, és tíz éves pályafutásuk legfontosabb állomásairól, valamint az előttük fellépő Spike-ról. Ebből a cikkből már rögtön az elején kiderült, hogy a mostani koncert az idén kiadott best of dupla lemezük bemutatója. Kíváncsiak kedvéért ez a cikk itt elolvasható, ezért már nem is szeretnék semmit ismételni.

A zenekar a kanadai, az USA-beli, és a japán lemezbemutató turné után jött Európába, amelynek második állomása volt Budapest. A legnagyobb közösségi oldalon 1,1 millió követővel rendelkező banda zenéje a hard rock, így kedvelői, rajongói is zömmel ebből a körből kerülnek ki. A válogatás albumról viszont olyan dalokat hallhattunk, amelyek már ezerszer bizonyítottak, tehát nemcsak a rockzene kedvelőinek az érdeklődését válthatja ki, hanem a populárisabb zenei ízléssel rendelkezőkét is, így szinte előre lehetett a sikert garantálni. Persze hozzá kell azt is tenni, hogy a régi-új tag John Corabi színpadi jelenléte már önmagában is elég vonzó lehet a koncertlátogatók számára.

Én a „rajongó” és a „nem ismerem őket” között valahol félúton (na, jó, inkább az utóbbihoz közel) helyezkedtem el: sok ismerős nóta, amikről majdhogynem fogalmam sem volt korábban, ki játssza, csak annyi tudtam, hogy tetszenek. Így volt ez egészen addig, amíg a zenekar tagjai meg nem jelentek a színpadon, és be nem robbantották a hangulatot. De ne szaladjunk annyira előre!

Az európai turné budapesti állomásának a Barba Negra adott otthont, ezúttal a Red Stage volt a koncerthelyszín. Röviden, azok kedvéért, akik még nem jártak ott: a mind alapterületét, mind magasságát tekintve hatalmas, leginkább hangárra vagy raktárra emlékeztető, nyáron nyitható oldalfalakkal rendelkező épület 3.500 fő (nyáron 6.000 fő) befogadására alkalmas, így nemcsak hazai, hanem a jelentősebb rajongótáborral rendelkező világsztárok fellépésére kínál lehetőséget. Mint most a Dead Daisies…

Bár a csilláron nem lógtak, de azért tisztességesen megtelt a terem. A Dead Daisies 9 órakor kezdett, előtte 8 órától egy igen szokatlan produkciót nézhetett meg a közönség: a hatalmas színpad közepén egy szál akusztikus gitárral állt Spike (vagy Spike Grey/Quireboys ), aki leginkább Jack Sparrow, egy török bazári árus, és egy 1973-ból átmentett hippi keverékének nézett ki. Saját szerzeményeit és világslágereket énekelt jellegzetesen érces hangján, mindehhez csupán a 2-3 akkordos gitárkíséretet adva magának. Furcsa és meglepő volt egy hard rockot játszó banda „elő-zenekaraként” ilyen színpadi előadást látni. A gitáron kívül két kelléket használt Spike, egy kottaállványt (amin szerintem az általa játszott dalok gitár tabjai lehettek), és egy letakart pultot, amin két söröspohár volt. Ezekből minden szám között ivott 1-1 kortyot, megnyugtatva a közönséget, hogy alkoholmentes.

E rendhagyó kezdet után röviddel teljesen megváltozott a hangulat, amikor másodpercre pontosan 9-kor a The Dead Daisies vette át a színpadot. A zenekar tagjai a 2023-as turnén: John Corabi – ének, Doug Aldrich – gitár, Brian Tichy – dobok, David Lowy – gitár, Michael Devin – basszusgitár.

Be kell vallanom, John Corabit alig ismertem fel, mivel a jellegzetes sötétszőkés hosszú, dús haja és az arcát szegélyező majdnem fehér tincsek helyett a megszokottnál rövidebb, az arcát szinte teljesen elrejtő fekete hajjal jelent meg. Értem én, hogy néha meg kell újulni, de ez felkészületlenül ért. (Most, amikor írom ezt a koncertbeszámolót, ránéztem a Neten az évtizedek alatt róla készült fotókra, és igen, ezer arca van/volt mindig is, én valahogy mégis egyhez kötöttem őt.)

Pár gondolat a Red Stage-ről, mint koncerthelyszínről: ami a hangosítást illeti, az konkrétan csúcstechnika, a kiváló hangzás révén a hatalmas csarnok minden pontjában tökéletes élmény várja a hallgatót. Nem tudom viszont ugyanezt elmondani a fénytechnikáról – azaz maga a technika adott, azzal valószínűleg nincs semmi baj, inkább a használata nem volt megfelelő. A koncert kezdete pillanatában ugyanis kb. a Sziget fesztiválra elegendő füsttel árasztották el a színpadot, amit időnként – ha véletlenül át lehetett látni a füstön – gyorsan pótoltak is. Így aztán jobbára a zenészek is alig-alig látszottak. Ehhez képest csínján bántak azokkal a led reflektorokkal, amik a vizuális élmény fokozásaként a színes fénypásztákat varázsolni szokták a színpadra. A legtöbb színpadkép halványkékben vagy éppen pirosban játszó köd volt. Azt már csak halkan említem meg, hogy a zenészek arcát megvilágító derítő fényt kiadó reflektorsor túl magasan és a funkciójához képest túl hátul volt, így jó esetben is leginkább a fejük tetejét világította meg a fellépőknek, az arcuk csak ritkán látszott. Mindezt nem fotósként, hanem mezei nézőként kifogásolom, mert nézőként is zavaró volt a sok homály.

A koncert alatt a két ráadás nótával együtt 18 szám hangzott el. A beharangozóhoz híven zömmel a tíz éves pályafutásuk alatt felvett 6 stúdióalbumuk legemlékezetesebb dalai voltak a setlisten. A „best of” lemez egyébként dupla CD, amit – bár nem pipáltam a CD tracklistjét – majdnem egészében el is játszottak. A buli a „Resurrected” című színpadrobbantó számmal indult, majd olyan dalok következtek, mint a „Rise up”, vagy a „Face I love”, amelyeket a zenekar kemény rajongói bázisa már kívülről fújt. Hogy már a „Born to Fly”ról, a „Fortunate son”-ról, vagy a „Midnight moses”-ről ne is beszéljünk. A ráadásban pedig megkaptuk a „Long way to go” és a „Slide it in” című nótákat.

A koncertről címszavakban annyit, hogy iszonyat lendület, pörgés, kifogyhatatlan energia jellemezte. Doug Aldrich fergeteges gitárszólókkal, Brian Tichy repkedő dobverőkkel (és persze dobszólókkal) emelte az egész műsor dinamikáját. A dalok között John Corabi igazi frontemberhez illően anekdotákkal szórakoztatta, időnként énekeltette vagy épp tapsoltatta kicsit a közönséget. A színpad hátsó oldalán ledfal működött, amelyen néhány szám alatt video ment. Ezek vágása ezredmásodpercre követte a zene ütemét, így ahelyett, hogy elvitte volna a figyelmet, hatalmasat lökött az élményen. A klipekben a százszorszép virág visszatérő képi motívum volt látható.

Amikor vége lett a koncertnek, fotóstársam csak ennyit mondott: „Ez nagyon dög volt!” Igen. Ez az volt… És ők egyáltalán nem „döglött százszorszépek”.