Helikon kiadó / Trubadúr könyvek, 2021
Régi adósságot törlesztünk azzal, hogy bemutatjuk K. K. Downing és Rob Halford könyveit. Mikor az Éjjel-nappal Judas Priest és a Vallomás megjelent, még nem élt az új Rockinform oldal. Aztán a járványhelyzet és a karantén-időszak miatt maradt el, illetve csúszott későbbre egy csomó tervezett projekt. Most viszont az első Judas Priest album 50. évfordulója a lehető legjobb apropó, hogy pótlólagosan is áttekintsük a csapattal foglalkozó anyagokat.
A Helikon kiadó Trubadúr sorozatában megjelent köteteteket Bus András fordította, aki szokás szerint kiemelkedő munkát végzett. Nagyon jól ráérzett a szokásos zenész önéletrajzoknál ezúttal kevésbé vicces, inkább szomorkás, tragikus történetsorok hangulatára. A gyermekkori traumái és a Judas Priest elbaltázott lehetősei miatti csalódottságát rejteni sem próbáló K. K. lelkivilágára. Miként a pályafutása javarészét identitásválsággal és kettős élettel végigcsináló Rob Halford sajátos dilemmáira.
András nem csak jól ismeri a rock and roll életforma és a zenei élet zsargonját, de mindkét főhős esetében vissza tudta adni azok egyéni hangvételét és hangulatát, melyek viszont a javarészt azonos zenekari történet ellenére sem hasonlítanak egymásra.
Mindkét kötet nagyalakú, melyek kivitele a hazai kiadványok többségénél sokkal komolyabb szaktudást és befektetett munkát feltételez. Jó minőségű papír, kitűnő tördelés, profi korrektúra, jól eltalált margók, érdekes képanyag. De még a javarészt ötvenes éveiben járó rajongótábor javarészt másfeles szemüvegei esetében is épp határeset a betűméret. Megvallom, nem ehhez vagyunk szokva. A már eleve kontármunkák, illetve a menetközben elbarmolt zenei könyvek világában üdítő kivétel egy-egy ilyen kivitel.
Bár Halford könyve vastagabb, mint K. K.-é, még sincs benne több Judas Priest, mint egykori társa kötetében. Nagyjából ugyanannyi időt töltöttek a stílusteremtő együttesben, részben közösen, részben külön-külön, de a hőskorszak főbb sztorijaiban szinte teljes az egyezés a visszaemlékezésekben, méghozzá többé-kevésbé azonos terjedelemben. Még azokban a ritka témákban is, melyekben már akkor sem értettek egyet. Az ilyen vagy olyan okokból „csonka” zenekari időszakokat pedig egyikük sem magyarázza túl.
Ami a fő különbség és egyben az eltérő terjedelem legfőbb oka, hogy Rob Halford őszintén vall az évtizedeken át rejtegetett homoszexualitása és a zenekara karrierjének különös kapcsolatáról, oda-vissza hatásairól és ellentmondásairól. Elsőre akár viccesnek is tűnhet, hogy míg a nőkre gerjedő zenésztársai rajongó csajok ezreit tornáztatták meg a koncertek után, addig az imádott frontember magányosan sínylődött az öltözőkben -vagy rosszabb esetben büdös budikban próbált ismerkedni, javarészt sikertelenül-, de a valóság bizony egy cseppet sem bizonyult humorosnak. Nem véletlen, hogy Halford idővel annyira az alkohol és a drogok rabjává vált, ami az önkontrollja olyan fokú elvesztéséhez vezetett, hogy az ördögi folyamat majdnem egy „sikeres” öngyilkosságba torkollott. Nem volt választása: elvonókúra és abszolút absztinencia, vagy ő is mehet a halálba a többi züllött sztár után, „szabadon”.
Utóbbi események fényében még groteszkebb, hogy nem sokkal később épp azzal a váddal rángatták bíróság elé őt és a banda tagjait, hogy a felvételeikbe rejtett üzenetekkel vettek rá fiatalokat az öngyilkosságra. Robnak ezúttal sem volt választása: fel kellett vennie a kesztyűt és demonstrálni, hogy akármilyen zenei felvételt is játszanak le visszafelé, előbb-utóbb csak kihallatszik valamilyen értelmes szó, vagy kifejezés.
Bár a Vallomás alapvetően nem egy vicces olvasmány, mégis, majdnem becsináltam a gurulós sírva-röhögéstől, mikor Halford arról értekezik, hogy midőn az Invader-t tartalmazó kazettát visszafelé játszotta le a tárgyaláson, arra hívta fel a bíró figyelmét, hogy a szöveg egy bizonyos része úgy hangzik, mintha azt mondaná, hogy „Look, Ma, my chair is broken!”, azaz „Nézd, mami, eltört a székem!”. Pedig már ismertem a sztorit. Mégis annyira stílusosan rakta helyre az őket vádoló idiótákat, hogy muszáj volt ismét röhögni. Ez a fajta hanyag elegancia még sokadszorra és még fordításban is rendesen odacsap. Na, ez a heavy metal, nem a kukarugdosás.
A metal stílust általában is célba vevő koncepciós per amúgy szinte végig ezen a szinten zajlott. Halford kissé cinikusra vett, fekete humort sem nélkülöző védekezése azonban mesteri érvelésekkel hárította a gonosz támadásokat.
„Ha elrejtenénk bármilyen üzenetet az albumainkon, az nem az lenne, hogy „Öld meg magad!”, hanem az, hogy „Vegyél még több lemezt tőlünk!”” – Rob Halford
Ne feledjük, szintén egy függőségeken és öngyilkosságon átesett ember kényszerült megvédeni önmagát és társait, akinek ugyanúgy a kemény zene volt az egyik legvégső és legfontosabb mentsvára, mint a Judas Priest dalait hallgató nehézsorsú kamaszoknak és fiataloknak is!
„A Priest kizárólag pozitív üzeneteket közvetít – magyaráztam. Amikor a jó és a rossz harcáról írunk dalt, mindig a jó győz, és ha terítékre is veszünk néha komor témákat, biztató végkifejletre futtatjuk ki őket. Igazat mondtam. Mindig is így volt.” – Rob Halford
A legendás frontember végül arra a megállapításra jut, hogy végeredményben az egész hercehurca kontraproduktívnak bizonyult. Ugyanis hiába címkézték fel utána a kiadók kényszerűen szülői figyelmeztetéssel a trágár kifejezéseket tartalmazó szövegű hanghordozókat, a dolog visszafelé sült el. Ugyanis a kölykök figyelmét is felkeltette a kis matrica, hát olyasmit is megvásároltak, amiről addig is nem tudtak…
„Az irónia ebben természetesen az volt, ha egy amerikai rockrajongó tinédzser egy kicsit is adott magára, akkor ezután módszeresen kereste azokat az albumokat, amelyeken ott virított a matrica. A PMRC tehát végeredményben rengeteg lemez eladásához segítette hozzá a metálzenekarokat.” – Rob Halford
A kötet egyetlen elütése, illetve komolyabb tárgyi tévedése is ehhez az ügyhöz kötődik, nevezetesen, hogy a magyar fordítás 255. oldalán az szerepel, hogy a szerencsétlen sorsú srácok a „Stainless Steelt hallgatták a Judas Priesttől”.
Más kérdés, hogy amit viszont egy kivétellel sem a vádlók, sem a zenésztársak, de még a közönség túlnyomó része sem vett észre, hogy amit Rob tényleg időről-időre becsempészett a szövegekbe, az a gondosan rejtegetett homoszexualitása, illetve a kielégítetlenség okozta frusztrációja volt. Persze a vágyait és fájdalmait jellemzően költői képekben, illetve metaforákban fogalmazta meg, de azért mégiscsak jelezte, hogy mi újság, hogy baj van, hogy hiába epekedik, hogy szenved.
Az egyetlen kivétel, ahol jóval direktebben fogalmazott a témában, melyet saját bevallása szerint részegen csapott össze, a beszédes című Eat Me Alive, ami nyilvánvalóan az orális szexről szól. De míg a politikusfeleségek már magától a témától is ki voltak borulva, illetve csak addig láttak, hogy az ironikus műben a fogadó fél lőfegyverrel kényszeríti az adó felet az aktusra, arra már nem jutottak el, hogy az elsődleges értelmezéshez képest másfajta megfejtés is lehetséges. Talán mindenkinek jobb volt…
Persze a Vallomások sztorijaiban szereplő szex-történetek egy részét biztosan zavarónak, akár még undorítónak is tarthatja az olvasó. Mégsem öncélú vagy inadekvát dolog, hogy testiség bizonyos részletei papírra lettek vetve az életrajz vonatkozó részeiben. Mert a kényes téma bizony nagyon is kapcsolódik a főhős zenei karrierjéhez, erősen hatott az énekes együttesbeli viselkedésére és teljesítményére. Bizonyos balul sikerült afférok, illetve azok utóélete így néhol szorosan véve is a zenei történésekhez tartoznak. Mert a világ egyik legnagyobb heavy metal gépezetének énekese úgy kényszerült album-felvételeket és világturnékat nagy-nagy felelősséggel végigcsinálni, hogy közben a vágyait, vétkeit, traumáit, veszteségeit, tragédiáit, gyászait, szorongásait, függőségeit és frusztrációit is magával kellett cipelnie. Rengeteg dolog válik Halford sorai kapcsán világossá a Judas Priest különös, furcsa kanyaroktól sem mentes pályafutásával kapcsolatban. Ami jóval túlmutat azon, hogy végre helyére kerül lemezenként egy-két furcsa dalszöveg, illetve a frontember által viselt, a kívülállók számára nem feltétlen dekódolható, furcsa színpadi viseletek üzenete is világossá válik.
Még különösebbé teszi a dolgot, hogy könyvében Rob Halford nem csak heavy metal énekesként és melegjogi aktivistaként, hanem egyúttal keresztényként is azonosítja önmagát. Fogalmam sincs, mit érezhet, mikor a Biblia lapjain olyan részekkel találkozik, ami az egyneműek szexualitásáról szól… Mindenesetre, most, hogy felhagyott a kettős élettel, nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, illetve boldogabban tűnik, mint amikor rejtőzködnie kellett, illetve rendszeresen meg is szégyenült a próbálkozásai folytán.
Bárhogy is ítéljük meg a dolgot, Rob Halford elég nagy utat tett meg, mire a külvilág felé is fel merte vállalni, hogy a férfiakhoz vonzódik. Mindez pedig biztosan nem történt volna meg, ha mindvégig a Judas Priest tagja marad, ugyanis az esetek döntő többségében éppen a zenekar érdekében és a többiek karrierje miatt zárta magába a vágyait, illetve szenvedett zárt ajtók mögött. Ami sokat elárul a szórakoztatóipar kevésbé szórakoztató oldaláról.
A csapatból való furcsa kiválása szintén egy olyan sztori, ami a zeneipar állatorvosi lova is lehetne. Valamelyik kiadói nagyokos ugyanis azt javasolta, hogy a szólóprojektje lemezszerződésének érdekében írjon alá egy papírt, hogy már nem tagja a Priest-nek. Ami átkos papíros természetesen szinte azonnal a bulvármédiánál landolt és gyakorlatilag pillanatok alatt szétverte az amúgy is kommunikációs nehézségekkel küzdő zenekart, nyilván a menedzsmentet is belerántva a kommunikációs csődhelyzetbe.
Rob önéletrajza a Judas Pirest mellett megemlékezik még a Fight, a 2wo és a Halford együttesekkel készült albumairól is. Mindig is nagyra tartottam a bandát, hogy a British Steel bombasikere után meg sem próbálták azt lemásolni. De a felemás megítélésű Point Of Entry után most végre mindenki más számára egyértelművé válhat, hogy Rob Halford a legkevésbé sem pártolja az olcsó megoldásokat. Szándékosan lett tehát a kettes Fight és a második Halford CD oly annyira más, mint a War Of Worlds vagy a Ressurection. Akár a nagyság átkának is tekinthetjük, de Rob nem hajlandó ugyanazt az öntőformát újra és újra felhasználni. Sőt, nagyon nem kíván a korábbi jól bevált sikerreceptek alapján, patikamérlegen kimért siker-stílust tolni évtizedeken keresztül, bármennyire is öngyilkos küldetés volt egy-egy kísérletezőbb albumot elkészítenie, majd a széllel szemben megturnéztatnia.
Ami azonban a rajongók többségét leginkább érdekli, értelemszerűen azok a Judas Priest információk, melyek korábban még nem kerültek elő, vagy nem kaptak kellő hangsúlyt. A bőséges anyagból pedig leginkább azokat a dolgokat érdemes kiemelni, kedvcsinálóként a Vallomás könyv gazdag tartalmából, melyeket Ken nem vagy máshogyan említett az Éjjel-nappal Judas Priest fejezeteiben.
Már egyből a történet elején nyilvánvalóvá válik, hogy a lemezeket is készítő Judas Priest a Freight és a Hiroshima együttesek összeolvadásából született. Al Atkins kiszállásával ugyanis egyetlen hírmondója sem maradt az ős-Judasnak, így az 1973-as kezdődátum ugyanúgy érvényes, mint akik 1970-71-re, vagy ’69-re teszik az indulást.
Dave Corke, a banda korai menedzsere nélkül viszont sehogy sem jutottak volna el a világhírig. Ugyanis Corky kötötte a korabeli bulik javarészét. Ő hozta az első külföldi fellépéseket. Ő adta a beceneveiket. Ő szerezte az első olyan lemezszerződést, amelyikből lett is valami. Majd mikor a Gull kiadó ragaszkodott hozzá, hogy bővítsék az addigi kvartett felállást és hangszerelést kvintetté, akkor szintén Dave Corke javasolta a The Flying Hat Band tagját, Glenn Tipton-t a Judas Priestbe, második gitárosnak. Nem csoda, hogy Corky rettentően kiborult, mikor mindezek ellenére később mégis menesztették, a banda további előrelépése érdekében. Rob őszintén közli, hogy így megy ez. Mivel megrekedtek, idővel lépniük kellett. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Láttunk már ilyet bőségesen idehaza is…
Mikor a Sad Wings Of Destiny után hasonló indokkal, az előrelépés érdekében a kiadójuktól is megváltak, hasonló eredménnyel jártak. Ugyanis az első két LP jogtulajdonosai évtizedeken át kategorikusan elutasítottak mindenféle kivásárlási, illetve licencelési szándékot, amennyiben a zenekar vagy a CBS/Sony állt a háttérben. Ami pedig idővel egy öngerjesztő rossz folyamattá, ördögi körré vált. Hiszen, mivel az első két Priest album dalai rendre lemaradtak a válogatásokról, összkiadásokból, hát lassan, de biztosan elkezdtek feledésbe merülni. Főleg azok a szerzemények, melyeket Hillék a koncerteken sem játszottak, így élő felvétel sem állt rendelkezésre. Nincs új a Nap alatt. Nem csak kishazánkban van tele vérig sértett emberekkel a kiadói szegmens.
Szintén nagyon fontos közlés, amit bár a banda keményvonalas rajongói és a korszak szakértői korábban is evidenciaként tartottak számon, hogy az 1974-től kialakuló ikergitáros megoldások egyértelműen a Wishbone Ash Argus lemezének hatását tükrözik. Bár az évek során sokan vitatkoztak ezzel a ténnyel, de mivel a csapat bevallottan Deep Purple, Led Zeppelin, Quatermass, Queen, Wishbone Ash és persze Hendrix rajongókból állt össze, az első komolyabb turnét pedig a Budgie társaságában bonyolították le, talán mégis érdemes volna komolyabban is fontolóra venni Rob Halford ez irányú közlését. Lévén a többi formáció egységesen egy szólógitárossal, vagy gitáros nélkül állt színpadra…
„Rengeteg zenét hallgattunk, és az egyik közös kedvencünk a Wishbone Ash volt. Náluk két gitáros játszott, Andy Powell és Ted Turner, és zseniálisan szóltak az ikerharmóniáik az olyan lemezeiken, mint az Argus. Ken különösen odavolt a hangzásukért.” – Rob Halford
Szintén Rob Halford által megerősített információ, hogy a Rocka Rolla felvételei esetén valóban nem volt hol lakniuk, autóban aludtak és naponta csak egyszer tudtak enni. Kíváncsi lennék, hogy a mai elkényeztetett zenésznemzedék hangadói vajon hány napig tartanának ki olyan szegénységben és nehéz körülmények között, amit Ian Hill, Ken, Rob és aktuális társaik addig és még utána is jó ideig, hónapokon, sőt éveken át viseltek méltósággal.
Halford a bőrruhás arculattal kapcsolatban is egyértelműen rendet tesz a könyvében.
„A legnagyobb mítosz ezzel az új színpadi ruhatárral kapcsolatban az, hogy az egész imidzset én találtam ki, mert így akartam leplezetten megélni a szexuális irányultságomat – hogy beindultam tőle, ha úgy öltözhettem a színpadon, ahogy az utcán vagy a hálószobában szerettem volna kinézni. Nos, ez úgy ostobaság, ahogy van.” – Rob Halford
Valójában K. K. Downing találta ki a bőrös, szegecses, láncos arculatot. Amihez jóval inkább lovagi, motoros, zenekari egyenruhás preferenciái kötődtek, mint bármi a BDSM világából. Ezt a tényt amúgy mindkét önéletrajz teljesen egységesen közli.
A British Steel eredetileg tervezett albumborítójáról pedig azért szedették le a vért az együttes tagjai, mert annyira kemények, hogy már nem is véreznek…
Újabb évtizedes vita végére került pont, mikor Joan Baez a Live Aid backstage-ében köszönte meg Rob Halfordnak a Diamond and Rust feldolgozást, mely a művésznő fia szerint a legjobb verzió a dalból. Bár sokan állították, hogy az énekesnő utálta a Priest átdolgozást, sőt kiadói pereskedés is lett a dologból, valójában sosem volt feszültség a dologból.
Szintén fontos tudnivaló, hogy Robnak azért minden megpróbáltatása ellenére is megmaradt a humorérzéke. Így, míg mások felháborodtak a heavy metal paródiákon, ő maga mindig jókat röhögött a Spinal Tap vagy a Steel Panther féle marhulásokon.
Halford és Downing egyaránt megerősíti a régi iparági pletykát, hogy a Judas Priest-et örökre kitiltották a Madison Square Garden-ből, miután a rajongótábor pusztítása miatt teljesen ki kellett cserélni a totálkárosra amortizált széksorokat.
Szintén igaz, hogy K. K. félig vakon, vérző szemmel csinálta végig a Fuel For Life turné dallasi állomását. Ugyanis Ken gitártechnikusa az aktuális újrahúrozás után elfelejtette levágni a kiálló húrvégeket, amik aztán Rob egy vehemensebb mozdulata okán Downing szemébe fúródtak. A gitárhős valódi hősként játszotta a végig a koncertet, kegyetlen fájdalmaktól szenvedve is a színpadon maradva. Mindezt a heroikus helyállást Priest…Live! című koncertalbum és koncertfilm is megörökítette. Újabb mementójaként, hogy miért pont ők emelkedtek ki és maradtak tartósan fenn a hetvenes évek eleji színtér sok-sok kemény zenét játszó közép-angliai bandája közül.
Meglepőnek tűnhet, de még az pletyka is igaz volt, hogy Robert komolyabban készült egy görkorcsolyás Judas Priest produkcióra, a többiek azonban egyöntetűen leszavazták a színpadi korcsolyázást.
De a legnagyobb meglepetés talán az lehet, hogy Rob könyve a Lady Gagával közös előadás tervéről szóló mendemondákat is maximálisan igazolja. Sőt, eleve úgy tervezték a színpadi meglepetést, hogy még a banda tagjainak sem árulták el, hogy Gaga is ott fog majd ülni a motoron, mikor Robert begurul a Hell Bent For Leather elején, hogy aztán ketten fogjanak bele a Judas Priest egyik legnagyobb klasszikusának eléneklésébe. Mindez ugyan végül elmaradt, mert ütköztek a koncertdátumok, de már maga az ötlet is annyira meglepő, hogy még belegondolni is különös élmény.
Kedves, felemelő és egyben megmosolyogtató momentum, mikor a II. Erzsébet brit királynő egy, a kiemelkedő brit zenészek részére tartott fogatáson a heavy metalról értekezett a nem kicsit megilletődött és az etikettet sem igazán ismerő Halfold-dal.
– És milyen zenét játszanak?
– Heavy metalt, felség – feleltem.
A királynő arca kissé eltorzult.
– Ó, szóval heavy metalt – mondta. – És miért kell olyan hangosnak lenni?
Azta! Épp most mondta ki a királynő, hogy „heavy metal”! Méghozzá valószínűleg életében először! Na de… mégis mit válaszoljak erre a kérdésre?
– Hogy rázhassuk a fejünket, felség…
Szintén érdekes, egyben példaértékű, ahogy Rob a Surgical Steel tagjaival való barátságáról ír. Az amerikai heavy metal zenekar ugyanis egy, a sokszázezer olyan helyi illetőségű banda közül, akiket helyben ugyan ismernek és szeretnek, de sosem sikerült országos ismertséget szerezniük vagy nemzetközi karriert befutniuk. Halford azonban tartósan összehaverkodott a Phoenix-ben székelő formációval, ami jó kapcsolat idővel barátsággá nemesedett. Bár már rég feloszlottak, szegény Paul Kosanovich sincs már az élők sorában, de talán most így utólag mégiscsak szereznek valami ismertséget, illetve rajongókat a világ minden tájáról.
Mindent összevetve Rob Halford Vallomása akkor is letehetetlen olvasmány egy valódi rocker számára, ha az illető amúgy a legkevésbé sem érdeklődik a homoszexuális témák iránt. Ugyanis a Robert zenekaraival kapcsolatos zenei hírek és pletykák túlnyomó részét maga a frontember erősíti meg, őszintén és egyenesen.
Az írás másik részét kitevő, szintén rendkívül őszinte és egyenes közlésekről pedig akár még azt is gondolhatná az olvasó, hogy gyomorforgató, Szodoma és Gomora, okkal és joggal. Miként azt is, hogy épp eleget szenvedett már szerencsétlen Rob, talán most, hogy már nem kell hazugságban élnie, mint fiatalkorában, egy kis nyugalmat lel.
Isten irgalmazzon lelkeinknek, hogy a minden eltelt másodperccel egyre kevesebbé váló hátralévő időnkben egymás folytonos elítélésére pazaroljuk az energiáinkat! Inkább némi megértéssel és irgalommal tekintsünk egymásra! Még akkor is és főleg akkor, ha egymásról annyira eltérő értékrenddel, világlátással és életmóddal tengetjük halandó életidőnket, ami a világban uralkodó ördögi lelkület alapján szinte kölcsönösen kizárná a békés együttélést.
„Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.” – részlet Jézus Krisztus hegyi beszédéből.
„A hotelszobámat sosem vertem szét – a munkásosztályból származom, tudtam, hogy valakinek a szegény mamája lenne kénytelen rendet rakni…” – Rob Halford
Folytatjuk!
