Colosseum: Upon Tomorrow

2CD, Repertoire Records 2023

Több, mint 50 éven keresztül volt a Colosseum egyik legnagyobb legendáriuma az együttes elveszett negyedik nagylemeze. Mely természetesen nem a szó szerinti negyedik kiadásuk lett volna, hanem a banda exkluzív amerikai The Grass Is Greener LP-jének figyelmen kívül hagyásával, a koncertek és válogatások nélkül számolandó normál angliai stúdióalbuma, úgynevezett sorlemeze.

A komolyan vehető szakmai körökben jó ideje pedzegették már, hogy a szalagok előkerültek, de egészen 2023 decemberéig kellett várni, míg végre a nagyközönség is belehallgathatott. Mi több, a terjesztés akadozása miatt a többség csak 2024 első felében tehette fel a hifijére a két CD-nyi terjedeleműre duzzasztott archív albumot.

*Colosseum: Upon Tomorrow 2CD, frontborító 2023*

Furcsamód az Upon Tomorrow nem az elveszett album dalaival nyit, hanem egy lemeznyi egyéb érdekesség vezeti fel a Colosseum rajongók Szent Grálját. Az első, bevezető CD két részre oszlik. Így az album előbb 1969 márciusába repít minket, közvetlen a Those Who Are About to Die Salute You megjelenése előttre, ahol a James Litherland és Tony Reeves fémjelezte első klasszikus felállásukban rögzítettek két dalt (Those Who Are About To Die Salute You, Debut) a Supershow című tévéműsor számára.

Majd az 1970-es Colosseum And Juicy Lucy mozifilm Colosseum kompozíciói (Downhill And Shadows, The Valentyne Suite) következnek, már a második klasszikus felállásban. Tehát a Chris Farlowe énekes, Dick Heckstall-Smith szaxofonos; Clem Clempson gitáros, vokalista, Dave Greenslade billentyűs, vibrafonos, vokalista, Mark Clarke basszusgitáros, vokalista és Jon Hiseman dobos, ütőhangszeres, zenekarvezető formációban.

Ugyanez a csodacsapat készítette 1971 márciusában az egyetemes zenetörténet egyik legjobb és legfontosabb koncertlemezét. Majd a Colosseum Live megjelenése után a nyáron stúdióba vonultak, hogy aztán olyan nagyon összevesszenek, ami a feloszlásukhoz vezetett. Majd csak huszonhárom évvel később vették fel újra a fonalat, de akkor sem azzal az anyaggal, amit ’71 októberében félbehagytak.

Az Upon Tomorrow második CD-je tehát maga kiadatlan album, illetve annak valamiféle kirakós-szerűen rekonstruált anyaga. Felfogása válogatja, hogy négy vagy öt dalról, illetve azok variációiról van szó. Az eddig teljesen ismeretlenek közül a kétféle verzióban is szereplő Upon Tomorrow, valamint a szintén duplázó, sőt az újabb variációnak is felfogható Sleepwalker-rel triplázó Thank God For Things That Grow. Továbbá a korábbi válogatásokról, újrakiadásokról már ismert Jumping Off The Sun, de nem a The Collectors Colosseum-on hallható felvétel. Valamint a részben már szintén ismert, ezúttal kétféleképpen is CD-re szerkesztett The Pirate’s Dream.

Állítólag ez utóbbi szerzemény miatt tört ki a balhé, ami a banda szétrobbanásához vezetett. Persze mindig óvatosan kell bánni az ilyenfajta kijelentésekkel, mert akit eddig volt alkalmam a főhősök közül megkérdezni, nagyon visszafogottan nyilatkozott. Mindenesetre a The Pirate’s Dream egy verziója szerepel Dick Heckstall-Smith beszédes című 1972-es, A Story Ended szólólemezén. Melyben rajta kívül még Hiseman és Farlowe hallható a Colosseum tagok közül. Míg Clarke és Greenslade más felvételeken működtek közre. Clempson pedig egyikben sem. Utóbbi szólóanyagot igen sokat tartják a Colosseum első felvonásához tartozó utolsó albumnak, de az illetékesek ezt is hevesen cáfolták.

Már jóval az ismételt összeállás után, 2009-ben a Morituri Te Salutant című gyűjteményben kiadták a The Pirate’s Dream egyik itt is hallható demóját, de a Colosseum továbbra sem vette műsorába. Tehát valóban egy mostohagyermekről van szó.

A nemrég megjelent Upon Tomorrow egészéről elmondható, közte a kétféle The Pirate’s Dream verzióról is, hogy elég nyers a hangzása. Persze nem tudhatjuk, hogy miféle alapanyagok álltak rendelkezésre, a minimum három forrásból összeállított második CD összesen nyolc trackjéhez, de azért szívesen meghallgatnék belőle egy másik verziót is. Valószínűleg többet is ki lehetett volna hozni a szalagokból. Mindez természetesen az első blokkra is érvényes, mely 1969-es és ’70-es filmes anyagokat azért mindenki ismerhette már a különféle bootleg kiadásokról. Melyek ráadásul nem is szólnak sokkal rosszabbul, mint a hivatalos kiadás.

A másik észrevétel az Upon Tomorrow, mint „negyedik” Colosseum album anyagával kapcsolatban, hogy elég véleményesre sikeredett a szerkesztése. Egy mesterien összeállított Daughter Of Time LP vagy Colosseum Live album után elég gyenge a dalsorrend, alig van kohézió a második CD-n szereplő különböző kompozíciók között.

Egy virtuóz zenész és egy valódi művész között a fő különbség a szenvedély. Még akkor is, ha a hangszeres tudás akár még az előbbi javára is döntene egy szakmai vizsgán. Azonban az ihletett mondanivaló mindenképpen kikívánkozik, majd ordít róla az ihletője és alkotója szellemisége. Amit viszont itt hallhatunk két külön anyag. Egy jól sikerült filmzene válogatás, mely a Colosseum rajongók által közismert és rongyosra nézett és hallgatott ’69-es és ’70-es bootlegeket teszi végre hivatalos anyagokká. Valamint egy 1971-es demógyűjtemény, melynek sem az ad hoc érzetű szerkesztése, sem a próbateremi jellegű hangzása nem teszi lehetővé, hogy egy valódi stúdióalbumról beszélhessünk. Mert hiányzik belőle a szenvedély és mert a szuper zenészekből álló egykori szuperegyüttes itt már csak egy széttartó, alig-alig működő zenekarrá esett szét.

Colosseum szinten pedig ki kell mondani, hogy ez pontosan az, ami. Egy ritkaság válogatás, ami érdekes és értékes lehet a komoly gyűjtőknek és feketeöves rajongóknak, de nem egy, a többivel egyenértékű stúdiólemez. Nyilván nem véletlenül egyben adták ki, nem pedig két külön albumként. Pedig mindvégig jó zene szól, melyet a lehető legjobb előadók szólaltatnak meg. Csak éppen az Upon Tomorrow mégsem áll össze egy olyan remekművé, mint mondjuk a Valentyne Suite LP. Sokkal inkább tűnik egy rutinból összedobott kései stúdióanyagnak, de csak elsőre. Mert ha többször végighallgatjuk, akkor kiderül, hogy az Upon Tomorrow még csak nem is egy Tomorrow’s Blues, mert azt legalább tisztességesen kidolgozták és rendben befejezték. A ’71-es felvételcsokor így nem más, mint egy többségében kidolgozatlan, fésületlen ötleteket tartalmazó zenei mankó egy dokumentum értékű torzó. Amiből simán lehetett volna egy újabb etalon, de a zsenik inkább szétszéledtek…

Nem vagyok egyedül, aki sok-sok évet várt, míg végre meghallgathatta a kiadatlan szerzeményeket, illetve változatokat. Jó, hogy végre ez az óhaj is beteljesedhetett. De összességében még sokkal jobb, hogy a Colosseum Live-val ért véget a zenekar első korszaka, nem pedig ezzel. Mert míg annak minden pillanata ihletett, addig az Upon Tomorrow szimplán csak jó zene, kiváló zenészek előadásában.

Tévedés ne essék: az Upon Tomorrow zeneisége lazán megugorja a mai lemeztermés 99%-át, miközben a maradék javarészét is keresztben lenyeli. A fiúk csak önmagukhoz viszonyítva voltak kissé szétszórtabbak. Majd jött a Greenslade, a Tempest, a Colosseum II és a többi csodacsapat, aztán az 1994-es reunion és a második aranykor. De ezeket az ötleteket továbbra is hagyták talonban, többségében sosem dolgozták ki és fejezték be.