Idén ötven éve, 1974-ben készült a Judas Priest első nagylemeze, mely egyben a brit heavy metal első hullámának első albumának is bizonyult – melyben ikergitár van. A Rocka Rolla névre keresztelt korong a Gull kiadó gondozásában jelent meg. Mely cég nem csak az esélyt és az első stúdiófelvételek finanszírozását adta meg a feltörekvő együttesnek, de egyben egy erős lökést is, hogy bővítsék az addig kvartettként működő zenekar hangszerelését és felállását. Glenn Tipton érkezésével pedig új időszámítás kezdődött, nem csak a banda, hanem az egész műfaj számára.
A Judas Priest kifejezés először 1969 szeptemberében jelent meg zenekarnévként. Mikor is a legendás angol énekes, Al Atkins egy Bob Dylan dalról, az 1967-es The Ballad of Frankie Lee and Judas Priest című remekműről nevezte el zenekarát. Bár a névből később komoly félreértések, sőt oktalan vádaskodások is lettek, Dylan dalszövege valójában egy elég egyértelmű példabeszéd, mely a bibliai erkölcsre neveli a hallgatót.
Az a Judas Priest azonban még nem ez a Judas Priest. Ugyanis az addig háromféle felállást is megért csapat 1970 áprilisában feloszlott és jogutód nélkül megszűnt. Mai fogalmaink szerint leginkább ős-Judas Priestnek hívhatnánk azt a formációt, hiszen nem sokkal később már egy teljesen más együttes vitte tovább a nevet.
A Rocka Rolla előzményei
Történt pedig, hogy az épp együttes nélkül tengődő Atkins 1970 októberében bekéredzkedett az addig trióként működő Freight nevezetű heavy rock bandába. Ken Downing gitáros, Ian Hill basszusgitáros és John Ellis dobos örömmel fogadták. Viszont Downing határozott kérésére inkább Judas Priest néven folytatták. Ugyanis Ken nemcsak gitárosként, hanem rock ideológusként, egyfajta korai metal esztétaként is működött, aki úgy látta, hogy a Dylan történetből származó elnevezés kifejezetten passzolna az általuk képviselt újfajta zenéhez. Amivel közép-angliai csóró srácokként a lehető legmesszebb akartak kerülni a 12 ütemes bluestól, illetve a hippy mozgalom által képviselt megalapozatlan hurráoptimizmustól. Inkább a saját útjukat keresték, mellyel a saját érzéseiket jeleníthetik meg.
Mivel az új Judas Priest 1971. március 6-án mutatkozott be élőben a közönségnek, igen sokan azt a dátumot tartják a valódi zérópontnak, amikortól a csapat valódi működését számítják. Valójában viszont az első hat hónapban is komoly munka zajlott, az ütőképes repertoár kidolgozásával és alapos begyakorlásával. Ami nem csak a későbbi koncertsikereiknek ágyazott meg, hanem az együttes első két lemezének, illetve Atkins későbbi szólókarrierjének is.
1971 júniusában Alan Moore váltotta Ellist a dobok mögött, aki viszont egy évvel később, ’72 júniusában adta át a stafétát Chris Campbell-nek az idővel egyre többet és többet koncertező bandában. Fontos és termékeny időszak volt ez, hiszen az akkoriban született dalok is beépültek a Priest és Atkins későbbi lemezeinek műsorába.
A szűkös bevételek és az eltartandó családja okán előbb Al Atkins, majd nem sokkal később Campbell is távozott, így 1973-ban alaposan megújult az együttes. A fedélzeten maradt Ken Downing és Ian Hill zenekari mag májusban egyesült a Hiroshima együttes két tagjával: Rob Halford énekessel és John Hinch dobossal. Robertet a húga, Hill akkori barátnője, későbbi felesége, Sue Halford ajánlotta a srácok figyelmébe. Aki viszont csak úgy vállalta a váltást, ha magával vihette a Hiroshima dobosát is.
1973 tehát egy újabb dátum, melyet sokan tartanak kezdőpontnak, okkal, joggal. Ugyanis akkoriban nemcsak Rob hangja és karizmája adott új lendületet a csapatnak, hanem Dave Corke, alias „Corky”, a Judas Priest korai menedzsere is. Corky nemcsak belföldön értékesítette sikerrel az együttest, de az első külföldi turnéikat is neki köszönhették. Valamint a tagok beceneveit, amit elsősorban a K. K. Downingként elhíresült Ken használt előszeretettel. Továbbá a nagylemez nélkül is sikeresen turnézó csapat első olyan lemezszerződését is Corke hozta tető alá, amiből ténylegesen lett néhány hivatalos vinil kiadvány. Összesen két nagy- és három kislemez.
A Corky által intézett Gull tehát esélyt adott az együttesnek, ami elsőként egy album felvételét és kevéske pénzt jelentett. Valamint erőteljes nyomást, hogy a bemutatkozó album hangzásának és hangszerelésének bővítése céljából vegyenek be még egy tagot.
Mivel a srácok kategorikusan elzárkóztak egy fúvós vagy egy billentyűs bevételétől, ellenben nagyon szerették a Wishbone Ash kétgitáros dolgait, hát Corky javaslatára meghívták második szólógitárosnak Glenn Tipton-t, aki a The Flying Hat Band-ben zenélt akkoriban. Saját bevallása szerint Glenn részéről az élő lemezszerződés volt a legfőbb ösztönző erő a váltásra. Így mindenki megelégedésére áprilisban Tipton csatlakozott a bandához, majd kéthavi megfeszített munka után 1974 júniusában stúdióba vonultak.
A Rocka Rolla elkészítése
A Rocka Rolla névre keresztelt albumot Rodger Bain, a Black Sabbath és a Budgie producerének vezetésével rögzítették a nyár folyamán. Meglehetősen mostoha körülmények között. Nem elég, hogy az alacsony költségvetés miatt csak éjjel tudtak dolgozni, ráadásul annyi pénzük sem volt, hogy nappalra szállást béreljenek. Így egy forgalmas és hangos helyen parkoló furgonban próbáltak aludni, a pokoli hőségben. A pénzszűke miatt enni is alig tudtak, így napi egy étkezéssel abszolválták az aznapi felvételeket, mely a gyakorlatban amolyan mini stúdiókoncerteket, tehát dalonkénti együttzenélést jelentett. A fiúk mégis kitartottak és a felvételeket hallva kifejezetten jó munkát végeztek.
Az 1974. szeptember 6-án megjelent album sajnos mégsem hozta el a kívánt áttörést. Aminek fő oka Bain megkérdőjelezhető döntéseiben rejlik.
Először is azt a hibás megközelítést, hogy az akkor már nagyjából háromlemeznyi Judas Priest repertoárból Rodger sorra kihúzta a szerinte nem eléggé kommersz szerzeményeket. Így az debütalbumról lemaradt és csak a második nagylemezre kerülhetett fel pár olyan műfajteremtő klasszikus, mint a Tyrant, az Epitaph, a The Ripper, a Whiskey Woman / Victim Of Changes. Illetve Bain a korai Priest leghosszabb és legprogresszívebb darabját, az eredetileg tizennégy perces Caviar And Meths szvitet is megcsonkította, csak egy kétpercnyi részletet engedett fel a lemez végére, a monstre kompozíció bevezetőjéből.
Az Atkins korszakból és Al társ-szerzeményeiből a Caviar And Meths bevezetőjén túl a Never Satisfied és háromtételes szvitté bővített Winter szerepel még az első Judas Priest lemezen. A másodikra száműzött Victim Of Changes, illetve Dreamer Deceiver / Deceiver később még lemezre került, de a többi korai Al zsenge sajnos már elvérzett a selejtezőn. A kiadói, menedzseri szakítást követő CBS korszak pedig minden tekintetben, így a korai Judas dalok tekintetében is választóvonalnak bizonyult.
Másodszor a Judas Pirest debütalbumának megszólalása ellen dolgozott, hogy eleve idő- és pénzszűkében kényszerültek dolgozni, de még a folyamatos technikai nehézségekkel is meg kellett birkózniuk.
Mint már szóba került, a Rocka Rolla esetében nem sávonként, külön-külön rögzítették a dalokat, hanem egyszerre játszva, stúdiókoncert szerűen. Ami egyébként kifejezetten jót tett a felvételek hangulatának, de mivel a stúdióban hol ez nem működött, hol az romlott el, a metódus sokadszori újrajátszást igényelt.
Azonban még így is maradt a lemezen egy gyenge alapzaj, melynek okáról és eredetéről sokféle elmélet látott már napvilágot, biztosat azonban senki sem tud. Mindenesetre az amúgy kitűnő producer ennyit tudott kihozni a helyzetből. Vagy már maga sem vette észre a problémát a sokadszori újrakonfigurálás és újrakezdés után, vagy pedig tehetetlen volt, amit viszont nem osztott meg a rábízott srácokkal.
Szintén Bain baklövései közé tartozik, hogy miután végigaludta az utolsó felvételi sessiont, a hajnali álmos ébredés után egyből nekilátott az anyag összevágásának, ami a mai fogalmaink szerint valamiféle maszterelés-szerűségnek felel meg. Mindenesetre a Priest fiúk egybehangzó visszaemlékezése szerint a dalok sokkal jobban, szebben és dögösebben szóltak a nyers szalagokról helyben visszahallgatva, mint amit végül késztermékként a kezükbe kaptak. Fejenként egy lemezt…
„…az utolsó, mániákus tempóban lepergő harminchat órás session során a producerünk, Rodger Bain még el is aludt a kanapén, amíg mi dolgoztunk.
…elkészítettük az utolsó felvételeket a tőlünk telhető legjobb formát nyújtva, és én egészen biztos vagyok benne, hogy jól is szólt minden. Aztán alighogy befejeztük a munkát, Rodger is úgy döntött, hogy magához tér a szendergéséből, és az egyik szemét kinyitva így szólt:
– Ööö, izé, ja…, szóval akkor készen vagytok?
Lehetett már hajnali öt, talán már hat is addigra.
– Aha – feleltük. Átaludtad az egészet.
Normális esetben a kész felvételek ilyenkor egy hivatásos hangmérnökhöz kerülnek, aki összevágja (vagy ha fellengzősebb kifejezést akarunk használni, „masztereli”) őket. Nálunk viszont jobb híján az történt, hogy az éppen magához térő Rodger ment fel az emeletre összevágni a lemezt, ott helyben.” – K. K. Downing
Ilyenkor azért érdemes fejben tartani, hogy mindez a fényességes nyugaton történt, a hard rock fénykorában, a klasszikus heavy metal születésénél, a műfaj legerősebb bástyájának számító Angliában. Mindig is bosszantottak a magukat rockszakértőnek tituláló kívülállók olyan okoskodásai, hogy Gipsz Ipszilon úgymond rossz helyre született, azért nem futott be nagy és sikeres nemzetközi karriert. Bezzeg, ha az illető a vasfüggöny túloldalán jön a világra, egyből kolbászból lett volna a kerítés. Hát nem. Nagyon nem.
Ezeket az állapotokat, közte a koszos közös lyukakban való lakással és időről-időre előforduló éhezéssel sehol a világon nem szeretik az emberek. Így ha tehetik, többségében inkább egy másfajta munkakört, megélhetést, életmódot választanak, simán feladva az álmaikat. Az, hogy a sok-sok hasonló cipőben járó brit zenekar közül épp a Judas Priest volt az egyik, amelyik mindévig kitartott és a végül, mindegy ráadásként be is futott, egy cseppet sem negligálja a többezer hasonló cipőben járt sorstársuk tragédiáját. Ez inkább csak Ian, Ken és Rob rendkívüli kitartásáról tanúskodik.
Ráadásul van, aki önmagát még csak-csak feláldozná a művészet oltárán, de a családjával, például kiskorú gyermekeivel szemben már olyan kötelezettségei vannak, hogy még arra sincs módja, hogy értelmetlenül elégesse magát. Tehát az önfeláldozás egy másik szintjét kell megélnie, egy másik formáját megvalósítva, mely kevésbé látványos, de nem kevésbé heroikus.
Zene nélkül mit érek én
Fontos aláhúzni, hogy a felvételeket hátráltató tényezők és a gyenge hangzás ellenére a Rocka Rolla album tartalmilag nagyon is erős. Mi több, a korong az elejétől a végéig figyelemreméltó szerzeményekkel lett telepakolva.
Már egyből az A-oldalt nyitó One For The Road felér egy kinyilatkoztatással. Igen, ez a mi életünk, ez a mi életmódunk, igen ez a mi nemzedékünk, mely a zene nélkül sehol sem volna. Részint, mert olyan borzasztó a valóság, hogy szükségünk van valamiféle menedékre. Részint, mert a vérünkben van a zene és szükségét érezzük, hogy útra keljünk, és mindenhová elvigyük a mondanivalónkat, bennünk élő dallamokat.
Where would you be without music
You would be nowhere at all
Ennél ütősebb bemutatkozást, egyben egyértelműbb életmű felütést azóta sem sokan produkáltak a klasszikus hard rock, heavy metal színtéren.
Nem kevésbé ütős a második track, mely egy nehéz nő megszerzéséről és megtartásáról szól. Nem kevés van benne a miránk is jellemző kurucos virtusból, hogy bár olyan durva a csaj, mint a rock and roll, de a férfi mégis büszke, hogy az övé lett. Mert ő maga is olyan tökös, hogy senki más nem vihette volna el. Mindezt persze érthetjük áttételesen is -eleve egy homoszexuális énekes adja elő-, vagyis, hogy a Judas Priest keménytökű tagsága el fogja nyerni a maga előkelő helyét a rock világában.
Fontos zenetörténeti mérföldkő, hogy ez a felvétel a Glenn Tipton bevételével kialakuló új stílus első fecskéje. Ugyanis a címadó Rocka Rolla lett az első nagylemezes heavy metal dal, mely ikergitáros részt is tartalmaz. Dylan karaktere kilépett a példabeszédből és immáron önálló életet élve a heavy metal felkent papja lett.
A harmadikként felhangzó háromtételes Winter szvit még az Atkins korszak öröksége. Ami amellett, hogy egy önmagában is erős, komoly kompozíció, azt is érzékletesen reprezentálja, hogy a banda már Halford és Tipton belépése előtt is pontosan tudta mit akar és merre tart. Tehát a Ken Downing rock ideológus és metal esztéta felvázolt stílus nemcsak a 12 fokú blues-zal és a hippi ideákkal szakított, de egyben felvázolt egy sötétebb, komorabb, súlyosabb zenei, szövegi irányvonalat is. Ami szintén K. K. kezdeményezésére később egy olyan zenekari arculattal társult, mely sokkal jobban illett a szerencsét próbáló közép-angliai szegénylegényekhez, mint a glam, vagy a korszak többi hasonlóan hivalkodó divatirányzata. A Black Country akkori hűvös viszonyaihoz, néhol szó szerint fojtogató légköréhez egy jóval marconább kinézet, valamint a megpróbáltatásaikat tükröző, kellően súlyos, nehéz zene illett.
„…az együttesek nagy részének fogalma sem volt, hogyan is kéne továbblépni. Engem ezzel szemben csak az olyan komor, sötét és súlyos riffek foglalkoztattak, mint amilyeneket a Quatermass nevű zseniális zenekar játszott… és Al száz százalékig partner volt ebben. Mintha csak letettük volna mindketten a voksunkat a jövő mellett.” – K. K. Downing
A Winter rögzítésekor a Pink Floyd Ummagumma stúdióalbumához hasonló modern felvételi technikát alkalmaztak. Bár mindként LP sztereóban jelent meg, de a stúdióban elhelyezett mikrofonok által mégis sikerült térbeli hatást elérni, mely a torzított énekkel és az agyoneffektezett gitárral meghozta azt az „űrbéli” hangzást, hogy a dalfolyam szinte mozog a hallgató körül. Érdemes legalább egyszer az életben egy, még az összemaszatolt remaszterek világa előtti, korai nyomású nagylemezt egy tisztességes hangrendszeren megdöngetni. Minden szempontból időutazás. Ugyanis bármennyire is hihetetlen, volt idő, mikor az éhező rockzenészek még annyira elkötelezettek voltak a művészi mondanivalójuk átadása iránt, hogy mindent megtettek az adott technikai lehetőségek lehető legteljesebb kihasználása érdekében.
Az első oldalt záró Cheater szintén egy stílusalapító darab. A főhőst megcsaló nő és szeretője lelövéséről szóló témát egy klasszikus Downing riffelés vezeti be, mely Halford előadásmódjával társulva messze túlmutat a százezredik Hey Joe interpretáción vagy epigonkodáson. Ezúttal egy minden feleslegtől megszabadított, célratörő, pőre, szikár zakatolást kapunk a témában, ahol a megcsalt fél nem sokat drámázik vagy lacafacázik, hanem rögtön a lényegre tér. Az ilyen direkt, rövidebb darabok lettek később azok, melyek újabb és újabb sikerdalként egyre feljebb és feljebb emelték a Judas Priest-et, egyben a heavy metal zászlaját.
A B-oldalt nyitó Never Satisfied egy hasonlóan lényegre törő, direkt darab, mely szintén az Atkins korszak remekműve. Ken riffelése nem ismer kegyelmet, a depressziósnak tűnő kezdés után egyre keményebbre és keményebbre vált. A kielégületlen, magányos férfi egyre frusztráltabb és haragosabb hangvétele azonban sokkal jobban áll Halfordnak, mint elődjének. Rob könyve óta azt is tudjuk miért.
Amúgy a második oldal mintha kevésbé szólna rosszul. Vagy csak, miután megszoktuk a Rocka Rolla sajátos, kisköltségvetésű megszólalását, már az azon megszólaló frusztrált zúzdák üzenetei is egyre inkább át tudnak jönni.
A Run Of The Mill szintén egy olyan mérföldkő, mely egy gyümölcsöző együttműködés nyitánya lett. Hiszen az itt bemutatkozó Halford-Downing-Tipton szerzői hármas hozta később a Judas Priest aranykorának összes alapművét. A hosszú, progresszív darab pedig a zenei kvalitásain túl K. K. szövegírói vénáját is dicséri. Megdöbbentő és egyben mélyen elgondolkodtató, hogy vajon honnét voltak egy 22 éves fiatalembernek ilyen mély gondolatai az emberi halandóságról és az életidő eltékozlásáról.
What have you achieved now you’re old
Did you fulfill ambition, do as you were told
Or are you still doing the same this year
Should I give sorrow, or turn ’round and sneer
I know that the prospects weren’t all that good
But they improved, and I’d have thought that you could
Have strived for that something we all have deep inside
Not let it vanish, along with your pride
Hasonlóan súlyos a háborúk véres valóságát megéneklő Dying To Meet You, melynek a végén hallható rész bizonyos vélemények szerint már egy másik szerzemény, az úgynevezett Hero Hero. Akár egy dal, akár két dal, akár egy kéttételes mini szvit, a kompozíció kiváló. Melynek felvétele és az üzenete egyaránt üt, mint a vídia.
Persze sokan megénekelték már, hogy miközben a seggfejek védett épületek íróasztalainál ripacskodnak, addig a semmiről sem tehető fiatal férfiak egymást mészárolják. De ennyire direkten, kőkeményen és szenvtelenül addig még senki sem szólt be a rockerek közül az emberekkel sakkozó hatalmaskodóknak, hogy bekaphatják…
A korongot záró Caviar And Meths részletről már esett szó. Aminek így, ebben a formában nem sok értelme volt. Inkább hagyták volna teljesen le az egészet. Vagy a nagyívű eposz megcsonkítása helyett inkább tették volna fel a The Ripper-t a B-oldal végére, mint kellően tökös zárást.
Összegezve, jó kis lemez ez. Elég néhányszor végighallgatni, míg az ember füle hozzászokik a többi metal albumhoz képest gyengébb, szárazabb hangzáshoz. Addig a dalok is beérnek és az album egésze is szépen összeérik. Mi több, körbe-körben pörgetve idővel a Caviar And Meths inkább már az egész albumot nyitó intróvá válik a fejünkben. Úgy jobban is működik.
A nyolcvanas évek második felében állandó vitatéma volt felénk, a környékbeli srácok körében az addigi Judas Priest életmű változékony stílusa és egyenetlen minősége. A magam részéről már akkor is mindig amellett kardoskodtam, hogy a Rocka Rolla egyáltalán nem szól olyan rosszul, amennyire az évek alatt rossz lett a híre. Az első Judas dalai pedig kifejezetten jók. Miként a Turbo is egy kiváló lemez, simán belefér a Priest hangszerelésébe némi gitárszintetizátor. De persze egy fecske ritkán csinál nyarat. Így a javarészt már akkor is fafejek által írt rissz-rossz zenei cikkek és a tömegpszichózis által elbódított rockerek, többségében ugyanúgy viselkedtek, mint az általuk mélyen lenézett diszkósok.
A helyzet csak a kilencvenes évekre változott kissé, mikor nem elég, hogy Rob kilépett, de közben a multikiadók meg a hagyományos heavy metal eltörlésére próbálták felhasználni a grunge előretörését. Abban a közegben már más volt a leányzó fekvése. Így minden a megőrzendő érték rekeszbe került, amit a legendás nagy bandák a Nirvana Nevermind-jának áttöréséig alkottak.
Valószínűleg ezt a hangulatot érezhette meg a Gull ezerféle licenc partnere, mikor az 1998-as CD kiadásoktól kezdve nemcsak, hogy stabilan visszatértek az eredeti borítóhoz, de már a következő felállással, tehát a visszatérő Alan Moore-ral rögzített korai Diamonds And Rust feldolgozást is felpakolták bónuszként az optikai korongra. Gondolván, hogy a későbbi Sin After Sin és Unleashed In The East lemezek sikerdala a Rocka Rolla rehabilitációjának is jót fog tenni, főleg egy ritka, különleges, korai változatban.
Mindeközben, mivel a Gull által kiadott első Judas Priest LP tartalmával Atkins sem volt elégedett, ráadásul az elszalasztott lehetőség is dolgozott benne, hát a kényszerű kilépésnek 25. évfordulóján, 1998-ban kiadta a maga verzióját a korai Judas repertoárból. A találóan Victim Of Changes névre keresztelt albumot 1997-ben rögzítette Al, a szintén Judas Priest veterán Dave Holland dobos, valamint Paul May gitáros és Pete Emms basszusgitáros segítségével. A Victim Of Changes CD-re a címadó kompozíción kívül felkerült még egy korabeli koncertfavorit, a Priest stílusát nagyban ihlető Quatermass Black Sheep Of The Family-jének átdolgozása.
„Amikor Al először játszotta le nekem azt a lemezt, csak arra tudtam gondolni: ez oltári… Miután meghallottam a Quatermasst, minden megváltozott. Nevezhette az ember akárminek a bandát, egy biztos: blueszenekarnak nem lehetett hívni. A Post War Saturday Echo, a Black Sheep In The Family, meg a többi hasonló szám minden volt, csak blues nem – komorabbak és izgalmasabbak is voltak annál. Rögtön elhatároztam, hogy az összes blueszenekarnak hátat fordítunk…” – K. K. Downing
Valamint az Al Atkins CD-n szerepel még az 1971-es Judas Priest demó két dala, a Mind Conception és a Holy Is The Man, továbbá a Rocka Rolla három alapvetése, a Never Satisfied, a Winter és a Caviar And Meths is. Utóbbit ezúttal bő hét percben vették fel, így már „csak” a fele maradt le…
A Rocka Rolla borítói
Kevésbé ismert tény, hogy az első Judas Priest LP eredeti, kupakos borítóját a Rolling Stonesnak szánta John Pasche grafikus. Azonban végül a Priest kapta meg, akiknek kifejezetten jól passzolt a Coca-Colával már eleve összerímelő című Rocka Rolla albumához. Főleg, hogy a lemezcímet is olyan fonttípussal írták a lemezborítóra, amit a Coca-Cola is használt. Furcsamód azonban az ütődött marketingesek nem az ingyen-reklámot látták a dologban, hanem valamiféle hitelrontást vagy valami hasonló idétlenséget és perrel fenyegették a kiadót.
Mivel még jóval azután is tartott a cirkusz, hogy a Judas felmondott a Gull-nak, 1979-ben végül betelt a pohár. Majd a Rocka Rolla ötödik évfordulóján a kiadó lecserélte a frontborítót. Sokak véleménye, hogy a Melvyn Grant illusztrátor által festett sci-fi, fantasy olajfestmény talán még jobban is illett a Priest komor dalszövegeihez, mint az italos kupak, főleg a későbbi gótikus zenekari logóval kiegészítve. Viszont kevésbé figyelemfelkeltő és egyéni, ami az akkoriban egyre bővülő heavy metal piacon azért fontos szempontnak számított.
Így adódott, hogy bár a Judas Priest évről-évre, albumról-albumra egyre nagyobb lett, pont azután kezdtek a British Steel bombasikereivel a hátuk mögött világméretű diadalmenetbe, mikor a Coca-Cola párhuzam lehetőségét felvillantó eredeti Rocka Rolla lemeztasak eltűnt a boltok polcairól. Miközben a soktíz-, majd százezres nagyságrendű közönség jófajta sörökkel és whiskey-kólákkal hangolt a szinte már vallásos buzgalommal látogatott turnéállomásokra. Az illetékes zsebcézárnak sikerült a lehető legnagyobb öngólt rúgnia…
Aki még azzal sem vigasztalhatta magát, hogy a változások áldozata, hiszen vélhetően mindig is egy olyanfajta elcseszett balfék volt, amelyik sosem látja meg a fától az erdőt.
