Kocsi Miki, a Nautilus, az Ambo, az Energia, a Nevada, az I. F. Company, Cserháti Zsuzsa, Korda György, Máté Péter, Delhusa Gjon és számos egyéb előadó egykori gitárosa, jelenleg a Moonflower tagja, nagy idők nagy tanúja. A kezdetektől fogva benne van hazai a beat- és rock életben. Ráadásul nemcsak muzsikusként, hanem hangszer-készítőként is alaposan letette a névjegyét. Az általa készített gitárokról ódákat zengenek a zenészek, mi több, még Ritchie Blackmore is elismeréssel nyilatkozott a munkájáról.
A tizedik részben az I. F. Company feloszlása, Delhusa Djon zenekara, az Electric Blues Band és a Nevada néhány újabb korszaka került terítékre a kilencvenes évekből.
Ez előző részben ott hagytuk abba, hogy az I. F. Company egyik koncertjét Ritchie Blackmore is megtekintette. Aztán egy darabig még Rákoskeresztúron játszottatok, majd eltűnt a csapat a színről…
Aztán minket is utolért a végzet. Úgy alakult, hogy a jól összeszokott banda két hét alatt szétesett.
Mikor és miért lett vége?
A végjáték már az után történt, hogy áttettük a székhelyünket a Rákoskeresztúri Közösségi Házba. Az utolsó időkben az volt a törzshelyünk, ott játszottunk rendszeresen. A vezetőségből mind a két „nagyvezír” pártolt és szeretett minket. Majd talán 1992 elején, január-február környékén játszottunk egy nagyon nagy bulit. A közönség nem tudta, hogy búcsúkoncert lesz. Mi sem annak szántuk, de hát aztán úgy alakult. Kovács Nándinak elhunyt az édesapja. Aki egyenesen a temetésről jött a bulit lejátszani, a temetői öltönyben ült be a dobok mögé. El tudod képzelni. Többször is ráaludt a dobolásra… Alvás közben ütött néha, de végig dobolta a bulit kegyetlenül, meg végig is énekelte. Furcsa gyerek volt ő is. Sokszor adott kifejezést a nemtetszésének a repertoárt, meg a zenekart illetően is. Mint zenészről, csak jót tudok róla mondani, ennek ellenére vele sem lehetett sokáig együtt zenélni. A buli utáni másnap elmentünk egy megbeszélésre a kultúrházba. Már nem emlékszem, hogy miről lett volna szó, a főnökség akart valamit, de nem jutottunk el odáig.
Mi történt?
Késve érkeztem, és egy nagyon személyeskedő vita közepébe csöppentem bele. Az „emelt hangú sűrű beszéd” volt a hangulatot uraló műfaj. Nem tudom, hogy min vesztek össze a srácok. A főnökség is csak meredten nézett, elszörnyedve. Nem akartam megvárni a végét, inkább otthagytam a „megbeszélést”… Érdekes módon senki nem hívott fel senkit, nem is találkoztunk utána, mintha soha nem is ismertük volna egymást. Nem játszottunk többé együtt. Egy pár nap múlva bementem a művházba, elnézést kértem a vezetőségtől, és szomorúan elbúcsúztam. Néha azért egy-két alkalommal belátogattam, rendezvényekre. Egyszer zsűri elnök is voltam valamilyen zenekari tehetségkutatón. Egyedül csak Csepregi Sanyival nem szakadt meg a kapcsolatom.
Majd nemsokára ismét a Nevada következett…
Igen. Aztán nem először és nem is utoljára, megint visszamentem a Nevadába. De előtte még több, mint fél évig gitároztam Delhusa Gjoni zenekarában is.
Hogy kerültél Delhusa Gjon mellé?
Az úgy jött össze, hogy ‘92 nyarán két cimborával leruccantunk Siófokra. Tudtam, hogy a Nevada a Beloianniszon játszik, gondoltam, hogy elviszem a gitáromat… De, ha a gitárt visszük, akkor vigyük már a Marshall-t is. Oké, vigyük, elfér az autóban. Hat óra körül már Siófokon, a kikötőben sétálgattunk. Azt is tudtam, hogy már szerelik a hangosítást a Beloianniszon, persze véletlenül azonnal összefutottam Kabócával. A többi akkori zenekari tagot nem ismertem, de nem is volt lényeges, mert Kabóca azonnal megkérdezte, hogy: „Mikulás, gitárt hoztál?” Meg sem lepődött, amikor azt feleltem, hogy: „Persze, még a Marshall-t is…” Egyből egyértelmű lett, hogy fel kell a cuccomat pakolni.
Hétkor, ahogy mindig, kifutott a sétahajó, teljes utaslétszámmal. Az együttes vendége Delhusa Gjon volt, majd utána Kabóca bemondta, hogy van még egy fellépő vendég, a zenekar valamikori gitárosa, vagyis én… Valószínűleg olyan számokat nyomtunk a bandával, amik a régi repertoárból átkerültek ebbe, az újabb felállásba is. Jólesett újra zenekarral gitározni. A Satisfaction-re emlékezem, meg a Johnny B. Goode-ra.
Játék közben láttam, hogy a lépcső alján ott van Gjoni. A nagy döngetésre előjött a hajóbelsőből és láthatólag nagyon tetszett neki a szokatlan hangvétel… Pár héttel később a Rómaira mentünk, a Geronimo-ba, ahol akkoriban szintén többször felléptem. Útközben pont Gjoni előzött minket egy motorkerékpárral, aztán kiderült, hogy ő is a Geronimóba igyekezett… Leült hozzánk az asztalhoz, ahol söröztünk, és minden különösebb bevezetés nélkül felajánlotta a zenekari tagságot a bandájába. A mai napig sem értem, hogy mi baja volt az addigi gitárossal, mert amikor elmentem őket meghallgatni, pont a gitáros és a basszusgitáros Kopplányi Robi játéka tűnt fel elsőre, annyira jók voltak mindketten.
Kik játszottak akkor még Gjoni zenekarában?
Brindzik Józsira emlékezem még, a többiekre sajnos már nem.
Gyorsan ment a beilleszkedés?
Még egy-két bulin az addigi gitáros játszott, aztán eltűnt. Nekem meg rohamtempóban kellett megtanulnom az egész repertoárt, még Pipihez (Sipeki Zoltán – a szerkesztő) is elmentem egyeztetni, meg ellesni dolgokat, amiket anno ő játszott fel Gjoni-nak a stúdióban. Amíg nem lettem kész a műsorral, addig az én repertoáromból játszottuk a koncertek első felét. Delhusa Gjoni kongázott, munkásvédelmi kesztyűvel a kezén, mókás volt…
Elég sok fellépésünk volt, plusz még Gjoni klubja is rendszeres volt. Aztán általam nem ismert problémák okán megszűnt a kapcsolat a menedzserrel, és ottmaradtunk igen gyér fellépési alkalmakkal. Akkor jött újra Kabóca, hogy lenne-e kedvem… Persze lett, pedig éppen hogy csak végeztem a műsorral, meg a Nika Se Perimeno-val… Kicsit sajnáltam a dolgot, mert nagyon jó hangulat uralkodott a bandában, mindig jó kedvvel csináltunk mindent. Gjoni-val nagyokat lehetett hülyülni, marha sokat röhögtünk. Persze éreztem menet közben, hogy ez sem az a műfaj, amit sokáig bírnék őszinte indulatból művelni. Mindemellett, Gjonit kedveltem, sokat jártunk bulizni, sokat lógtunk együtt. Majd miután visszamentem a Nevadába, vége lett. Azóta sem találkoztunk személyesen.
Milyen volt az újabb kanyar? Egy eléggé megváltozott Nevada együttesbe kerültél vissza ‘93-ban.
A legfőbb különbség, hogy nem mentünk többé Németországba, hanem csak Svájcba jártunk egy pár éven keresztül. Tehát a kis hézagokat jelentő időnkénti itthoni fellépéseket leszámítva csak Svájcban játszottunk. A külföldi zenélés nagyon szép évei voltak azok az idők is…
Mesélj az akkori formációról, kérlek!
Az egy olyan Nevada felállás volt, amiben kezdetben két lány volt. Mind a ketten énekeltek. Valamint, mivel nem volt basszusgitárosunk, ezért az egyikük, Mrena Ágota szintetizátoron hozta a basszust. A másik lány, Sztaricsek Éva pedig hegedült. A fiú csoportot hárman képeztük. A zenekarvezető, dobos, Kertész László Kabóca, Nagy Károly billentyűs, aki sajnos meghalt pár évvel ezelőtt és én.
Ti aránylag sokat találkoztatok a Nevadában…
A Nevada története folyamán Nagy Karcsi volt az együttes legstabilabb billentyűse. Ha összeadjuk az időket, akkor nála tovább csak én voltam Nevada tag Kabóca mellett.
Majd kimentetek Svájcba az új Nevada felállással, de más néven játszottatok. Mi történt?
Igen, mert ott a menedzser, egy bizonyos Herr Stürtzel addigra már megváltoztatta a Nevada nevét. Átkeresztelte Night Train-re, vagyis Éjszakai vonatra. Tudniillik ő már korábban – mielőtt én visszamentem- is foglalkoztatta már a Nevadát Svájcban. Majd, mikor Kabóca felhívta és mondta neki, hogy van új zenekar. Jól van, felelte, akkor gyertek és maradtunk Night Train.
Azt lehet tudni, mikor nevezte át a menedzser a csapatot? Mert eléggé összevisszák az akkori visszaemlékezések.
Ha jól tudom, szintén 1993-ban. Majd decemberben kiutaztunk az új formációval és Flumserberg-ben kezdtünk játszani a három fiú plusz két csaj felállással. Stürtzel is ott hallgatta meg a megújult bandát és alapvetően tetszett neki a produkció. Viszont nekem addigra már elkezdett őszülni a szakállam, már félig át volt szőve fehérrel és a hajam is kezdett hullani, meg világosodni. Azt mondta, hogy nem akar megbántani, de nem akar télapót látni a színpadon. Ezután egy pár éven keresztül festenem kellett a hajamat, meg a szakállamat is. (nevet) Hamar belejöttem.
Mikor a menedzsr rád szólt, hogy nem kell télapó, akkor ugyanolyanra festetted a hajad, mint az eredeti hajszíned, vagy ha már úgy alakult, esetleg divatoztál és punkoskodtál egy kicsit?
Az eredeti színemre festettem.
Nem volt elhajlás?
Hogy esetleg befestem a szakállam kékre, mint Kékszakáll? (nevet)
Igen, ilyesmire gondoltam. Lehet, hogy simán belefért volna a színpadi megjelenésbe.
Egyszer volt egy farsangi buli Saarbrücken-ben, még 1987-ben. Ott kitalálták, hogy én legyek Kenny Rogers és akkor maszkírozó spray-vel befestették a hajamat, meg a bajuszomat és a szakállamat is teljesen ezüst fehérre. Furcsa volt, de tetszett… (nevet)
Tehát akkor a gyakorlatban ‘93-tól voltatok Night Train és nagyjából ’96-ig vagy ’97-ig játszottatok abban a kanyarban?
Úgy emlékszem, hogy három éven keresztül dolgoztunk – csak Svájcban, gyönyörű helyeken. De már nem szünet nélkül, egyfolytában, mint korábban. Nagyon nem hasonlított már ez arra, ami anno Németországban ment. Tehát nem igazán töltöttünk egy-egy helyen hónapokat és nem játszottunk egy este nyolc vagy kilenc menetet. Ezúttal kevesebb volt a játékidő, miközben sokkal szebb helyeken játszottunk. Nem kellett minden helyen végigjátszani az egész hetet sem. Volt úgy, hogy csak hétvégén zenéltünk. Olyan is, hogy négy nap: csütörtöktől vasárnapig. Majd vasárnap este beugrottunk a színpadról az autóba és hétfő reggel már itthon voltunk. Aztán a hét közepén visszamentünk. Volt, hogy még a felszerelést is otthagytuk a színpadon. De az utánfutó később is kint maradt a hangszerekkel és mindennel együtt a flumsenbergi szálló garázsában. Eddie Bruggmannál, aki egy valóságos nemzeti hős volt, mint a szapporói téli olimpia világbajnoka óriás műlesiklásban.
Vele hogy akadtatok össze?
Ő volt a tulaj. Igen jellemző, hogy mikor első alkalommal találkoztunk vele, cowboy-kalappal a fején és egy görbe szivarral a szájában lapátolta a havat, a saját szállodája előtt…
Próbálom ezt elképzelni hazai körülmények között, de nagyon nem megy… A proletárdiktatúrát kamuzó vörös időkben több méltóságos úr és zsebcézár született errefelé, mint az azt megelőző évszázadokban összevéve.
Egy nagyon gyakorlatias embernek ismertük meg. Mindenekelőtt azonnal megtiltotta a zenekarnak a síelést. Ami érthető is volt, mert ha valaki kitöri a kezét vagy a lábát karácsony, vagy újév tájékán, akkor már szinte lehetetlen zenekart találni… De az is nagy segítség volt a számunkra, hogy nála hagyhattuk a szerelést, amikor hazajöttünk kisebb szünetekre. Nem kellett az összes zenekari cuccot haza- és visszahúzni. Amikor visszamentünk játszani, csak felakasztottuk az utánfutót. Nyitva volt a garázs. Egy idő után be sem szóltunk, hogy elvisszük a futót, vagy amikor ismét ott hagytuk. Senki nem tett semmit az utánfutóba a távollétünkben. Így ment ez ‘93 telétől nagyjából három évig. Aztán a harmadik év tájékán megváltozott a felállás.
Mi történt?
Sztaricsek Éva terhes lett. A férjével úgy egyeztek meg, hogy ebben az esetben azonnal hazajön. Úgy is lett. Maradt Ágota a szintinél, de ő meg nem bírta az egész estés terhelést, a hirtelen megsokasodott éneklést. Éppen Arosában játszottunk egy nagyon hangulatos kis döngetős Stube-ban, többnyire fiatal közönségnek, mikor egyszer csak a két méteres hóval szegélyezett téli főutcán összefutottunk Fekete Pistivel. Aki, ha jól emlékszem Marcellinával játszott egy elegánsabb helyen. Azt hiszem, csak egy négyestés gálát. Örültünk egymásnak. Jól eldumálgattunk. Majd egyik este lejött hozzánk, hozta a trombitát is, beszállt játszani. Nem nehéz kitalálni a folytatást. Átalakult a banda. Pisti megint beszállt, közben Ágotától is megváltunk szép csendben.
Maradtatok tehét négyen, ismét csupa régi Nevada veterán. Akkoriban változott vissza a nevetek is?
Akkor már ismét Nevada voltunk, a Night Train csak Svájcban volt használva, ott is csak kábé két évig.
Gondolom a felállással együtt a hangszerelés is automatikusan átalakult.
Fekete Pistivel úgy folytattuk tovább a svájci munkát, hogy részint egyből megváltozott a repertoár. Kiestek a csajos dalok. Miközben nőtt a hangszerpark is, olyanképp, hogy Pisti már rendes basszust játszott, basszusgitáron és néha fújt is a trombitán, ami az ő esetében köztudottan világszínvonalú produkció volt… Ja, és időközben szaxofonnal is bővült a hangszerparkja… Arosában négy szezont játszottunk, kettő nyári és két téli, négy-négy hónapos turnust. Közben a turnusok között máshol is zenéltünk Svájcban, amely időszak legszebbje az arosai négyszer négy hónap volt. Aztán ott is elkezdődött egy fokozatosan érezhető hanyatlás. Elkezdtek a zenés helyek egyre kisebb létszámú zenekarokat felléptetni, egyre kevesebb pénzért. Ezért átgondoltuk a dolgot és hazajöttünk. Csak ritka alkalmakkor mentünk vissza egy-egy gálát játszani.
Miket játszottatok Svájcban, a kilencvenes években? Zeneileg egy finoman szólva is elég vegyes, véleményes korszak volt. Csak slágereket adtatok elő? Vagy haladtatok a korral és valamilyen stílusú, akkor modernnek számító dalokat is?
Nagyon vegyes műsort játszottunk. Tekintettel arra, hogy az ottani közönség úgymond mindenevő volt. Elég gyakran tanultunk új dalokat, nem okozott problémát, hogy frissítsük a repertoárt. Ráadásul sok ottani, helyileg nagyon kedvelt dolgot is játszottunk. Volt egy nemzeti hősük, a Polo Hofer nevű énekes, akinek nagyon népszerűek voltak a számai.
Aki esetleg nem ismerné, Polo milyen stílusban alkotott?
Többfélében is, vegyesen. Inkább az volt a fontos, hogy ő is svájci volt és valamiért nagyon kedvelték. Sajnos már elhunyt, az ő kezéből is kicsavarta a mikrofont az alkohol.
Nagyjából mettől-meddig tartott a Nevadának ez a korszaka?
Nem volt hosszú idő, de pontosan nem tudok visszaemlékezni. Valamikor ’96 és ’97 folyamán. Amikor végleg hazajöttünk Svájcból, Fekete Pisti újfent elkívánkozott a Nevadából. Amit abszolút megértettünk, mert őt a tudása, meg az ismertsége, más műfajra determinálta. Nem váltunk el haraggal, még évek múlva is beugrott néha hozzánk játszani. Például Fekete Gyulát helyettesíteni, mert időközben ő is újra a Nevadában kötött ki. Szóval nem unatkoztunk.
Közben, amíg a megritkultak svájci alkalmak, elkezdtünk a Miki fiammal alkalmi melózni. De mint már említettem, voltak olyan bulik, úgynevezett gálák, amikre Kabóca körbekürtölt bennünket, azaz körbetelefonált és akkor gyerünk, pár napra irány Svájc…
Konkrétan mi volt az alkalmi melózás? Zenélés?
Nem. Vasmunka. Tekintettel arra, hogy aranyműves vagyok. (nevet)
Szóval dolgoztál a fiaddal és közben néha a Nevadával is zenéltél.
Igen. Valamint visszakóvályogtam a Csepregi Sanyiék féle zenekarba is, ami addigra alaposan megváltozott. Ők már be voltak lakva a Római-parton az Evezősbe, amit Bádog vagy Pléh Kocsmának is neveztek. Addig semmit nem tudtam arról, hogy milyen jó kis zenei élet megy ott. Ahol aztán újra együtt játszottam Csepregi Sanyival, meg Koszorú Attilával, amikor meg nem velük, akkor a Nevadával.
Mindezt a Pléh Kocsmában.
Igen, a Pléh Kocsmában, Farkas Lajosnál, akivel nagyon kedves és baráti kapcsolatba kerültünk. Mondhatnám azt is, hogy mi lettünk a kedvencei.
Akkor milyen néven muzsikáltatok?
Az a csapat Electric Blues Band néven ment. Koszorú Attila volt a dobos. Csepregi Sanyi a bőgős. Akinek a testvére – aki szintén meghalt már, Csepregi Gyuri pedig a másik gitáros. Négyen, billentyűs nélkül zenéltünk. Ez a korszak nagyjából bő egy évig, 1997 és 1998 között zajlott. Majd egyszer kijött Kabóca meghallgatni az Electric Blues Band-et. Majd bement Farkas Lajos tulajdonoshoz és egyből eladta neki a Nevadát, velem. Maradtak Csepregiék is, de onnantól a Nevada lett a fő műsorszám. Mi lettünk a szombati adu ász. Hatalmas repertoárunk volt, amit kintről hoztunk, meg a régi számokból is egy csomót megtartottunk. A lényeg az, hogy mi vettük át a vezető hatalmat a Római parton Farkas Lajosnál.
Minden nap szólt a zene, de a hétvégék a miénk voltak. Azzal a Nevadával nem csak ott, hanem máshol is játszottunk. A Csepel Plázába is úgy kerültünk, hogy Kabóca mindenhova eladta a zenekart. Valaki hallott minket a „Pléh Lajosnál” és már ott helyben meg is beszélték a bulit.
A Csepel Plázában konkrétan hol léptetek fel?
Egy telepített színpadon, telepített hangosítással. De nem csak mi játszottunk, hanem mások is. Jellemzően délutáni fellépések voltak, a vásárlóknak, meg a járókelőknek. Majd mikor kijött a Csepel Plázába a Jerry Cassada nevű amerikai impresszárió, miután meghallgatta a koncertünket, azonnal megvette a bandát. Érdekes módon akkor került újra Fekete Gyula is a képbe. A Farkas Lajosnál lejátszandó hétvégi bulikat már vele fejeztük be.
Időben hol járunk?
1999-ben. Szóval lejátszottuk még a lekötött bulikat és onnan mentünk ki, még azon a nyáron Amerikába. Rögtön egy olyan hajóra lettünk felrakva, ami Alaszkába ment. Vancouverből indult és addig járt fel északra, egészen Seeward-ig, míg el nem romlott az idő. Ott tud csak igazán cudar lenni a tél…
Más is mesélte, aki arra járt…
Emlékszem, az utolsó alaszkai útról visszafelé olyan jeges viharba kerültünk, hogy a negyvenezer tonnás, kétszázhetven méter hosszú hajót úgy rángatta a víz a toronymagas hullámok között, hogy nem bírt állni senki. Még az ágyban is csak úgy bírtunk megmaradni, ha kapaszkodtunk. Akkoriban készült a Nevadáról az a kép, melyik konkrétan azon a Noordamm nevű hajón lett fényképezve, amelyikkel Vancouver és Alaszka között ingáztunk. Aztán egy újabb körben már Acapulco és Florida között ingáztunk. Hatszor mentünk át a Panama-csatornán. Amikor hazajött a zenekar, ha jól emlékszem, Kabóca már egy új szerződéssel a zsebében érkezett. De én már nem akartam hajózni, legalábbis azzal a hajótársasággal soha többet…
Miért?
Az elhelyezésünk katasztrofális körülményei miatt. Úgy gondoltam, hogy ugyanannak a hajótársaságnak másik hajóin is ugyanolyan trágya-szintű az „alagsor”, mint a Noordamm-on volt… Persze, aztán nem nekem lett igazam, mert az újabb hajóról visszatérve csupa szépet és jót meséltek Kabócáék…
Meddig tartott számodra az a bizonyos újabb hajós kör?
Egy féléves szerződés volt. Akkor repültünk ki, amikor a napfogyatkozás volt, majd januárban jöttünk haza.
Miket és milyen felállásban játszott akkor Szaxi Maxival a Nevada?
Kvartett maradtunk, úgy, hogy Fekete Gyula vette át a basszust. Mindamellett a szaxofonozása sem maradhatott el, és fuvolán is művészi szinten játszott. Az amerikai közönségnek való zenékből állt össze a program, vegyesen kellett aktuális sikereket, örökzöldeket és sztenderdeket játszanunk. Közte az odakinn rendkívül népszerű filmdalokat, filmzenéket is. Szerencsére ott volt Gyula, aki szaxofon- és fuvola-tudásával igen sokat tett hozzá a produkcióhoz. Egyebek mellett olyanokat adtunk elő, mint például az Over The Rainbow, az Unchained Melody, a My Way, és az As Time Goes By.
Csupa megkerülhetetlen alapmű…
De az oldies slágerektől a valcerekig sok minden belefért még a műsorba. Volt egy nagy Beatles blokkunk is Fekete Gyulával, még a kezdeti, boldog időkből. Próbálni se kellett. Egy, két, há’, négy és It’s been a hard day’s night… (nevet)
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum, Kocsi Miklós archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum
