55 éve, 1969 júliusában mutatták be az Easy Rider című filmdrámát, mely az amerikai ellenkultúra egyik legjelentősebb mozijaként nagyban hozzájárult a New Hollywood, vagy Hollywood Renaissance, American New Wave, New American Cinema neveken is ismert új filmes korszak beindításához és sikerre vivéséhez. Miközben az Easy Rider filmzene, az augusztusban megjelent filmzenealbum, majd a film által ihletett dalok pedig végérvényesen az egyetemes popkultúra részévé tették a motorozás és a rockzene örök és megbonthatatlan barátságát. Még magát a „heavy metal thunder” kifejezést is a Steppenwolf örökzöldje, a Born To Be Wild terjesztette el a közbeszédben.
A „heavy metal thunder” vagy kocafordításban nehézfém mennydörgés a hangosan dübörgő motorkerékpárra, mint a szabadság szimbólumára utal. A szubkulturális szlengből pedig éppen az olyan filmek és dalok emelték ki, mint Peter Fonda és Dennis Hopper mozija, vagy Mars Bonfire szerzeménye.
Mert az Easy Rider alaposan átformálta a motoros kultúráról ápolt addigi képet. De messze nem a semmiből robbant be, hanem egy ideje már érlelték a mondanivalója főbb gondolatait a létrehozói.
A legendás alkotás fontos előzményei közé tartozik az 1966-os The Wild Angels (A vad angyalok) című film, melyben a Fonda által alakított Heavenly Blues karaktere egy motoros klub vezetője. Egy ellopott motor keresése erőszakba torkollik, amit haláleset, majd extrém temetői jelenetek követnek, miként lassan, de biztosan elfajulnak az események. A Fonda karakteréhez hasonló alak használata annak ellenére is összeköti a két filmet, hogy a történetük eltérő, sehol sem nem találkozik.
A másik mozi, mely fontos mérföldkő volt az Easy Rider elkészítéséhez vezető úton, Fonda és Hopper első közös filmje, a Jack Nicholson által írt The Trip (Az utazás) volt. Amiben a Fonda által alakított Paul Groves nevű tévés reklámszakember LSD által kiváltott látomásait ismerhetjük meg. A látványos jelenetekben megjelenített LSD-tripben a fantázia és fikció képei keverednek a valós élet fel-felbukkanó problémáival, például a Paulnak szívfájdalmat okozó házasságtörő feleség megjelenésével.
Egyebek mellett ilyen előzményekkel kezdte megtervezni Fonda és Hopper kettőse a következő közös filmjüket. Melybe hamar bevonták Nicholsont és Terry Southern forgatókönyvírót is. Utóbbinak többek között olyan mozikat köszönhetünk, mint a Dr. Strangelove, a Casino Royale vagy a Barbarella. Melyek nem csak a filmszínházakban arattak hatalmas sikereket, de az általában vett popkultúrát, így a rockzenét is sokszorosan megihlették.
Terry javasolta az addig cím nélkül fejlesztett alkotásnak az Easy Rider elnevezést. Mely egyszerre lett egy siker brand, valamint az utazást, motorozást bemutató road movie és a drogcsempészetet, droghasználatot bemutató trip movie. Továbbá az ellenkultúra egyéb toposzait a mainstream felfogástól eléggé eltérően ábrázoló alternatív mozi, mely a hippikultúra és a kommunák visszásságaival éppúgy leszámolt, mint az úgynevezett „Biblia és fegyver” övezetek akkoriban már egyre kevésbé létező erkölcsi fölényével.
Bár a főszereplő fiúk sem voltak szentek, de a végén mégsem a vétkeikért vonták őket felelősségre, hanem kvázi szórakozásból lőtte le őket egy kisteherautó utasa.
Az „easy rider” kifejezés direktben könnyű lovast, vagy könnyűlovasságot jelenthet. Ez a jelentés is működhet, ha a choppereken közlekedő fiúkra gondolunk. De Hopper a filmjében egyértelműen a déli szlengre utalt. A „rider” lovaglása Amerika-szerte a szexuális lovaglás egyik szinonimája. Azonban a vörösnyakúak (rednecks) még ezt is egészen speciális értelemben használják, ahol a „könnyű” nem a hölgy súlyára vagy a testmozgás könnyűségére utal, hanem az abban résztvevő idősebb férfi könnyelmű, önző beállítottságára.
Tehát a filmben is megjelenített déli államokban (Dixie) arra a helyzetre használják az „easy rider” kifejezést, mikor egy középkorú vagy idősebb férfi fiatal, leánykorú szeretőt tart. Vagy simán csak kurvázik, fiatal pipikkel. Amiben a hagyományos (keresztény) erkölcsöt alapként kezelő családcentrikus déli társadalom nem is azt ítéli el a legjobban, hogy házasság (tehát isteni áldás) nélkül feküdnek össze, hanem azt, hogy a vén kéjenc nem vállalja fel az elköteleződést. Tehát mikor az idősebb férfi nem kínál házasságot, nem vállal felelősséget, de azért a friss hús kell neki.
Fontos kiemelni, hogy a mozi címében a kifejezés egyes számban szerepel. Tehát nem csak a két vagy három főszereplőre értendő, hanem az egész ország akkori állapotára is érthető általános helyzetértékelés. Ennek fényében érdemes újranézni a mozit, és újraértékelni minden egyes szereplőjét.
Nyugaton, Kaliforniában viszont az „új erkölcsöket”, a szexuális forradalmat, konkrétan a „szabad szerelmet”, a szabad szexet (free love) értették a hippik az „easy ride” kifejezés alatt. Természetesen annak sekélyessége is megjelenik a moziban, de nem ez a fő üzenet.
Szintén egy lehetséges értelmezés, hogy bizonyos tanítások szerint az „easy ride” egy démonnal (vagy démonnal is) létesített szexuális egyesülést jelent. Mely aktus biztosítja, hogy ez az élet „könnyű” legyen, mivel a szellem inspirálja, idővel irányítja is a megidézőt. Az akkoriban egyre népszerűbbé váló okkult, ezoterikus tanokban szereplő gyakorlatot többen is megénekelték. Hasonlóan az abszolút blues sztenderdnek számító, Robert Johnson féle Cross Roads Blues ezerféle feldolgozásával. Melyben a gitáros a keresztúthoz érve eladja a lelkét az ördögnek, a sikerért cserébe. Bár a rajongók javarészt nem vették komolyan az ilyesfajta mondanivalót – már, ha egyáltalán megértették az üzenetet-, hanem inkább mindenfajta veszélyérzet nélkül buliztak az ilyen és hasonló dalszövegekre.
Az Easy Rider film, mint művészeti alkotás, egy modern western és egy klasszikus görög dráma keresztezése, aminek modernségét nem csak az adja, hogy lovak helyett motorokkal szelik át az amerikai kontinens nagy részét, hanem annak modern korban játszódó, modern időkre reflektáló aktualitása is.
Utóbbit erősen aláhúzza, hogy a nagy utazáshoz Dennis Hopper egy klasszikus westernhős, Billy , a Kölyök, míg Peter Fonda egy klasszikus képregényhős, Amerika Kapitány alteregójában szállt nyeregbe. A főszereplők a civil munkájuk szerint vásári kaszkadőrök, tehát a kosztümjeik egyben akár munkaruhának is megfelelnek. Miközben a filmbéli karaktereik is egy-egy amerikai western legendáról, a már említett Billy-ről és Wyatt Earp-ről kapta a nevét. A törvényenkívüli és békebíró kettőssége részint megismétli a jelmezeik dualitását, részint pedig egy óriási kérdőjelet tesz az amerikai álmot kergető átlagemberek és hősök cselekedeteinek közmegítélése mögé. Ugyanis miközben Hopperék filmje a legkevésbé sem kriminalizálja a drogcsempészeket, a földműveléshez tufa, ezért nyomorgó hippiket, miként a normalitást erőszakkal védelmezni kívánó önbíráskodókat sem emeli piedesztálra.
Mivel az Easy Rider egyedi filmes stílusa hemzseg az olyan, akkori hollywoodi mozikban szokatlannak ható elemektől, mint az időbeli és térbeli ugrások, időeltolások, előrevillanások és flashbackek, a végeredmény sokban rokon az európai újhullám olyan alkotásaival, mint Jean-Luc Godard Kifulladásig (À bout de souffle) filmje, vagy apokaliptikus Week-end víziója.
Ráadásul a folyton rángatózó kézi kamerák, a töredezett narratíva és a rögtönzött színészi játék együttesen egy olyan élményt nyújtanak, melyben a pszichedelikus tapasztalatok is bőven megjelennek. Ami nem is csoda, hiszen a film szereplői valóban drogokat használtak a forgatás során, így a jelenetekben valódi reakciókat láthatunk.
Az egykori keleti blokkból talán nehezebb lehet, lehetett megérteni, de akkoriban Amerika egyáltalán nem tekintett egységesen a drogokra és a drogok okozta problematikára. Részint, mert még élénken élt az emberekben a szesztilalom őrülete, majd az azt követő maffiavilág rossz emléke. Másrészt, mert akkor még sokkal inkább hittek a szabadságban. Hát, nemcsak a hippik, hanem a szabadosabb keleti és nyugati végek, valamint a konzervatívabb Dél és Közép-Nyugat népei is úgy gondolkodtak, hogy majd ők eldöntik, hogy mi jó vagy rossz nekik. Miként abban is egyetértettek, hogy ha az államszövetség nem képes gondoskodni a szükségleteikről, majd a kezükbe veszik a dolgokat.
Hozzájön, hogy az ötvenes-hatvanas években még jóval kevesebbet tudtak a narkotikumok káros mellékhatásairól. Mert bár az előző nemzedéket már alaposan tönkretette az állam bácsi által a katonáknak adagolt Benzedrine – a túloldalt meg a náci vezetés tömte Pervitin-nel a saját csapatait-, de mivel a többségük nem volt tudatában, hogy a teljesítményfokozó vitaminjukban vagy gyógyszerükben gyakorlatilag speed van, hát a veteránok egészségügyi leépülését sem kötötték össze a veszélyes narkotikumokkal.
Miközben másfelől viszont a popkultúra egyre inkább népszerűsítette a drogos tripeket, egyfajta szellemi kiteljesedést, megvilágosodást kínálva a kapitalista berendezkedés visszásságait elszenvedő és az egyházaik képmutatásától egyre inkább kiábrándulttá vált embereknek.
Így sokak szemében még akkor is rendben volt a kábítószer-használat vagy kereskedelem, ha ők maguk nem éltek ilyesmivel. A kábítószer kereskedelem egy valós igényeket kiszolgáló ágazat volt, mint mondjuk egy kocsma, bordély vagy dohánybolt és az azokat kiszolgáló futárok és szállítók. Ami tevékenységeket tömegek tekintettek legális bevételi forrásnak. Bár a törvény tiltotta, de a nem sokkal korábban a piálást is tiltotta. Most meg még a hülye politikusok miatt elviszik a fiúkat Vietnámba, egy senkit sem érdeklő háborúba. Tehát a törvényhozók idióták, nem kell őket túl komolyan venni. Sokfelé uralkodott ilyesfajta közhangulat akkoriban.
Miközben a rendőrökre sem vágytak különösebben. Többségében jobban hittek a fegyverviselés jogában, mint a rendőrségben. És éltek is a puskáik adta erővel, ha épp úgy volt szükség, hogy meg kellett védeni magukat és a szeretteiket.
A katonasággal sem igazán tudtak mit kezdeni. Eszük ágában sem volt a szomszédaikkal háborúzni. Miként a távoli kontinensekre sem vágytak hadakozni általuk nem is ismert népekkel és nemzetekkel, általuk alig megfogható eszmék és ködös érdekek miatt az életüket áldozni. Az Államok nagy részéről mindez amolyan úri huncutságnak tűnt, amivel foglalkozzanak csak a washingtoni nagyfejűek, őket meg tessék szépen békén hagyni! Takarodjon ki az állam az életükből, ők meg majd eldöntik, mit akarnak, hogyan és miként akarnak élni és meg is oldják azt a maguk háza táján.
Wyatt és Billy tehát kokaint csempésztek az Amerikai Egyesült Államokba, majd az így megkeresett összeggel kivívott szabadságukat arra használják, hogy szabadon furikázzanak a kontinensnyi országban. A srácok mentalitása egyfajta antitézise a western legendáriumnak, hiszen nem akarnak új területeket elfoglalni, főleg nem az őslakosokkal való hadakozás árán, csak szabadon jönni-menni, a maguk kedve szerint élni a drog kereskedelemből származó gazdag jövedelemből.
A főhősök ennek megfelelően úgy kergetik az amerikai álmot, hogy a mainstream felfogással szembenálló, fordított életet élnek. Mindezt a mozi szimbolikája is hűen leköveti. Nem keletről „lovagolnak” a végtelen lehetőségeket ígérő nyugatra, bele a Napba. Hanem pont az ellenkező irányba.
Nyugatról keletre, a szabados Los Angelesből a New Orleansban tartott Mardi Gras fesztiválra. A kiüresedett, önzővé vált nyugati életformából az ősi pogányságot megidéző „kövér keddre”, az erkölcsi határokat feszegető züllött városból a társadalmi konvenciókat időlegesen felfüggesztő farsangi karneválra. Végső soron a semmiből a semmibe. Akárcsak azok, akik lenézték, megbélyegezték, megtámadták, majd megölték őket.
Mert ezúttal már nem az őslakos indiánok, hanem a pionírok letelepedett utódai ellenségesek a gyanús vándorokkal, a kívülállókkal szemben. Ennek fényében is érdemes elgondolkodni egy-egy jelenet mélyebb értelmén.
A Jack Nicholson által megszemélyesített mellékszereplőt, George Hanson-t sem a korábbi züllött életvitele vagy valami konkrét sérelem miatt gyilkolják meg, hanem mert a hármas kinézete és valóban megélt szabadsága irritálta a louisianai kisváros kispolgárait. Mert féltékenyek voltak a helyi lányok övékétől eltérő, rajongó reakciójára. Amit a helyi közösségek jóval veszélyesebbnek ítéltek meg annál, minthogy valaki rosszul végzi a munkáját vagy rendszeresen részegeskedik.
A déliek persze nem önmagában a droghasználat vagy a semmittevés miatt haragszanak a hippykre, hanem a pionírok által rájuk hagyományozott értékrend és életmód látványos tagadása, a tisztelet teljes hiánya és a felelősségeket nem vállaló túltolt szabadságvágy miatt. Nem a drogok miatt gyűlölték őket, hanem a többségétől eltérő, a szabadságot kifejező kinézetük miatt. A feloldhatatlan konfliktus pedig idővel mindig, szinte törvényszerűen erőszakba csap át.
Mivel a helyeik hite többségében már csak egy régen bemerevedett vallásos hagyomány, nem is ismernek más módot a problémáik rendezésére.
Elvileg a bibliai értékrendet, életmódot és családmodellt védelmezik a szerintük azt elutasítókkal szemben. Pedig valójában Wyatt is istenkereső állapotban nézelődik szerteszét a világban. Pedig valójában maguk a helyi konzervatívok is naponta áthágják a saját értékrendjüket és a képmutatásukkal még nagyobb szégyent hoznak az isteni tanításra, mint azok, akiket mélyen megvetnek. A déli fanatikusok egyfajta modern farizeusokként viselkednek, akik készek bárkit azonnal megkövezni a dogmáiktól és hagyományaiktól eltérő legkisebb kihágásért, de közben maguk sem tartják meg azokat. Annyira eltorzult az erkölcsi iránytűjük, hogy a gyilkosság is simán belefér a hétköznapjaikba. Mi több, a szeretet ilyen fokú kihűlésével magától az evangéliumok szellemiségétől is a lehető legmesszebb jutottak.
Érdekes módon végül egyik oldal sem nyert. Hiszen az elmúlt öt évtized általános tapasztalata, hogy míg a hippyk vagy visszailleszkedtek a társadalomba vagy pedig menthetetlenül elpusztultak a vadonban, addig a régi világ képviselő sem örülhettek sokáig a kihalóban lévő ellenkultúra visszaszorulásának.
Ugyanis miközben a világ egyre önzőbbé, erkölcstelenebbé és tiszteletlenebbé vált, addig a nagytestvér a szabadságjogokat is alaposan visszametszette. Persze szabadságunkban áll bármiféle önsorsrontást művelni, és úgy általában véve is hülyének lenni, de az alapító atyák által lefektetett szólás-, vélemény- és vallásszabadság már rég a múlté. Ami nem illeszkedik a woke kultúra egyre elvetemültebb elvárásaihoz, az könnyen úgy járhat, hogy oda az állása, vállalkozása, megélhetése. A gondolatrendőrségnek pedig már konkrét cselekedetekre sincs szüksége, akinek szerintük rossz gondolatai vannak, minden különösebb ok nélkül kirekesztik és megbüntetik.
Mi magyarok persze ezt sajnos nagyon jól ismerjük a kommunista diktatúra sötét évtizedeiből. De a valódi szabadsághoz szokott, a jólétbe kissé bele is kényelmesedett nyugati emberek többsége vélhetően még mindig nem ismerte fel, hová is vezet „a múltat végképp eltörölni” ideológia ördögi útja…
Szintén fontos adalék, egyben az egyik magyarázat is a hazai elvtársak a filmmel kapcsolatos berzenkedésére, hogy a stáb egy része ’56-os magyarokból állt. Aminek jelentőségét Peter Fonda több alkalommal is kifejtette. Íme, egy jellemző visszaemlékezése a sok hasonló közül:
„…tudnia kell, hogy nem csak László Kovács („Lazlo Kovaksz”) volt magyar a stábban, de az egész kameracsapat is. Azok az emberek mind 1956-ban hagyták el a maguk városát, országát. És azoknak az embereknek a szabadságvágya éppúgy benne van a filmben, mint Dennisé, Jacké, vagy az enyém.” – Peter Fonda
Azóta már a lázadásból is a multicégek irányította konzumtermék lett. A rocker, hippi, metalista vagy punk fiúk és lányok már a multik termékeivel teletömött áruházakból öltöznek egyencuccokba, mélyen lenézve, aki különbözni mer tőlük. A filmeket és zenét pedig szintén a multicégek üzemeltette streamig-szolgáltatók online platformjairól fogyasztják. Azt sem bánva, hogy az alkotók csak gombokat kapnak a műveik után, vagy még annyit sem. Azt sem bánva, hogy nap, mint nap tűnnek el tartalmak, mert a fene nagy szólásszabadságba valahogy mégsem fér bele ez vagy az, ami a hatvanas években még simán belefért egy-egy művészeti alkotásba.
Az Easy Rider mozi és soundtrack hemzseg a bibliai utalásoktól, illetve szentnek tartott helyek említésétől. Nem is nagyon érti az elvilágiasodott ember a film összes utalását, főleg nem azok teljességében.
Hatványozottan igaz ez az egykori vasfüggöny mögött élőkre, akiket a kommunisták erőszakkal tartottak távol a hittantól a diktatúra évtizedei alatt. Mindenesetre érdemes a beszélő személynevek és a dalszövegek mellett az egyéb kikacsintásokra is felfigyelni, illetve a mellékesnek tűnő díszletelemeken is el-elgondolkodni.
Mert a sokszoros remekműnek számító alkotás egyebek mellett felfogható akár még A tejút (La voie lactée) vagyis az El Camino film egyfajta antitéziseként is. Ahol a fizikai sík mellett Bunuel szereplőinek lelki-szellemi utazásával is épp ellentétes az irány. Amolyan szellemi elsötétülésként értelmezhető az életből a korai halálba vezető út… Érdemes a két filmet többször is megnézni egymás után, akár meg-megállítva a Blu-ray/DVD játszását, hiszen nagyon is hasonlítanak a stációk, csak épp ellenkező előjellel. Mert a megoldatlan konfliktusok, a feloldatlan frusztrációk, az örökös menekülés, a be nem gyógyult sebek és a hasonló, kezeletlen konfliktusok végül mindig a pusztulásba vezetnek. Mert végül mindig a könnyelműség és a könnyűnek, könnyebbnek látszó út bizonyul a legnehezebbnek.
„Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta. De az életre vezető ajtó és ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.” – Jézus Krisztus, részlet Máté evangéliumából.
Folytatjuk!
