szerzői kiadás, 2021
Rudán Joe könyve sok tekintetben etalon. Mértékletessége ugyanúgy példaértékű, mint a szerző-főhős megbocsátásra, túllépésre, újrakezdésre hajlamos pozitív személyisége. Az pedig, hogy Joki milyen jól ír, az érdeklődést mindvégig fenntartani képes, jól tömörítő, egyszerű, tényszerű, mégis frappáns, szellemes formában, talán még a legközelebbi ismerőseit is alaposan meglephette.
Szubjektív ajánlónk záró részében a sokszorosan megáldott, szupertehetséges, ráadásul szerény művész megtisztulásának és sikeres újrakezdésének fontosabb pillanatait ajánljuk összevetésre a maguk démonait és egy megkötözöttségeit elhagyni képtelen szakmai, rajongói és ügynöki közeg, mint erősen hátráltató környezet rövid bemutatásával. Miközben a kötet apróbb hibáit, hiányosságait sem hallgatjuk el. Mert ebben a halandóság alá vetett tökéletlen világban nem létezik abszolút értelemben vett tökéletesség. Mégis érdemes törekedni rá. Lám, vannak néhányan, akiknek sikerült megközelíteni. Folytassa, Rudán! Folytassa, Szentesi!
Ezer képből rakják össze arcodat
Miután betelt a pohár, felmondtam a Mobilnak. De persze természetesen a mobilos idők után is össze-összefutottunk Joe-val. Hála Istennek, sosem tudta köztünk megbontani a jó viszonyt a vállalhatatlan kiadványok körüli kalamandzsáré. Párszor még úgy is összetalálkoztunk Jokival, hogy egy-egy napot bevállaltam az akkori zenekarainál, megbízással. Például olyan bulikat, amiket a Rock Diszkont vezetője, a klasszikussá érett magyar rockkultúra egyik legfőbb életben tartója, Gyémánt Ervin nem akart vagy nem tudott megcsinálni. Hát, volt egy-két este, mikor a Mobilmánia, illetve a Dinamit cuccai fölött kotlottam és összefutottunk.
Joe-nak akkor még nagyban tartott a Dr. Jekyll és Mr. Hyde korszaka. Anno még Lóri fogalmazta meg igen találóan azt az áldatlan helyzetet. Így hát, mikor nála az őrület uralkodott, igyekeztem mihamarabb lelépni. Viszont a jópofán bepiált Jokival -akit abban az állapotában „Tintás Barnes” néven is emlegettük egymás közt- szívesen eldumálgattam, mert tudott nagyon elbűvölő, kifejezetten előzékeny és jófej is lenni. Más kérdés, hogy nem voltak különösebb illúzióim azzal kapcsolatban, hogy másnap vajon mire fog emlékezni, mert előbb vagy utóbb eltűnt a vicces Barnes, a jó doktor és megjött a szó szerint elviselhetetlen Edward Hyde.
Közben volt még egy sörsátras est, az első Rudán Joe Akusztik bulik egyike, amikor a kezdés előtt a jó Joki odajött és ismét készségesen bemutatkozott. Spontán felröhögtem, majd sírva-fetrengve, görnyedve törölgettem a könnyeimet, annyira abszurd volt a jelenet. No, nem magától a bemutatkozástól zokogtam a röhögéstől, hiszen ahhoz végül is idővel már egész jól hozzászoktam, hanem mert aznap délután már másodszor találkoztunk. Sőt, nem sokkal korábban mondtunk viszlátot egymásnak. Ugyanis pár órával a buli előtt a Diszkontban beszéltük meg a részleteket. Számomra akkor este jutott el végképp rejtői mélységekbe a Rudán sztori. Egyszerre volt nagyon vicces és egyben végtelenül szomorú. Addig is rendszeresen imádkoztam érte, de akkor és ott már nekem is végem volt. Abszolút tehetetlenül néztem fel kérdően az égre…
Egyszer egy hasonló sörsátras esten, konkrétan a Kugli 4 lemezbemutató koncertjén Kalapács Józsi is odajött, a korábbi jelenethez kísértetiesen hasonló módon bemutatkozott, majd letelepedett mellém. Miután tisztáztuk, hogy már találkozunk, jól eldumálgattunk, miközben készségesen besegített az akkor vadiúj Kugli CD ajánlgatásába, mígnem a színpadra szólította a műsorrend. Eközben végig kajánul mosolyogtam, belül meg majd megfulladtam a visszatartott röhögéstől. Persze nem Bivin mulattam ilyen jól, hiszen vele azért huszadannyit sem találkoztunk korábban, miként semmiféle munkakapcsolat sem alakult az évek folyamán. A szédült Joe jutott eszembe, azon a bizonyos korábbi sörsátras estén, aki szinte ugyanott, ugyanúgy mondta ugyanazt. Rudán Józsi addigra szerencsére már megszabadult a rendkívül káros és a korai halálba tartó függőségétől, de a helyzetkomikum nem hagyott nyugtot a rekeszizmaimnak.
Visszajövök
2016. január 9-én került megrendezésre Rudán Joe Életműkoncert-je. Nem sokkal a buli előtt megkértek, hogy ha tudok, ugorjak be, mert valamiért nincs ember, aki aznap este beülne a merch pultba. Nem egészen értettem a dolgot, mármint, hogy miért ez a furcsa felvezetés, de nem is érdekelt különösebben, mert eleve úgy terveztem, hogy elmegyek meghallgatni Joe-t. Főleg, ha már az esemény sajtóanyagával is annyit bíbelődtem, míg végre mindenki mindenféle igényének megfelelt a szétküldésre váró szöveg.
Szóval, már jóval az előadás előtt lementem a Club 202-be, aztán gyorsan elfoglaltam a harcálláspontot, gondolván, max’ majd onnét hallgatom végig a műsort. Majd nem sokkal később odajött az addigra egészen megváltozott Joe. Akkor egy ideje már leállt a piázással. De úgy tűnik, azért kellett még ahhoz egy kis idő, míg a teste is kitisztult és lelkileg is kisimult. Szó szerint megváltozott a járása, miként a tekintete is. Az egész kiállása a régi idők Rudánját idézte. Elkezdtünk beszélgetni és egy jó darabig úgy is maradtunk. Órák voltak még az előadásig, még a beállást sem kezdték meg. És akkor és ott újra azt az embert láttam, hallottam, akit annakidején, még a múlt században megismertem.
Nem elég, hogy egészen más hangsúlyokkal, mint a tintás korszakban, de továbbra is halál komolyan dicsértük egymásnak a Come Taste The Band végén szereplő This Time Around, Owed To ‘G’, You Keep On Moving mesterhármast és a többi közös Coverdale vonatkozású kedvencet, de idővel persze rátértünk a közös ismerősökre is. És akkor ért az újabb meglepetés. Mert idővel nyilván előkerültek a sérelmek, különféle piszkos ügyek, de nagyon nem úgy, ahogy általában a megbántott, kihasznált, becsapott művészek szokták átkozni a haragosaikat. Szó sem volt arról, hogy lám téged is átvert az a gáz alak, hát gyűlöljük együtt. Joe sokkal inkább egy nagyon csendes, békés, szolid és rendkívül alázatos, hosszas számvetést tartott, hogy mivé fajultak a dolgok. De mivel ő sem volt szent, még ha másképp is vétkezett, hát szilárdan arra az álláspontra helyezkedett, hogy engedjük el a sérelmeket! De tényleg úgy, mint egy angyal. Mint egy próféta. Mint egy apostol. Mint egy szelíd bárányka. Miközben az egykori társai még akkoriban is ezerrel átkozták.
Csak néztem és hallgattam a piás korszaka után teljesen megváltozott embert, amint őszinte tiszta tekintettel, szelíden összegezi az elmúlt két évtized dolgait, hirtelen úgy érzetem, mintha egy mennyei szent vagy egy angyal csöppent volna az egykori Wigwamba közénk. A megbocsátás és a megbékélés apostola. Csak hallgattam és néztem és egyre jobban meg voltam illetődve. Ott magasodott előttem egy óriás, egy erkölcsi mintaoszlop. És akkor végre megértettem, hogy bár hosszú volt az út, de végre visszatért közénk az igazi Joe. Az a srác, akit huszonvalahány évvel korábban példaképül választottam. Aki hasonló szelídséggel és példamutatással tudta elcsendesíteni a Kondorban gyűlölködő metalista fiúkat, csalódott Pokolgép rajongókat.
Mobilizmo
A kapcsolódó érzelmek kapcsán fontos leszögezni, hogy a mobilizmus nem egy zenei fogalom, még csak nem is a rajongás egy típusa. Mert a mobilizmus nemcsak, hogy életforma, hanem az igazi heavy metalhoz hasonlóan egyfajta sajátos gondolkodásmód is. Amiben benne foglaltatik a zeneszeretet, a hazaszeretet, a gyerekszeretet, a vendégszeretet, mely együttesen egy családias közösségi élménnyé áll össze. Továbbá van benne egy nagyfokú mozgás- és szabadságigény, mely hagyománytisztelettel, antikommunista attitűddel, a női szépség, illetve a fém felmagasztalt esztétikájával, valamint a diszkó-kultúra teljes körű elutasításával jár együtt. Mindez a rendszerektől, cégektől, trendektől független egészséges önértékeléssel kiegészülve, összességében a rockerségnek egy speciális, kárpát-medencei formáját jelenti. Aki ebből úgymond ki tudott nőni, valójában sosem tartozott közénk. Aki ezt az életre szóló, szilárd értékrendet tagadva, kvázi idegenszívűként mégis be tudott férkőzni a „gépházba”, az pedig idővel szintúgy repülni fog, mint mások is akiktől már megkapta a Főnök, amit akart.
Ugyanez igaz a Mobillal és még inkább a mobilos közönséggel, közösséggel szemben haladó, a zavarosban lavírozni kívánó haszonlesőkkel kapcsolatban is. Ideig-óráig el lehet játszani, hogy valaki kívül áll a konfliktusokon. Olyan is elferdül, hogy valaki az évtizedek óta kialakult szekértáborok felett állónak gondolja magát. Más egyéb idétlen, furcsa dolgokat is kihozhat még az emberből a sokáig dédelgetett, túlméretezett egó. De a Valóság nevű nagybácsi előbb-utóbb úgyis becsönget, és ha arra sincs ébresztő, simán berúgja az ajtót. Pontosan úgy, miként a Fradi tábor is messze túlmutat a labdarúgáson. Persze lehet nem érteni. Azt is el lehet játszani, hogy az ember nem akarja érteni. De a dolgok ettől még nem változnak. Maradnak, amik eddig is voltak.
Az egész jelenség leginkább arra a buta sofőrmagatartásra emlékeztet, mint mikor valaki gyerekkel a háta mögött büntetőfékez egy kamion előtt, csúcsforgalomban, az M1-esen. Igen sok döntnök van, aki az elhamarkodott, rossz érzelmi döntéseivel leginkább a saját művészeit, produkcióit, rendezvényeit vagy kiadványait veszélyezteti. Ergo igencsak bátor dolog a pőre igazság olyasfajta egyszerű, tiszta szavakkal való papírra vetése, mint ami a Rudán Joe könyv lapjain tapasztalható, mert olyanokat is kihozhat a sodrából, akik képesek inkább önmaguknak is ártani, mintsem hogy el kelljen ismerniük bárki más igazát.
Miután semmi sem tökéletes, természetesen ebben a kötetben is maradt néhány tévedés, elütés. Például a Perpetuum Mobile, akárhányszor is írjuk le, mindig két u-val helyes. Pozsonyi Tibi Finki becenevében sincs y, miként nyilván minden érintett is pontosan tudja, hogy Szkladányi András sem volt sosem Pokolgép tag. Persze ezúttal is mondogathatnánk, hogy érdemes lett volna a nyomdába kerülés előtt átnézetni még valaki olyannal a kéziratot, aki valóban alaposan képben van ezekkel az előadókkal kapcsolatban, aki ténylegesen ott is volt, lehetőleg józanul. De a helyzet az, hogy egy átlag magyar zenei kötetben még így is tízszer annyi hiba van, mint a Rudán könyvben. A régi rockelőadókkal kapcsolatos úgymond rocktörténeti irományokban meg még sokkal több. Tehát ezeket az apró hibákat is érdemes a maguk helyén kezelni. Esetleg egy későbbi, bővített, javított, évfordulós újrakiadásra a kellő alapossággal összegyűjteni. De szemben sokakkal, Rudán Joe nem vetít, nem lakkoz, nem ködösít, nem imádja önmagát, nem hazudja le a csillagokat az égből és nem akarja a múltat végképp eltörölni. A hibák elütések és nem szándékos kamuzások. Joki tiszta lappal játszik.
A Csepegi Csárdában libamájjal kezdek
A végére hagytam, ami a leginkább meglepett. Méghozzá Rudán József tehetségtől és ihletettségről árulkodó, magas művészi minőségű írói vénája, mely nemcsak az igazság feltárására vállalkozik, de mindezt ráadásul olvasmányos, néhol kifejezetten humoros formában teszi.
Persze van egy csomó sztori, amit sokan már jól ismertünk a néhai Erdész Sándor „Tarzan” szájából, a szó szerint a színpadról az égi technikusi gárdához csatlakozott Goletz Gézától és a többi egykori kulcsembertől, szemtanútól. Szinte már unalomig nyomták az ismétlést, de persze ezredszerre is jókat röhögtünk az olyan emberi dolgokon, kisebb-nagyobb gyarlóságokon, fogalommá vált baklövéseken, ironikus és önironikus történeteken, mint mondjuk a Philadelphia együttes esete az öltözői párizsival. Vagy mikor Tarzan inkább a hasát választotta a gyors továbbhaladás helyett, így egy jó malacpecsenye miatt maradt le a zenekar a Thin Lizzy előtti fellépés lehetőségéről. Vagy mikor a billentyűzés mellett besúgóként is jeleskedő Fogarasi János égő, parázsló szivarja a vezetőülés és az éppen sofőrködő Tarzan háta közé került…
Most végre ezek a történések is kanonizálásra kerültek, méghozzá úgy előadva, hogy még aki soha egy másodpercet sem ült a turnébuszban, az is ugyanúgy értheti és a hasát foghatja a nevetéstől, mint a már mindenen túl lévő, sokat látott rock and roll veteránok. Ez pedig szintén az Alapi könyv erényeihez hasonló, komoly fegyvertény.
Egy újabb etalon született. Miközben innentől fogva az ország egyik legjobb és legszerényebb énekesének személyében egy új írót is tisztelhetünk. Ezt pedig valóban érdemes volna folytatni, ha máshogy nem, egy bővített újrakiadással vagy folytatással, mert Rudán Joe-t az istenadta multitalentuma, sok más mellett az írásra is nagyon alkalmassá teszi. Talán érdemes volna még más témákról, családról, hazáról, vagy a rockzene alapművei közé tartozó albumokról is írásba foglalnia az értékes gondolatait. Egy hiteles arctól duplán nagyot ütne egy-két ilyesmi írásmű. Ráadásként pedig még példaként is állhatna, hogy az író-előadóművész milyen nagyon jól meg tudja fogalmazni a mondanivalóját. Folytassa, Rudán!
