Ismét átütő erejű koncertet adott hazánkban a Damian Darlington vezette Brit Floyd zenekar. A világ egyik legjobb tribute produkciójának számító együttes, mint mindenütt máshol az idén, Budapesten is zajos sikerrel kísért, nagyszabású előadással emlékezett meg a The Division Bell album és turné 30. évfordulójáról. A közönségben jelenlévő nagyszámú magyar zenészek a rajongókhoz hasonlóan leesett állakkal figyelték a rendkívül magas szintű zenélést. Így kell Pink Floydot játszani! – összegezte egyikük a szünetben tömören az addig elhangzottakat.
Az elmúlt harminc esztendőben nagyjából harminc Pink Floyd tribute produkciót láttam, hallottam. Van, amit csak egyszer, többségüket viszont többször, magyarokat és külföldieket, itthon és külföldön egyaránt. A kétszemélyes duó kedves kis klubkoncertjétől kezdve, a legkülönfélébb exkluzív helyszíneken és felfogású előadásokon keresztül, egészen az eredeti Floyd megalomániáját megidéző arénakoncertekig. Valamint nyilván a még életben lévő három aktív tag zenekarainak turnéit is, szintén több helyszínen és alkalommal. Miként természetesen a Brit Floyd-ot és annak előzményét az Australian Pink Floyd Show-t is láttam már élőben. Egy időben rendszeres programunk volt a PF klubos keménymaggal, hogy hétvégente bepattantunk a buszba vagy pár személyautóba és irány valamelyik közeli-távoli város, a soron következő Pink Floyd emlékkoncert. Szóval van viszonyítási alapom. Abban is, hogy a sokszínű Pink Floyd életmű minden korszakát lehet és kell is jól gondozni. Miként abban is, hogy mindig lehet az előzőeknél még jobbat és jobbat alkotni.
A Brit Floydot eleve az hozta létre, hogy Damian Darlington, az Aussie Pink Floyd egykori énekes-gitárosa egyszer csak úgy gondolta, hogy még annál a világraszóló szuperprodukciónál is tudna jobbat csinálni. Hát 2011-től új zenekarban ápolja a brit prog rock legenda életművét, továbbra is „csak Pink Floyd” jelszóval a koncertprogramokat illetően. Ezért aztán az Australian Pink Floyd Show-hoz hasonlóan alapvetően a Brit Floyd is egy arénaprodukció. Főleg az idei, az 1994-es The Division Bell Tour programját és látványát megidéző műsoruk.
Ami egyben azt is jelenti, és ne kerülgessük a forró kását, hogy a Pulse már csak a jellegénél fogva sem a Barbába, vagy valamelyik másik hasonló méretű helyszínre való. Miként a debreceni salakmotor-pálya sem feltétlen alkalmas Formula 1-es versenyek lebonyolítására, egy Pulse jellegű és méretű produkció sem fér be egy néhány ezres koncerthelyszín színpadára. Nem azért, mert a Hungaroring úgymond jobb volna a Perényi Pál Salakmotor Stadionnál, hanem azért, mert másfajta versenyekhez, másfajta rendezvényekhez más méret, más közeg tartozik, a másfajta igények és igénybevétel okán.
Az, hogy kishazánkban egy ilyen relatíve kis helyszínen volt a buli, nyilván nem csak a szervezőkön múlott. Sőt! Hiszen sokan láttuk már a Brit Floyd-ot a Budapest Arénában is, akiket ez érint. Mi több, aki nyomon követte Darlington-ék idei turnéját, akár az elkészült bootlegeket is visszanézve, visszahallgatva, pontosan tudhatja, hogy a britek szinte mindenütt nagyobb közönség előtt adták elő a programjukat. Tehát, ha megérte volna, vagyis ha itthon is lenne az ilyesmire tömeges érdeklődés, akár a Ferihegyi Reptér egyes terminálja előtt is megrendezésre kerülhetett volna a Pulse 30 előadás. De nem ott volt. Ami szomorú tény, nemcsak a hazai közízlésről, de egyben az azt lezüllesztő tömegmédia kártékony hatásáról is precízen árulkodik.
Annakidején, 1994-ben a The Division Bell Tour volt az addigi rocktörténet legnagyobb koncertkörútja. Kifejezetten a turnéhoz tervezett és épített monumentális színpadrészekkel és látványelemekkel. Mindebből most semmi sem látszott. Még az ötven évvel korábban rendszerbe állított, ugyancsak legendás Mr. Screen, azaz a lámpákkal övezett körvászon is gyengélkedett. Ugyanis ezúttal olyan alacsonyan helyezkedett el, hogy akárhonnan is néztük, folyamatosan beleálltak a képbe a zenészek. Sokkal magasabbra viszont nem igazán tudták volna elhelyezni a relatíve alacsony belmagasság, illetve a sátortető miatt. Ezért hát látvány szempontjából nagyjából ugyanakkora öngól volt a Pulse műsort a Red Stage-re állítani, mint pár éve a Nick Mason’s Saucerful Of Secret koncertjét a Budapest Parkban, nappali fényben elkezdeni, majd a csendrendelet miatt négy-öt szám kihagyásának árán korábban befejeztetni. De hát szegény ember kézzel nőz. Azaz csak abból lehet gazdálkodni, ami van.
Hasonló problémával nézett szembe bő tizenöt éve a Hungarian Pink Floyd Show, mikor egy leobeni koncertmeghívás egy olyan pinceklubba szólt, ahol az alacsony plafon miatt eleve lehetetlen lett volna lézerezni vagy vetíteni. A lámpák sem igazán érvényesültek. Viszont a zömében egyetemista hallgatóság végig lelkesen tapsolt, táncolt és énekelt. Az állítólagos osztrák visszafogottság leghalványabb jelét sem mutatva aznap este.
Tehát a barbás látványt semmilyen tekintetben sem lehet az 1994-es Pink Floyd turné színpadképeihez vagy monumentalitásához mérni. Miként nyilván a Division Bell koncerteket beharangozó Pink Floyd léghajók is csak a háttérvásznon jelentek meg. Viszont minden egyéb szempontból ütött a 2024-es budapesti Brit Floyd produkció.
Mi több, még az eleve nagyon okosan megkomponált lézer- és fényshowból is maximálisan kihozták, amit a helyszín adottságai közt lehetett.
Mert az azért mindig, minden körülmények közt hatalmas előny, ha együtt él, mozog és lélegzik a fény a zenével. Nyilván alaposan ismerni kell a Pink Floyd dalokat, illetve azok esztétikáját és mondanivalóját is. Ami azért valljuk be, a legtöbb Pink Floyd tribute produkciónál erős hiányosság. Miként a zenészek, úgy a videó- és fénytechnikusok sem feltétlen mindenhol tudják, hogy melyik dalhoz, illetve dalrészlethez milyen színű fény tartozik. A zenei dinamikáról, vagy a szöveg miatt eleve adott színpadi reakciók lekövetéséről már nem is beszélve.
Itt viszont egy vérprofi stáb dolgozott. A Pink Floyd örökséget tudatosan és alázatosan tálalva. Mert a fényesek nemcsak, hogy végig tudták az alapszíneket, hibátlanul alátámasztva a kiállásokat és váltásokat, de az előadás dinamikájához is maximálisan hozzájárultak.
Ráadásul a velük párhuzamosan dolgozó videó-technika is remekelt. A Brit Floyd muzsikusainak háta mögött futó régi és új screen filmek végig kapcsolódtak a színpadi történésekhez. Ügyesen időzítve az újabb és újabb jeleneteket. Valamint szintén példaértékűen kiegészítve a már eleve adott, Ian Emes, Storm Thorgerson és a többiek által készített klasszikus animációkat, klipeket és filmfelvételeket. Hála Istennek, itt végre nem megúszós nonfiguratív digitális lófa…ok ugráltak a zenészek mögött, meg A.I. generálta két kattintással összecsapott embertelen borzalmak, hanem percről-percre alaposan átgondolt anyagok, jellemzően régebbi és újabb floyder filmek és animációk kapcsolódtak szépen egymáshoz és egyben a mondanivalóhoz.
A hangzás szintén elég jó volt. Pedig régóta refrénszerűen puffogtatott visszatérő siránkozás, hogy egyes kritikusok szerint nem lehet jól hangosítani az új Barbát. Hát lehet! Direkt úgy terveztem a koncertlátogatást, hogy időben érkezve az első három-négy sorból hallgatom végig az első szettet, majd a szünet utáni részben hátrébbról is próbát teszek. Mint a látvánnyal, mind a hangzással. Jelentem, ez a produkció minden pozícióból bőven élvezhető volt. Nyilván nem szólt tökéletesen. Egy műanyag borítású sátor akusztikája sosem lesz olyan, mint egy évtizedeken át tervezgetett és építgetett középkori plébániatemplomé.
Miként azt is dőreség volna elvárni, hogy a csepeli helyszín borítása valaha is úgy fog a hangrendszerből kiadott hangokhoz viszonyulni, mint az Earls Court vagy a Royal Albert Hall. De igenis, ha tisztességes hangszerek szólalnak meg csúcskategóriás hangcuccon, amit ráadásul hozzáértők kezelnek, akkor azért a Barbában is lehetséges jó hangot csinálni.
A szünetben ment is a nagy megfejtés az urak körében, a vécék előtti sorban, illetve a csajokra várva, hogy vajon lecserélték erre a koncertre a hangcuccot, a hangszórókat, processzorokat és a keverőket, vagy csak végre hozzáértőket ültettek be a pultok mögé. Ami szinte mindegy is. Jól hallhatóan jobb volt a hangzás, mint azt a jelenlévők megszokhatták. Ami közösségi pozitív csalódás megélése szintén jó élmény volt.
Mert miközben a hazai- és úgy általában a balkáni-, közép- és kelet-európai produkciók szinte mindig a hangcuccon és a személyzeten spórolnak, addig a Brit Floyd tucatnyi hangrendszer és hangszergyártó endosere. A velük utazó technikai személyzet pedig nagyon érti a dolgát. A műsort, a technikát és a fizikát is ismerik. Íme, az élő példa, hogy mennyivel más egy-egy, a produkció részének tekintett, anyagilag is alaposan megbecsült fény-, videó- vagy hang-technikus munkája, mint az olyan fél-analfabéta napszámosoké, akiket még csak nem is érdekel az aznap elhangzó program, pláne a mondanivalója.
Vagy egy-két olyan, önmagát ravasznak gondoló zenekarvezető is képes üzembiztosan a szakadékba vezetni az általa irányított együttest, aki előbb az anyagi megfontolásból szándékosan alultervezett hangrendszeren nyekereg valamit valahogy, majd a sika, kasza, léc után rutinosan a helyszínre keni a botrányos megszólalást. Méghozzá a kellően sunyi eljárást alkalmazva, a fenekébe furakodó wannabe „rockszakírókat” használva szócsőül. Szerencsére mindennek a méltatlan gagyizásnak a gyökeres ellentétét tapasztalhattuk a Brit Floyd előadása alatt. Lám-lám, ilyen „kis” helyeket is be lehet lakni ilyen komoly fényshow-val. Lám-lám, mégiscsak meg lehet dörrenni egy sátorban, tiszta és jól elkülöníthető hangokkal elővezetve a dalokat. Csak akarni kell. Meg áldozni rá. Meg érteni is hozzá. Ami egyben alaposan fel is adta a leckét, miként is kell egy-egy állítólagos vagy tényleges tisztelet-produkcióhoz tisztességesen hozzáállni. Csak ha már a tribute kifejezés egyik jelentése épp a tisztelet…
Ennek ellenére kicsi az esélye, hogy aztán odament volna valaki kérdezni. Vagy, hogy bárki is kikéredzkedne pár hétre a ködös Albionba, hogy órákat vegyen a Brit Floyd technikusaitól. Álmodni azért még lehet…
Mivel Damian már a kezdetektől fogva is csak a legjobb zenészekkel dolgozik, a szorgos munkával eltöltött évek során alaposan kikupálódott a Brit Floyd produkció.
Hát, egy kicsit sem túlzás, hogy ez a jelenlegi formáció van olyan jó, mint David Gilmour vagy Roger Waters újkori zenekarai. Mi több, a Brit Floyd tényleg annyira jó, hogy a művészek felkészültségét és elkötelezettségét tekintve talán csak a Nick Mason’s Saucerful Of Secrets, illetve az egykori The Spirit Of Pink Floyd legénység rúghat még mellettük labdába.
Mert egy több frontemberes produkcióhoz nem csak zenélni kell tudni, hanem a dalokkal együtt élni is. Szerencsére Darlington nincs egyedül az ihletett előadásmódjával. Vele egyenrangúan teljesít énekesként Ian Cattell basszusgitáros és Edo Scordo szólógitáros is. Kőkemény, szinte mindvégig hibátlan produkciójukkal erős frontvonalat alkotva. Ugyancsak nagy élményt jelentett Ryan Saranich multi-instrumentalista szaxofonjátéka és úgy általában az egész színpadi jelenléte. De a legnagyobb tetszést vélhetően mindenkinél Jessie Lee Houllier énekeső aratta, aki az egész estés csodás vokálozást fejelte meg egy fantasztikus The Grat Gig In The Sky előadással, majd az Another Brick In The Wall part 2 alatt egy őrületes gitárszólóval koronázta meg a tevékenységét.
Mindkét pillanat fontos momentum volt. Hiszen mindannyian hajlamosan vagyunk bio-díszletként, amolyan eldobható, lecserélhető fogyóeszközként gondolni a vokalistákra. Főleg, ha kívánatos fiatal hölgyekről van szó. Pedig ezen a szinten többségük már egészen más kvalitásokkal is bír. Magasan képzett, a kórusénekléssel, hangszeres összjátékkal és zeneelmélettel egyaránt tisztában lévő, éles előadások százain edzett művészekről van szó. Egy-egy ilyen váratlan momentum, mint ez a jókor időzített gitárszóló viszont még a legmorózusabb öregurat is képes kizökkenteni az örökké elégedetlen, mindent jobban tudó kéretlen kritikus hálátlan szerepéből.
Másrészről arról is érdemes néha elgondolkodni, hogy bár szemérmesen hallgatunk róla, de az elmúlt évtizedek szinte összes Pink Floyd tribute műsorában a The Great Gig In The Sky bizonyult a leggyengébb résznek. Ugyanis a dallal próbálkozó ilyen-olyan énekes és vokalista hölgyek –mély tisztelet a kivételnek- a rájuk eső színpadi fény hatására igen sokszor és igen gyorsan megvadulnak. Majd kezdenek úgy vonaglani és nyirvákolni, egyre inkább belelendülve a dologba, mintha a kompozíció nem is a mulandóságról, halandóságról és az elkerülhetetlen eltávozásról szólna, hanem inkább egy pornó casting végkifejletéhez közelednének.
Egészen más kicsengést adva a végül úgyis mindannyian elmegyünk gondolatnak… Szerencsére ezen az estén, mint szinte minden, ez is nagyon máshogy volt, mint az oly sokszor lenni szokott a Pink Floyd tribute-olás során, másoknál, máshol. Ezen a kivételes előadáson egészen egyszerűen minden a helyén a volt.
Szintén elhanyagolható apróságoknak tűnhetnek, pedig nagyon nem azok, hogy például a megfelelő dramaturgiai pillanatban kaptunk némi kis art rockos beütésű rockszínházat is, kanapéval, éjjeli lámpával, orvosi köpennyel és injekciós tűvel, ahogy azt kell. Szintén az előadás fényét emelte és a tiszteletről árulkodott, hogy Damian több alkalommal is magyarul konferált. Pedig érdemes erre is odafigyelni. Mindig hálás a publikum az ilyen figyelmességért. Főleg az a nemzedék, amelyik kulturálisan a Floydon és a hasonló prog rock dinoszauruszokon szocializálódott.
Mindehhez érdemes még hozzátenni, hogy olyan, hogy autentikus Pink Floyd műsor, nem létezik. Leginkább David Gilmour egyedi orgánuma, illetve annak reprodukálhatatlansága okán. Ezért aztán eleve kár volna az ilyen-olyan album- vagy koncertváltozatokhoz makacsul ragaszkodni.
Különösen nem tanácsos izzadtságszagú erőlködéssé aljasítani a Floyd klasszikusok élő előadását. Ha mindehhez hozzátesszük még, hogy a hőskorszakbeli-, majd a klasszikus Pink Floyd éra koncertjein Mason-ék rendszeresen variálták a kompozíciók sorrendjét és előadásmódját is, inkább azon kéne csodálkozni, hogy még mindig vannak olyanok, akik még mindig nem nőttek ki a maguk kis indigó-korszakából.
A Brit Floyd így egyszerre ragaszkodott a legnemesebb Pink Floyd hagyományokhoz és a mindenkori színpadra lépéshez alapvetően szükséges művészi szabadsághoz azzal, hogy nem követte le szolgai módon valamelyik Divison Bell koncert vagy Pulse kiadvány szetlistáját. Hanem sajátos dramaturgiai ívet dolgoztak ki a 2024-es előadásokhoz, melybe akár még egy olyan meglepetés is belefért, mint az Animals LP A-oldala, nevezetesen a Pigs On The Wing part 1 és a Dogs zseniális párosának eljátszása.
DD ugyanis pontosan tudja, amit sokan nem akarnak tudomásul venni, hogy minden tribute produkciónak jót tesz egy kis csavar. Valami, ami kizökkenti a közönséget. Valami, amitől még sokadjára sem válik öncélúvá, elcsépeltté vagy megúszóssá egy-egy klasszikus előadása. A Level 6 – Hungarian King Crimson Tribute Band például az Asbury Park improvizációt illesztette a Red album 50 éves előadásába. Úgy tudtak újítani, hogy egy cseppet sem sérült az eredeti koncepció. Ami a Brit Floyd mindenkori turnéműsoraira is maximálisan érvényes. Mert képesek úgy hűnek maradni az anyazenekar szellemiségéhez, hogy mégsem válnak sablonossá.
Ismét egy referenciaértékű koncertélménnyel gazdagodhatott, aki jelen volt. Jövőre pedig minden bizonnyal ismét lesz lehetőség valamelyik városban elkapni a Brit Floyd-ot. A 2025-ben induló Wish You Were Here 50 turnéra ugyanis hasonlóan átgondolt és kidolgozott produkciót ígér Damian Darlington, a zseniális zenei igazgató. Folytassa, Brit Floyd!
Fotók és videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
