A következőkben teljes és változatlan formában közöljük Balogh Józsefnek, az Omega Fan Club egykori vezetőjének a KÓBOR könyvről szóló kritikáját. Mivel a kötet és annak tartalma szerkesztőségünkben is téma volt, a későbbiekben is fogunk még foglalkozni az ominózus írással. De ez esetben talán úgy helyes, ha elsőként az egyik legilletékesebb személy véleményét osztjuk meg az olvasóinkkal.
Csatári Bence „KÓBOR” címen Meckyről írt könyvéről próbálnék írni, noha eléggé nehezemre esik. De muszáj írnom, mielőtt még „rocktörténeti forrásmunka” lesz belőle, lásd: kultura.hu.
Nekem nem lenne semmi bajom a könyv formájában kiadott történelmi leírásokkal megtűzdelt interjúval, ha az a Storyban jelenik meg folytatásokban. Na, jó, esetleg a nívósabb Nők Lapjában. A rocktörténeti forrásmunkát erős túlzásnak tartom.
Azt hiszem, nagyon kevés ember él hazánkban, aki soha nem hallott az Omega frontemberéről. És nagyon sokan vannak, akik közelebbről nem ismerik, de tudnak, hallottak róla ezt-azt, még szeretik is, de se róla magáról, se az Omegáról nincsenek bulvárt meghaladó ismereteik. Sokkal többen vannak, mint azok, akik komolyan veszik, hogy bármi ne jelenjen meg se Meckyről, se az Omegáról. Bármi, vagyis nem eléggé alapos, nem eléggé pontos, nem eléggé hiteles. Mert ennek a kisebbségnek fontos, hogy csak az és csak úgy jelenjen meg, ami megkérdőjelezhetetlen. Fontos továbbá ennek a kisebbségnek, ha már megjelenik egy ilyen könyv, hogy megismerje azokat a mélységeket, háttereket, melyeknek a látható, hallható, megismerhető tartományával már tisztában vannak, de a tudásukat nem tekinthetik teljesnek. Az ő kíváncsiságuk az emberre irányul, amiből a könyv sokkal kevesebbet ad vissza, mint amennyit adhatna, amennyit adnia kellene.
Ez a könyv az említett többségnek szól, nekik tudom is ajánlani. Ez a többség az, akit nem zavarnak a pontatlanságok, a kihagyott lehetőségek, mert azt azért el kell ismernem, hogy elég sok mindent megtudhat a szűz olvasó a könyvből. Sokat. De ha Csatári munkáját összevetem olyan személyes vallomásokkal, mint például a Presser könyv, vagy mondhatom akár Schuster Lóri önéletrajzi írását is, ez a sok azonnal kevésnek tűnik, de legalábbis annyinak, amennyi nem elég. Ahhoz a többhöz, ami a könyvből hiányzik, ahhoz nem elég a kapcsolódó irodalom, a levéltárakban fellelhető újságcikkek tanulmányozása. Ahhoz kellene az a néhány évtized, amit a szerző eltölt az Omega társaságában. Ez az, ami Csatárinak hiányzik. Lehetne e nélkül is érdekes interjút készíteni, ahhoz azonban Veiszer Alindának, vagy Vámos Miklósnak kellene lenni, akikben az a fajta kíváncsiság és érdeklődés lakozik, amelyik előhozza a porhüvelyből az embert. Ez Csatárinak sajnos nem sikerült.
Semmiképpen nem akarom Csatárit személyében megbántani a véleményemmel, de nem tehetek mást, mint kimondani, hogy Mecky és az Omega fél évszázada könyvben visszaadhatatlan úgy, hogy lényegében semmi érdemi viszonya nincs a szerzőnek az Omegával és Meckyvel. Ha már nem egy Veiszer Alinda, vagy nem egy Vámos Miklós a kérdező. A rocktörténészt most hagyjuk, az egy másik fejezet, az ebből a könyvből nem derül ki.
Itt vagyok kénytelen első ízben nyilvánosan beszélni arról, amit sokan tőlem függetlenül is már tudnak régóta, hogy valamikor a 2004 és 2010 közötti időszakban egyszer már nekifutottunk Meckyvel a könyvének. Ez lett volna az „Álmodtam, vagy igaz talán” című könyv, ami eredetileg nem interjúkötetnek indult. Mecky kereste a módját annak, hogyan lehetne előhívni a mélyben szunnyadó emlékeket úgy, hogy az érdekes legyen – ne csak neki, hanem másnak is. Ezért kért meg engem, hogy kérdezzem őt. Nem hoztunk döntést a formáról. Beszélgettünk azzal a felütéssel, hogy lássuk, ki tud-e ez a beszélgetés bontakozni valami olyan irányba, aminek már látjuk az előre vivő következő fázisát. Néhány (több) alkalommal kihajóztunk a kenesei medencébe. Ott, a tó közepén a csendben, bekapcsolt diktafon mellett elkezdtünk beszélgetni. Róla, a kezdetekről, az Omegáról, és hát a későbbiekről is, egészen a 70-es évek végéig jutottunk. Az első néhány beszélgetés szó szerinti leirata több, mint kétszáz oldalt tett ki. Miután ezt az első szakaszt elolvastam, visszaolvastam, elmondtam Meckynek, hogy szerintem ez nem jó irány. Hiányoltam a megnyílását. Azt a megnyílást, ami kihozná belőle azokat a mély és személyes tartalmakat, amiket nem lehet az elmúlt, akkor még negyven-negyvenöt év sajtójából visszakeresni. Akkor még nem olvastam a már említett Presser és Schuster könyveket, ennek ellenére azt javasoltam, hogy ne kérjen, ne várjon segítséget. Üljön le a klaviatúra elé és írja ki magából a lehető legőszintébben, tekintet nélkül mindenre, ami benne van, és amit azzal kapcsolatban gondol és érez, amit leírt. Az lehetne egy jó alapanyag ahhoz, hogy azt szerkesztve, stilizálva megszülessen egy önéletrajzi könyv. És ezzel a mondattal (akkor még úgy gondoltam, átmenetileg) ki is szálltam a projektből. Azt nem akartam, hogy legyen egy olyan könyv, mint amilyen aztán Csatárinál lett.
Mi a bajom a megjelent könyvvel?
Mindenekelőtt nem értem azokat a történelmi összefoglalókat, amelyek az egyes fejezeteket felvezetik. Amennyiben a világtörténeti kontextust kívánta a szerző megrajzolni, nos azok szerintem több, mint felszínesek, nehezen kideríthető, hogy miként kapcsolódnak Mecky és az Omega sztorijához, és ekképpen mi volt az értelmük. Hogy egy méretes sületlenséget kiemeljek, ugyan mi köze volt az első amerikai űrhajós Holdra szállásának ahhoz, hogy az Omega évekkel később a hard rock felől a space rock felé fordult? Semmi! Oké, legyen egy történelmi kontextus megrajzolva, de ha ez a szándék, akkor én sokkal életszagúbbnak gondolnék egy olyan korrajzot, amely a zenei élet hazai, vagy nemzetközi mozgásait, fejlődését, változását és társadalmi kontextusát elemezné, ebbe belehelyezve az Omegát.
Szerintem nem emeli, inkább lehúzza a kötetet az a történészi narratíva, mely Csatári kérdéseit, beszólásait rendre meghatározza, és így lépten-nyomon visszaköszön, nevezetesen a kommunista rezsim kimondott, ki nem mondott, vagy sugallt unalomig visszatérő ostorozása. Minek? Mecky láthatóan minden esetben visszaüti a labdát, kitér a megelőlegezett narratíva megerősítése elől, nem is értem, miért lovagol Csatári egy köteten keresztül ezen a témán? Értem, hogy történészként ez az ő kedvenc, más köteteiben is vissza-visszatérő témája, de ez már annyira lerágott csont, hogy konkrétan fájdalmas és unalmas ehhez mindannyiszor visszatérni. Az Omega, és ezen belül Mecky munkássága, működése ezer más érdekesebb mozzanattal bír, minthogy mikor, miért és hogyan ütköztek bele a kádári zsarnokságba. Ebben az országban élt és működött az Omega, nem csoda, hogy beleszaladtak pár incidensbe, de a harmadik angliai út elkaszálása talán az egyetlen komoly atrocitás, amit el kellett szenvedniük. Gondoljunk arra, hogy az Aczél-Bors-Erdős triumvirátusnak mekkora hatalma volt, ennek ellenére is legfeljebb borsot tudtak törni az Omega orra alá.
A felesleges és felszínes történeti bevezetők, valamint az antikommunista narratíva erőltetése egy dolog, ennek megítélése lehet ízlés, vagy műveltség kérdése, erre akár legyinthetnénk is, de az már bosszantó, hogy a könyv számos tárgyi tévedéssel van tele. Ennek az írásnak a terjedelme és műfaja nem alkalmas sorra venni a tévedéseket, pontatlanságokat, de azért kiemelném az egyik (számomra mindenképpen) legfontosabbat. Vagy Mecky mondta, vagy Csatári adja Mecky szájába, hogy az 1972-es Élő Omega album közönséghangja a pécsi Omega Klubból származik. Itt keverednek a dolgok, és ha a szerző nincs tisztában az Omega történetével, akkor bizony meg tud fogalmazni olyan mondatokat, amelyek aztán hibásan, de mégis beépülnek a kánonba, hiszen ez van leírva. Abban a beszélgetésben, amit én Meckyvel folytattam, érintettük az Élő Omega élő, vagy nem élő voltát is. Itt most nem térek ki a részletekre, de annyi ide kívánkozik, hogy Mecky szerint az 1972-es Élő Omega közönséghangja részben az akkori debreceni és a pécsi Liszt Ferenc terem-beli koncertekből származik. Mi van a Mecky és Csatári között lefolyt beszélgetés hanganyagában, azt nem tudom, de el tudom képzelni, hogy idevágó témaként Mecky említhette az 1979-es Kisstadion koncert közönséghang felvételét, ami valóban a pécsi Omega Fan Clubban történt. Nem tudom, így volt-e, de akár így volt, akár nem, aki kicsit is ismeri az Omega történetét, az egy ilyen mozzanat megírásakor vagy nem téved, vagy ha Mecky emlékszik vissza pontatlanul, akkor felhívja Mecky figyelmét arra, hogy az talán nem úgy volt, ahogy mondja.
A könyvbemutatón hangsúlyozta Csatári, hogy ő nem is kívánta Mecky mondandóját kontrollálni, tiszteletben tartotta az általa elmondottakat, maximum a lábjegyzetek között tesz említést egy-két ellentmondásról. Legyen így, de ha így van, akkor kéretik a könyvet nem rocktörténeti forrásmunkaként kezelni!
Az eddig említetteken felül hiányolom a kérdező témában való jártasságát egyfelől, az olyan alákérdezéseket pedig másfelől, mint amikor a kérdés voltaképpen a válasz első mondata. Ilyenből rengeteg van a könyvben, ami nekem azt mondja, hogy a szerző – ha nem is a könyv egészében – egy kötetlen beszélgetést formál át interjúvá, ami stilisztikailag még el is menne, de hát hol maradnak azok a visszakérdezések, azok a megkérdőjelezések, amelyek egy ilyen beszélgetést izgalmassá, hitelessé tesznek?
Zavaró a kötet aránytalansága. Miközben a beszélgető felek több tucat oldalon taglalják a gyermekkor, a diákévek történéseit, majd az Omega kezdeti korszakát, addig a 2000-es évek történéseire jóval kevesebb időt-teret áldoznak. Pedig számos izgalmas mozzanat színesítette ezeket az éveket. a 2004-et követő másfél évtized egy újabb aranykort hozott az Omega életébe, de hát úgy látszik, hogy a történészt a közelmúlt, a majdnem jelen kevésbé érdekli, mint az a kor, amiben amúgy is otthon érzi magát. Abban is tetten érhető az aránytalanság, hogy míg az első lemezeken dalról dalra megy végig a szerző és Mecky, addig a késői lemezekről maga Csatári ad egy zanzásított lemezbemutatót, ami, hát lássuk be, elég sovány.
Amikor Csatári elkészült az első változattal, annak is az Ótestamentum részével, Mecky átküldte nekem a word file-t, hogy nekem mi erről a véleményem. Röviden csak annyit mondtam, hogy hát ezt így véletlenül se engedje nyomdába. Neki kicsit részletesebben fejtettem ki a véleményemet. Hogy a véleményem számított-e abban, hogy Mecky életében nem került a könyv nyomdába, ezt nem tudom, és nem is akarom ezt magamnak vindikálni, arra azonban kíváncsi lennék, hogy Mecky adta-e áldását erre a könyvre így, ebben a formában? Ha igen, akkor nincs más, el kell fogadnunk, hogy ez jutott.
Biztos vagyok abban, hogy többeknek fog tetszeni a könyv, mint ahányaknak nem, ez nem lehet kérdés. Kár a kihagyott helyzetekért, kár a pontatlanságokért. Nem is azzal van baj, ami a könyvben van (eltekintve a tényszerű pontatlanságoktól), hanem azzal, ami nincs benne, ami benne lehetne, amitől a könyv még emberközelibb és még informatívabb lehetett volna. Sajnálom, hogy Mecky nem fogadta meg a tanácsomat és nem maga ült le megírni a Nagy Történetet, pedig az intellektusa, tudása és stílusa bőven predesztinálta erre.
