Az Úr 2024. esztendejének utolsó heteiben, hónapjaiban elég komoly hullámokat vert omegás körökben Az utolsó interjú alcímet viselő Kóbor kötet. Nem kívántam és továbbra sem óhajtok beállni abba a sorba, akik a hibás képaláírásokat és a szöveg egyéb tárgyi tévedéseit gyűjtögetik csinos kis csokrokba. Minek? Nyilván megvan a magam véleménye, de a sokadik ilyen rockzenei könyv, cikk, film, interjú, emlékműsor után már immunissá váltam az effajta pongyolaságra. Ha tényleg csak ennyire futja és még taps is jár hozzá, akkor a magam részéről boldogan állok félre és maradok minél távolabb az úgynevezett szalontól.
Hosszas unszolásra végül magam is leírtam a könyves visszhangok hatására feltört gondolataimat. De továbbra sem recenzió céljával, inkább csak, hogy milyen Kóbor kép az, amit egyre jobban hiányolok a Mecky-ről szóló anyagokból, emlékezésekből, dolgozatokból. Szubjektív lesz és fésületlenül őszinte. Aki nem bírja az ilyesmit, inkább kattintson egy másik cikkre!
Mivel az eredeti írást a hossza miatt rövidebb részekre törtük és folytatásokban adjuk közre, ez most még csak a felütés. Tehát az első körben bevezetőként az előzményekről esik szó. A korábban megjelent úgynevezett rocktörténeti könyvekről és egyéb hasonló kiadványokról, valamint néhány fontosabb omegás élményről is, melyeknek majd lesz némi jelentőségük a későbbiekben.
Az elmúlt tizenöt-húsz évben egyre inkább elharapózott egy metódus, hogy szinte bárki írhat a rockzenéről. Tele van a padlás botcsinálta rockszakírókkal, önjelölt rockszakértőkkel és saját magukat egyéb hasonló titulusokkal illető személyekkel. Ráadásul mióta az úgynevezett könnyűzenére különféle állami és pályázati pénzeket is lehet kapni, az ilyen-olyan gittegyletek is szörnyen elszaporodtak. Ezért már tizenöt-húsz éve is azzal viccelődtünk az öltözőkben, hogy „egymillió rockszagértő” országa lettünk. Mert kis túlzással ugyan, de tényleg úgy tűnik, hogy most már bárki bármit leírhat, mindenfajta következmény nélkül, akár egy országosan is ismert nagy magyar együttesről is, nem oszt, nem szoroz.
És itt nem büntetőjogi dolgokról van szó, a nagy-nagy becsületsértésekről vagy a nagy-nagy rágalmazásokról és hasonlókról, hanem sokkal inkább a sok kis apró tévedésről, bosszantó pongyolaságról. A hozzá nem értésről, utána nem járásról, az elégtelen alapozásról. Meg gyakran arról a fajta fájó felkészületlenségről is, mikor hiába a nagy lehetőség, mégsem tud mit kezdeni a kérdező az előtte magasodó emberi- és művész óriással. De leginkább a kommunista diktatúra sajtójában megjelent hibák és szándékos csúsztatások kritikátlan átvételéről, az egykori ügynökjelentések fellelhető részének kritikátlan felkérődzéséről és hasonlókról. Mely hibás metódusok által még az addigiaknál is nagyobb lesz a katyvasz. Mikor nagyon nem az adott előadó jó hírneve öregbedik, hanem inkább csak a jobb-rosszabb szerző egója hízik. Esetleg a pénztárcájával együtt. Bár utóbbi sem biztos és annyira nem is fontos. Legalábbis nekünk, valódi rockereknek.
Bő másfél éve, az egyik öltözői borozás közben valaki benyögte, hogy minden nemzetnek olyan rocktörténete van, aminőt érdemel, amit irgalmatlan röhögés követett. Persze belőlem is kibuggyant, talán még a könnyem is kicsordult. De már akkor sem éreztem korrektnek, sem teljesen igaznak a poént, hiszen ezzel csak a közönségre lenne tolva a felelősség és továbbra is szőnyeg alatt marad a szennyes. Pedig valójában jó sok ember, pozícióban lévő funkcionárius félrenézése, cinkos hallgatása vagy aktív támogatása kellett ahhoz, hogy az ezredforduló után ennyire elfajulhassanak a dolgok.
Van tehát egy aránylag széles író-tábor, több-kevesebb felkészültséggel. Benne egy szűkebb branccsal, akik nagy hozzáértéssel, profin, ügyesen mindig elviszik a pályázati- és egyéb lehetőségek többségét. Majd az így behappolt nimbusznövelő projekteket és az azokból kialakuló egyéb felkéréseket igyekeznek a nekik adatott talentumoknak, illetve a témában begyűjtött több-kevesebb tudásuknak megfelelően megvalósítani. Meg a kellemes kis belterjes konferenciázgatásokkal a lehető legkisebb hasznosulással és energia befektetéssel elégetni a jófajta közpénzeket.
Így születnek azok a fércművek, melyeket a valódi hozzáértőktől való kérdezés teljes hiánya, valamint a hiányos korrektori-, lektori-, tipográfiai-, képszerkesztői- és könyvkötészeti tudás tud még tovább rontani. Rendszerint az ilyenek szoktak kihozni a sodromból. Minden tízedikről írok is valamit, mely előzetes vázlatok kapcsán aztán nem győznek a barátaim lebeszélni, hogy inkább hagyjam a fenébe a dolgot és temessem el valahová jó mélyre a hatalmas igazságérzetemet. Gyűrjem le a permanens igazmondásom és inkább ne adjam le az újabb kritikát, beszámolót, recenziót. Felesleges. Ők nem fognak változni. Mi meg aztán végképp nem, ha már becsületesen végig rockerkedtük az ezen a világon töltendő illékony életidőnk javarészét. Meg különben is, az élet nem háború.
Most viszont a legnagyobb meglepetésemre mindennek épp a fordítottja történt. Eleve nem vártam sokat a Kóbor könyvtől. Mert Mecky már több beszélgetőtárssal is belevágott, velem is megosztott ezzel kapcsolatban pár projektötletet és vonatkozó gondolatot. De aztán menetközben vagy visszadobták neki, vagy ő maga mondta azt, hogy nem ilyen végeredményre gondolt, így inkább mással, máshogy, más irányban folytatná. Aztán jöttek a hírek, hogy a Csatári Bence-féle beszélgetésekből lesz posztumusz kiadvány. Akkor már végképp nem voltak illúzióim. Ugyanis Mecky többünktől is megkérdezte, mi a véleményünk és elég egyöntetű véleményeket kapott vissza. Aztán, hogy ezért nem jelent meg Kóbor János életében a beszélgetések szerkesztett anyaga, vagy valami más okból, nem tudom. Nem is érdekel. Sajnos már nem is nagyon számít, mert a nagy fehér főnök váratlanul itthagyott minket. Tele mondanivalóval, tele formálódó tervekkel. A törpék meg széthordanak mindent, amit csak tudnak. Mindenki a maga cseresznyéjének a pogácsa, vagy mi…
Szóval nem igazán gondoltam, hogy bármit is kéne írnom a Csatári-féle Kóbor könyvről. Nem is írtam. Már csak azért sem, mert ami Benkő Laciék halála óta megjelent Omega címszó alatt, javarészt messze alatta marad az Omega színvonalnak. Mivel viszont én tényleg szerettem ezeket a művészeket, Lacit és Meckyt emberileg is nagyra értékeltem, nagyon nem vagyok kíváncsi a márkanév jelentette nimbusz aprópénzre váltására vagy az Omega legendáriumának ismétlődő sárba rántására. Mert bizony, néha még a büggyentőtyütyösi Vándámban is van annyi józan belátás, hogy bármennyire is játssza magát a többi helyi menő csávó közt, azért belül pontosan tudja, hogy mégsem egy Schumacher, hát csak a faluszéli országúton csapatja, nem pedig a Hungaroringen. Szóval nem akartam a Kóbor könyvről írni és az eddigi rossz tapasztalatok fényében még csak különösebben elolvasni se.
Persze, kíváncsiságból csak belelapoztam, mégiscsak Meckyről volna szó. De nem ráztak meg különösen a látottak, olvasottak. Ennél sokkal gyengébb omegás kiadványt is láttam már. Azok sem adták vissza Kóbor sugárzó intellektusát, pontos, precíz memóriáját. Különösen nem a rendszerint sok éven át érlelt művészi mondanivalói mögötti útkeresést, a transzcendens gondolatokat és válaszutakat. A főhősök halálát követő években végképp kikerült a fókuszból az Omega életmű lényege. Mondjuk, hogy miért is született annyi Omega dal bibliai képekkel és jelképekkel, erkölcsi és egzisztenciális kérdésekkel, amikből akár négy teljesen különböző Oratórium műsort is össze lehetett volna hozni.
Ugyanis, ha Mecky hajlandó lett volna leragadni sablonoknál és a mások által görcsösen szorongatott sikerrecepteknél, legalább tízszer leragadhatott volna valahol. Miként a közönség egy része le is ragadt. De ő bátor, szuverén és úttörő alkotó volt, így akkor is előre lépett és még előrébb lépett, ha szinte senki sem volt hajlandó alaposabban átgondolni az aktuális mondanivalója mögötti értelmi, érzelmi, gondolati mélységeket. Lásd például a Volt egyszer egy Vadkelet esetét a múltban ragadt, de még azt sem igazán értő egyszerű omegásokkal…
Kóbor János nagyságára pont az ilyen egymás mellett való elmenések, elbeszélések, illetve hasonlókra való reagálásai a legjobb példák. Mert nem haragudott a kritikusaira. Nem hülyézte le az övétől eltérő, talán az övétől egyszerűbb gondolkodású omegásokat sem. Miként a közönséget sem próbálta meg soha leváltani. De nagy tanulság lett volna ez a módszerváltás utáni politikusoknak, ha hajlandók lettek volna egy kicsivel jobban odafigyeli rá, minthogy csak kimaxolják a közös fotók után beváltható társadalmi krediteket, majd loholnak tovább.
Sosem felejtem el, épp az egyik templomi koncert előtt beszélgettünk, mikor szóba került, hogy néhány túlmozgásos rajongó olyan oldalt üzemeltet az interneten, melynek bejegyzései hol nyíltabban, hol burkoltabban, de őt hibáztatják a nagy Omega úgymond széteséséért. Pedig mindannyian pontosan tudtuk, hogy egyik-másik tag nem akar templomban zenélni. Sőt, olyan is volt, aki már máshol sem nagyon. Nyílván nem kell mindent a rajongók orrára kötni. Egy művész egészségi állapota sem feltétlen tartozik a publikumra. Főleg, ha nem olyan rettenetes narcisztikus alakokról van szó, akik örömmel turnéznak bármivel, akár a betegségükkel is, csak benne lehessenek a bulvárban.
Szóval Mecky tudta, látta, némelyikét olvasta is azoknak a fogalmatlan rajongói piszkálódásoknak. Nem volt vasból. Kicsit bántotta hát, hogy részben azok fordulnak ellene, akiket korábban a bizalmába fogadott. Mégsem hőbörgött, mégsem átkozódott, mégsem volt hajlandó lemenni kutyába, hogy akkor valami rosszat keressen bennük, amolyan kisstílű revansként. Persze, mikor szóba került a dolog, azért megvolt az ilyen esetekre rendszeresített meckys grimasz. Az arcán is láttam néhány másodpercig, hogy tényleg nem esik jól neki a dolog. De aztán kisimult és szépen haladt tovább a mondanivalójával, mely egy következő omegás projekt kidolgozására vonatkozott.
Akkor lépett oda, egy nagyon alacsony, szinte törpe hölgy. Még ki sem nyitotta a száját, csak gyűjtötte a bátorságot, de már hátrébb is léptem, mert egyértelmű volt, hogy ő is közös képet szeretne. Mint aznap is szinte mindenki. Egy órán belül már vagy ötvenedjére. Gyakorlatilag non-stop. Mecky arcáról gyorsan eltűntek a szinte észrevehetetlen maradék apró ráncok is. Miként az addig a válla fölött gyülekező sötét felhők is azonnal odébb szálltak. Kóbor János kisimult, kivirult, majd minden különösebb kérés nélkül sportosan féltérdre ereszkedett a közös fotóhoz, az aprócska hölgyemény mellé. Ráadásul ez nem csak egyszer történt meg, hanem némely másik város másik nénikéivel is…
Bennem ez a Kóbor János él. Meg az, amelyik hosszasan tudott elmélkedni az ősrobbanás elmélet hiányosságain és ellentmondásain, hogy aztán a másfajta kozmológiai modellekről is órákon át tudjon beszélni. Ami szellemi munka eredménye meg is jelent a műveiben, bár nem feltétlen mindenki tudta, tudja azok összes rétegét a maguk teljességében dekódolni. Meg az a Mecky is gyakran előjön az emlékeimben, amelyik minden év elején felhívott, hogy aztán másfél-két órában összegezze a már addig is gondosan átgondolt, alaposan kiérlelt terveit. Akinek egyáltalán nem esett nehezére az érintett témákkal kapcsolatos véleményt, tanácsot, referencia-anyagot kérni. Miként nyílván másokkal is konzultált hasonlókról a belsőbb köreiből. Mert a nagy fehér főnök annyira nem hordott nagymellényt, annyira nem ült magas lovon, hogy sokszor komolyan zavarba ejtő volt. Mert Kóbor János oly annyira megközelíthető volt, hogy már maga a puszta léte is kihívást jelentett a törtető, törleszkedő, nagyravágyó, nagyarcú szellemi törpéknek, meg az abszolút senkiknek.
Akik persze folyamatosan seregesen jöttek az Omegára és a márkanévből kinyerhető bizniszekre akaszkodni. Hogy Mecky mindezt mégis milyen angyali türelemmel és belátással tűrte, arra megint csak nincsenek szavak. Íme, az ok és indok, hogy miért nem éreztem magamban soha elég indíttatást, néhány cikken és interjún túl, hogy bővebben is írjak róluk, miután néhány hivatalos telefonon, meg futó szia-szián, meg persze a kötelező fotózkodáson túl személyesen is megismertem őket. Vélhetően nem járok messze az igazságtól, hogy a magam szókincse és kifejezéskészsége kevés volna Laci és Mecky valósághű képének leírására. Arra pedig a legkevésbé sem vágytam, hogy egy gyékényen áruljak az ilyen-olyan fércművekkel, rissz-rossz írásokkal, cikkekkel, könyvekkel, ismertetőkkel és az azokat elkövető személyekkel. Pedig lenne bőven jelentkező. A rossz anyagokkal Dunát lehetne rekeszteni…
Mikor szűkebb körben szűk tíz éve komolyabban is felmerült, hogy az Álmodtam, vagy igaz talán munkacímű könyv további interjúztatását és szerkesztését illetően valakinek át kéne venni a stafétát, egy olyasmi kép jelent meg előttem, hogy vajon ki volna képes az Amazonasra hidat verni? Kóbor János érdeklődése olyan széles, műveltsége olyan mély, intellektusa pedig olyan magas volt, ami az emberek többsége számára szinte befogadhatatlan.
Mecky sokrétűen és komplexen gondolkodott, miközben a következő projektjeit érlelgette. A saját ötleteit is meg-meg kérdőjelezve. Nála az alkotásfilozófia legalább akkora súllyal esett a latba, mint maga a késztermék. Ezért sem tekintette soha lezártnak a dalait, albumait. Mert magát a mondanivalót, a művészi üzenet lényegét tekintette állandónak, nem pedig annak az adott kor politikai- és technikai keretei között létrejött stációit. Egy kivételes művész volt, aki soha nem volt elégedett, aki mindig jobbítani akart, mert zseniális volt és maximalista.
Nyilván nem tudott és talán nem is akart ezekbe a kreatív dilemmáiba mindenkit beavatni. Hát megválogatta, kivel mit, miről és milyen mélységben beszél, beszélhet meg. Mind a folyamatosan formálódó alkotásairól, mind az egyéb, őt érdeklő témákról. Amihez minimum illett kicsit hallgatni a társaságában, hogy ne csak a mi gondolataink nyugtázására és elméleteink megerősítésére használjuk őt, hanem annak is legyen esélye célba érkezni, amivel kapcsolatban kételyek gyötrik, amit üzenni kíván.
Hogy egy személyes példával éljek, velem például sosem beszélt a vitorlázásról. Miután felmérte, hogy nem értek hozzá, különösebben nem is érdekel a dolog, olyan témákat keresett, ami mindkettőnk számára érdekes volt. Döbbenetes volt időről-időre megélni a szelídségét, az empátiáját és alkalmazkodóképességét. A nagy Mecky alkalmazkodott a kis Jozé-hoz. Meg még ki tudja hány száz ismerőséhez, munkatársához, rajongójához, akikkel időnként komolyabban is szót váltott. Esetünkben három plusz egy visszatérő téma volt: a progresszív rock és metal zenekarok, csillagászat és kozmológia, a hanghordozók piaca, illetve a család, azon belül is a gyerekek, az utódok. Másokkal meg más témákról beszélgetett. Vagy ugyanezekről, máshogy.
Nyilván nem értheti mindenki és nem is feltétlen érdekelhet minden egyes omegást mondjuk a Rammstein szövegekben rejlő nyelvi lelemény és a németből szinte lefordíthatatlan finom irónia. De azért Mecky mindig minden témájához megtalálta a maga beszélgetőpartnereit a kifejezetten széles érdeklődési körének megfelelően. Mert sokakkal ellentétben, még a hetvenes éveiben is aktívan követte az eseményeket, haladt a korral.
Rendszeresen igényelt referenciákat is. Leginkább olyan, többféle forrásból származó archív anyagból összerakott külföldi Blu-rayek beszerzésére kért meg, mint amiben maga is gondolkodott az Omega életmű vizuális feldolgozása kapcsán. Aztán a modern szimfonikus metal előadások is érdekelték. Hetvenen túl is megvolt benne a nyitottság, hogy a készülő Omega Testamentum korszerű legyen. Így hát komolyan kíváncsi volt, mi történik a zenei világban a Rammstein, Nightwish, Dream Theater populáris háromságán túl. Amiről meg talán a vitorlás cimboráival nem tudott értekezni, mondjuk egy 2017-es siófoki vacsorázás alkalmával.
Miközben tehát már harminc évvel korábban, 1987-ben is volt olyan omegás stábtag, aki azon morgolódott, hogy minek hallgatják meg az „öregek”, hogy milyen is az Anthrax, mikor „nemsokára úgyis nyugdíjba mennek”, ahhoz képest Mecky még 2020 augusztusában is megköszönte, hogy a készülő anyaga finomításához figyelmébe ajánlottam az Epica bizonyos felvételeit, miután részt vehettem egy szűkebb körű Testamentum meghallgatáson.
Persze nyilván ő sem volt hibátlan. De az összes csibészsége és gyarlósága mellett is megmaradt embernek. Olyan embernek, aki méltósággal viselte a sorsát. Esetében, hogy egy egész nemzetet, sőt még annál is jóval több embert kell egy életen át szórakoztatnia. Hogy minden szava, gesztusa jelzés- és üzenet értékkel bír. Hogy még a legbelső körben sem lehet teljesen civil, mert akkor is készülhet olyan fotó, amin tökéletes rocksztárnak kell kinéznie, mert ő az Omega egyik, ha nem egyenesen legfontosabb arca. Bár a maga szerénységében ezt most is azonnal visszautasítaná, majd kezdene bele, mintegy véletlen, egy Benkő Laciról szóló jópofa történetbe…
Ő volt az, akinek, bár tucatjával kellett olyan emberekkel beszélnie, akik sem a műveltségük, sem az intellektusuk, sem az érdeklődésük alapján nem lehettek partnerei abban, hogy megossza velük a benne dúló dilemmák többségét, mégsem panaszkodott soha emiatt. Szerette az embereket és adni akart nekik. Mindenkinek a maga szintjének, szellemiségének, érettségének megfelelően. Zéró sztárallűrrel, kedvesen, figyelemmel és türelemmel. Sosem kérkedve, sosem leereszkedően. Inkább magához emelve, mintsem ledorongolva a rajongóit. Sok tekintetben volt rendkívüli és példakép, amit sosem könnyű ábrázolni.
Folytatjuk!
