Új Babylon – Kósza gondolatok a Kóbor könyv körül

Az Úr 2024. esztendejének utolsó heteiben, hónapjaiban elég komoly hullámokat vert omegás körökben Az utolsó interjú alcímet viselő Kóbor kötet. Nem kívántam és továbbra sem óhajtok beállni abba a sorba, akik a hibás képaláírásokat és szöveg egyéb tárgyi tévedéseit gyűjtögetik csinos kis csokrokba. Minek? Nyilván megvan a magam véleménye, de a sokadik ilyen rockzenei könyv, cikk, film, interjú, emlékműsor után már immunissá váltam az effajta pongyolaságra. Ha tényleg csak ennyire futja és még taps is jár hozzá, akkor a magam részéről boldogan állok félre és maradok minél távolabb az úgynevezett szalontól.

Hosszas unszolásra végül magam is leírtam a könyves visszhangok hatására feltört gondolataimat. De továbbra sem recenzió céljával, inkább csak, hogy milyen Kóbor kép az, amit egyre jobban hiányolok a Mekcy-ről szóló anyagokból, emlékezésekből, dolgozatokból. Szubjektív lesz és fésületlenül őszinte. Aki nem bírja az ilyesmit, inkább kattintson egy másik írásra!

Bár gőzerővel folyik a múlt átmázolása, hiszek abban, hogy a finoman szólva is egyenlőtlen erőviszonyok ellenére is érdemes az ipari mértékű történelemhamisításnak ellenállni. A harmadik részben tehát ismét néhány tévtanítást állítunk szembe néhány valóban megtörtént esettel. Omegás sztorikat, a maguk pőre valójában, úgy és ahogy azok voltak. Aztán mindenki eldöntheti, miként néz a tükörbe. Valamint továbbra is érdemes a sorozatban közölt történeteket olyan értelemben is átgondolni, hogy melyik, mit árul el Meckyről, a nagy fehér főnök lényéről és személyiségéről…

*Omega Oratórium – Adventi koncertek CD+DVD, frontborító 2014*

Szóval elmentek a fiúk. Túl sokan mentek már el. És sajnos még nincs vége. Készült pár omegás kiadvány is, felemás minőségben és tartalommal, melyek közül csak Öcsi és Elefánt könyvét tartom elfogadhatónak. Omega ügyben persze egyik sem teljes, de nem is lehet az, hiszen egymást váltották a zenekarban. Ráadásul mindketten vannak annyira intelligensek, hogy bizonyos dolgokat akkor sem kell pedzegetni, ha egyébként volna még miről értekezni a maszatolással elkent ügyek kapcsán. De hát nem véletlen volt már annakidején is néha ebben-abban ködösítés. Nem tartozik minden a közönségre.

Ha tágabban vesszük az Omega érintettségű kiadványokat, a dupla Presser könyv is példaértékű. Omegás szemmel különösen érdekes, hogy egy rakat dolgot egy az egyben úgy közöl, mint amit Laux Józsi mesélt a hazaköltözését követően. Nagy kár, hogy Blöró visszaemlékezése sosem került kiadásra.

Talán pont azért nem, mert ami egyiknek csak egy laza, hétköznapi történés volt, némi kis velejáró nyűggel, addig ugyanazt más már talán kínosnak, kellemetlennek érezhette és rossz emlékként könyvelte el.

Egyébként tartalmilag Miska könyve is ezerszer tényszerűbb, precízebb és pontosabb, mint az újabb Omega tartalmú írások. Csak ugye a Mihály Tamás könyv anyagára talán túlságosan is rányomta a bélyegét Misi akkori sérelmi politikája, ami itt-ott szinte már kontraproduktív is lehet. Nyilván annak fényében, hogy ki veszi a Basszus! Omega! kötetet a kezébe.

De legalább egyikük sem ment bele olyan fontoskodó leleplezésnek szánt félinformációk világgá kürtölésébe, ami mondjuk az Élő Omega lemez történetének újabb és újabb elferdítését jelenti. Már csak azért sem, mert aki nem volt ott és nem is kérdezett a fiúktól, az honnan is tudhatná a sztori lényegét? A bolsevik idők kézivezérelt sajtójából? A kevéske nyilvánosságra került ügynökjelentésből? Na, ne röhögtessük már egymást!

Már csak azért sem, mert, ha odamentél Meckyhez a magad kis prekoncepciójával, minden gond nélkül rád hagyta. Ha Lacit kérdezted, a harmadik beágyazott körmondatánál már Bajkonurnál tartott… Aminek ráadásul még valóban volt is kapcsolódó információértéke az akkori űrprogram és alumíniumhiányok úgymond dominóhatása kapcsán.

Mindenesetre ahhoz már el kellett tudni nyerni a bizalmukat és kellő ideig elcsendesedve odafigyelni rájuk, hogy miként is fárasztották módszeresen az akkoriban már inkább az LGT szekérét toló hanglemezgyári illetékeseket, egy alaposan átgondolt, ügyesen felépített és végig is vitt taktikával. Hogy a Szeszapó valójában miféle alkufolyamatnak volt része, amit soha senki egy pillanatnyi ideig sem szánt kiadásra. Amit ráadásul a túloldalon sakkozó elvtársak is pontosan tudtak…

Ehhez képest itt van ez az új Kóbor könyv. Az úgynevezett utolsó interjú, egy bődületes tévedéssel az Élő Omega kapcsán. Milyen mérhetetlenül is nagy az Örökkévaló türelme… Mikor először hallottam valakitől arról a fejezetről, egy olyan kamasz fiú jelent meg a lelki szemeim előtt, aki nem elég, hogy húsz méterrel a kapu fölé lőtte a tizenegyest, de még nagy büszke is magára, hogy milyen jó rúgás volt… Íme, egy újabb kihagyott ziccer. Pedig meglett volna a megfelelő felület, indok és alkalom, hogy Mecky végre kicsit többet is felfedjen a valódi történésekből. Csak ismerni kellett volna a kulcsot hozzá. Már csak azért is, mert pont ők ketten járták ki Lacival, nem kevés ravaszsággal, hogy Blöróék távozása után is lehessen az Omegának nagylemeze…

Mecky szelíd ügyintézésére, konfliktuskerülésére, kivárásos, lassú víz, partot mos mentalitására, taktikájára rengeteg példát fel lehetne hozni. Mikor például a Testamentum készülő demóit mutogatta, többször is mondtam neki, hogy nekem teljesen mindegy, hogy végül kit és mit írtok a borítóra, de legalább azt a rettenetes műanyag dob- és basszushangzást feltétlen orvosolni kéne. Vámos Zsolti nagyon jó, de egyedül kevés egy tökös, jó hangzáshoz. Csak a gitár nem tudja elvinni a balhét. Ha mást nem is, de minimum meg kell kérni még Cikit, valamint Szöllőssy Katit, vagy bárki mást, akit a basszusgitárra jónak látsz, hogy játsszák már fel, legyenek szívesek! Rám nézett, megint azzal az oly jellemző, minek kérdezed, ha úgyis tudod nézésével, majd egy kiadósabb hallgatás után csak annyit mondott, hogy már így is sürgetik. Majd újabb beszédes szünet után azzal folytatta csendesen, hogy rég le kellett volna adnia. Amire hirtelenkedve rávágtam, hogy de hát miért hagyod, mikor te vagy az Omega? Erre megint kaptam egy olyan kedvesen szúrós Mecky nézést, félrebillentett fejjel, a szemüvege mögül. Majd mikor felemelte a bal mutatóujját a hajához, hogy csavargatni kezdje, már tudtam, hogy megint hülye voltam. Nyilván más állja cechet, nem a saját pénzéből fogja legyártatni. Visszanéztem, amolyan szótlan mea culpázóan, hogy bocs, nagy fehér főnök! Majd megint hallgattunk egy sort.

Majd, mintha mi sem történt volna, mintegy mellékesen belekezdett a távolabbi terveibe, hogy ez a szimpla magyar CD kiadás nem is olyan fontos. Felfoghatjuk egyfajta demónak vagy névjegykártyának is. Majd a dupla német változatra szépen meglesz mindkét Testamentumra a tizenkét régi, tizenkét új szám, addig lehet még finomhangolni az arányokon és a hangzáson, illetve a még mindig csak vázlatszinten lévő egyéb vokális betoldásokon.

Ő eleve nem volt egy rágörcsölős típus. De mivel azt hitte, bőven van még ideje, hát végképp nem izgult azon, hogyha valamit majd később is csiszolgatnia kell.

Hasonlóan állt anno a Kex hagyatékhoz is, mikor kiadta a módszerváltás után kábé tíz évvel kiegészített egykori daltöredékeiket. Vagy mikor az Élő Omega és az Omega 5 stúdiófelvételeiből varázsolt új verziókat, némi kis ködösítéssel tálalva, hogy senkit se kelljen, utólag sem megbántania. Viszont úgy sem akarta hagyni azokat a felvételeket, amiket valamilyen okból félkésznek, befejezetlennek érzett.

Ide kapcsolódóan idézzünk föl egy olyan munkafolyamatot, melynek többen is szem és fültanúi voltak, majd a történések természete folytán szintén sokakhoz eljutott. Főleg OFC-s körökben. Tehát inkább csak azoknak a rajongóknak lehet újdonság, akik 2010-ig nem kerültek közelebbi kapcsolatba a fiúkkal és a későbbiekben sem folytak érdemben bele a kiadványok előkészítésébe.

Történt pedig, hogy mivel 2008 és ’11 között kifejezetten sokat jártam a különböző kiadókba, illetve a rádió archívumába, részint megbízott ügyintézőként, részint hivatalos kutatási engedéllyel, egy idő után megdöbbenve tapasztaltam, hogy senki, de senki nem készül semmivel az Omega 2012-ben esedékes 50. évfordulójára. Értem ezalatt a hanglemezgyár utódcégének és a közmédia archívumának akkori gondozóit, illetve az Omega együttes egyéb addigi kiadóit. Mondtam is Benkő Lacinak, hogy valamit sürgősen tenni kéne, mert ismerve a licencelések és az egyéb előkészítő- és papírmunkák hosszú átfutási idejét, ki fogunk futni az időből.

Hát elindult, „rajongói kezdeményezésre”, magyarán a kettőnk szervezésében egy jubileumi válogatás előkészítése, amihez egyből öt CD-nyi felvétel-ötlet gyűlt össze. A különböző partnerekkel történő hosszas alkudozás, majd kiadókeresés végeztével pedig meglett az első két CD tartalma, ismertetőstől, borítótervestől, a licencelni kívánt képek és fotósok, dalok és felvétel-tulajdonosok összegzésévvel, előzetes megkeresésével.

Miután 2011 tavaszán megkapta a részletes dokumentációt, Mecky több javaslatot is fűzött a tervekhez. Valamint egy kifejezett kéréssel is élt, hogy cseréljük le a Babylon 1987-es angol nyelvű demóváltozatát egy másik Babylon verzióra. Mert okkal hagyta le az Antológia kiadásról, miként az akkor már tervezőasztalon lévő Decades sorozat Dark Side Of The Earth blokkjába sem fogja betenni. Természetesen akceptáltam a kérését, miként a projektbe menetközben bevont többi omegás is, így mind a cserét, mind az általa javasolt egyéb dolgokat illetően is maximálisan úgy jártunk el, amiben a kérése, javaslatai alapján végül megegyeztünk. Mélységesen tiszteltük és szerettük őt, eszünkbe sem jutott volna a kifejezett kérése ellenére okoskodni vagy akár csak burkoltan is szembemenni az akaratával.

Mikor legközelebb találkoztunk, gyorsan előástam a dossziét az utazóbőröndből. Majd mikor már épp mutatni akartam neki a kiadványterv legújabb verzióját, leintett, annyit mondva csak, hogy biztos jó lesz úgy. Majd felnézett, azzal a rá jellemző csibészes mosollyal, amivel szavak nélkül is oly jól tudott üzenni és feltette a 48 forintos kérdést: Miért nem idén adjátok ki? Nem értettem. Az Úr 2011. esztendejének nyarát élveztük éppen. Több, mint egy év volt még hátra 2012. szeptemberéig, a tervezett megjelenésig. Kérdően néztem rá, majd miután továbbra is kitartóan mosolygott, mintegy önkéntelenül még kinyögtem, hogy de hát precízen, pontosan szeretném. Szeptember 23-án, az ünnepi rendezvényen, hogy ténylegesen is meglegyen az Omega 50. Mintha nem tudná pontosan, hogy miről van szó. Akkor mélyen a szemembe nézett, azzal a bizonyos meckys tekintettel, amiket a fontos dolgok ki nem mondott közléséhez tartogatott és csak annyit felelt, hogy pontos az úgy is! Majd visszaváltott a szokásos széles mosolyára, várva a reakciót.

Aránylag gyorsan leesett a tantusz, de azért visszakérdeztem. Muszáj voltam megbizonyosodni, hogy jól értettem, amit közölni akart. Biztosan pontos? – néztem rá kérdőn, csodálkozva, bocika szemekkel. Biztosan! – nevette el magát. Majd játékosan oldalba bökött, megveregette a vállam és kezdte egyből fejtegetni, amit már korábban is pedzegetett, hogy már idén –azaz 2011-ben- is tervez jubileumi eseményeket, mert azon a bizonyos Hess András téri koncert előtt is létezett az együttes. Így aztán nyugodtan kijöhet az Omega 50: Kiabálj, énekelj! – kislemezek, ritkaságok 1967-2006 című CD szeptemberben -folytatta a gondolatmenetet-, hogy az OFC ünnepségen már a kezükbe vehessék a leglelkesebb omegások. Onnantól fogva kezdett a nyilvánosságban is egyre gyakrabban beszélni arról az Omega 50, mint „jubileumi év” koncepciójáról, amit egy ideje már addig is pedzegetett.

Oké, rendben, akkor jubileumi év, aminek az elején kijöhet a Kiabálj, énekelj!, mint első rész. Majd a végén, tehát 2012. szeptember 23-án jelent volna meg a második rész. Az Omega 50: Száguldó világ munkacímű újabb válogatás CD. A többit majd meglátjuk. A lényeg, hogy az és úgy legyen, ahogy akarod. Aztán az első megjelenésből egy jókora csúszás lett, máig nem tudom, hogy a menetközben többször is átalakuló kiadó simán csak elbaltázta a dolgot, vagy esetleg szándékosan szabotálta el valaki a megjelenést. Mára meg már teljesen mindegy is.

Mindenesetre a ritkaságokat felvonultató második részt és az Omega 50 újrakiadás-sorozatot már idejében sikerült megfúrniuk az Omegára akaszkodó szerencsevadászoknak. Pedig, hányan, de hányan keresték azokat a felvételeket az évek során az Omega 50 utáni koncerteken is…

De másfajta furcsaságok is megestek az Omega háza táján. A Tűzvihar turnén történt, mikor az egyik vidéki sportcsarnokba érve Gyémánt Ervin odament a helyi illetékeshez, hogy meghoztuk az Omega kiadványait, majd szépen megkérdezte, hogy hol volna alkalmas kipakolni, illetve helyet csinálni a művészeknek, ha esetleg úgy döntenének, hogy az előadás után még egy dedikálás is lesz. Erre az emberünk odavezetett minket egy hokedlinyi helyre mutatva, hogy íme, itt a csudás a helyszín. Ervin feje azonnal elkezdett torzulni, de meglepően higgadtan rákérdezett, hogy ezt akkor most mégis hogy? Amire a helyi mókamiki hetykén rávágta, hogy de hát a Punnany Massif-nak is jó volt! Paff! Fuldokló köhögő rohammal sprintelve rohantam röhögni a vécébe… Épp csak negyvenféle CD volt akkor a kínálatban, meg még egyéb ez az: DVD-k, könyvek, trikók, sapka, sál, kendő, miazmás…

Persze nem fér el a dolog Ervinben, mi több, konkrétan a szavajárásává vált ez az abszurd blődség. Még hetekkel később is hallgattam tőle, a megfelelő hangsúllyal, mikor egy-egy turnéállomáson valami groteszk dolog történt, hogy dehát a Punnany-nak is jóvót! Eltelt vagy fél év az eset óta, de még mindig mondogatta. Épp a vágsellyei buli előtt beszélgettünk Mecky-vel, mikor valami hasonló idétlenségre Ervin önkéntelenül is rávágta, hogy: dehát a Punnany-nak is jóvót! Mecky kérdően ránézett, hát röviden elmeséltük mi történt korábban egy másik előtérben. A nagy fehér főnök egy szót sem szólt. Talán azért sem, mert többen is álltak a közelben, hogy végre lekérhessék egy pár szóra. Mindenesetre fülig szaladt a szája és láttam a szemén, hogy legalább olyan jól mulat a dolgon, mint én magam is, immáron századjára…

Aztán úgy alakult, hogy a buli után is összefutottunk. Addigra már alig volt valaki a környéken, majdnem mindenki hazaindult, csak a pakolászás zajlott. Ismét váltottunk pár szót, de továbbra sem kezdte ekézni az illetőt. Mert Mecky ilyen volt, szolid és diplomatikus. Senkit sem akart megbántani, még így uszkve háromszáz kilométernyi távolságból sem, de azért nagyon is vágott az esze. Sokszor még félszavak sem kellettek. Pontosan tudta, hogy mitől megy a villamos. Pontosan ki is tudta fejezni magát. Elég volt hozzá a mimikája, meg a szeme csillogása.

Mert Mecky így kommunikált, pontosabban így is kommunikált. Főleg kényes ügyeket, ahol senkit sem akart megcáfolni vagy megbántani. Miként olyasmikkel sem akarta terhelni az embereket, melyeket nem tudnak elhordozni. Ezért aztán az a helyzet, hogy simán lehet egy tetszőleges kívülállónál akár ezerórányi Kóbor-beszélgetés is felvéve, ha nincs meg hozzá a testbeszéd, a kontextus, a gesztikuláció és a mimika, valamit Mecky minimális ismerete, nem ér sokkal többet, mint egy bulvárhír.

Kicsit vaskosabb sztori, pontosabban csak annak egy vékonyka szelete, hogy még inkább érthető legyen, néha milyen beszédes egy-egy hallgatás. 2012-ben, egy hideg decemberi napon voltunk először az Omega Rhapsody műsorral Prágában. A szokásos találkozó, bepakolás, autópálya, benzinkút, parkoló vadászás, satöbbi. Majd annak rendje és módja szerint elkezdtünk lecuccolni a Lucerna egyik alsóbb szintjére, mikor jött a meglepetés, ott már szintén pakolászott egy srác, hegynyi német Omega kiadvánnyal a háta mögött felhalmozva.

Néztünk egy darabig egymásra, részemről simán belefért volna, hogy osztozzunk meg a placcon, de hirtelen megjelent Nagy Tibi és elkezdett üvölteni. Egy szót sem értettem a fröcsögéséből. De miután elrohant, a továbbra is pakolászó árus fiú elmondta a maga kevéske kedves angoljával, hogy az Tibor baja, hogy minket senki sem hívott, mert állítólag megbeszélte a zenekarral, hogy Prágába ő hozhat embert. Mindkét kijelentés meglehetősen furcsa volt. Lévén, hogy ismertük már egymást egy ideje. Ráadásul pont a prágai előadásra beszéltük meg Meckyvel, hogy kivisszük és átadjuk neki az általa kért különféle import Blu-ray kiadványokat. Míg vártuk, mit szülnek a hegyek, gyorsan vettem a sráctól egy német Omega trikót, aki meglehetősen furcsán szolgált ki. Rá is kérdezett, hogy biztosan jól értem a szituációt, hogy mi most épp ellenkező csapatban játszunk, mert úgymond a főnökeink nincsenek jóban. Gyorsan megveregettem a vállát, hogy semmi gáz. Persze, értem, hogy ciki van, de attól még nem kell nekünk is meghülyülni.

Nemsokára visszajött Tibi, hogy akkor takarodjunk oda, amit nem illik leírni. Erre Ervin indult az öltöző felé, majd visszafordulva intett, hogy menjek vele. Gyorsan előástam a Mecky-nek bekészített lemezcsomagot, majd utána futottam.

Mire odaértem Ervin már túl lehetett a panaszán, mert Mecky szótlanul csavargatta a haját, miközben Trunkos Andris kimondta a frankót, hogy akkor áruljatok két különböző szinten. Ami egyébként később úgy is lett. Viszont addig még Benkő Laci is mondott pár cifrát, mely kifejezések, amiket dühösen Tibi fejéhez vágott, szintén nem valók leányneveldékbe. Mondanivalójából talán a stázis volt a legenyhébb jelző, amire viszont az addig teljesen érdektelenül ácsorgó biztonsági őr kapta fel a fejét.

Meg még történt ez, az, míg nyugvópontra jutott a dolog, amiknek a lehető legjobb, ha mindörökre a feledés homályába merülnek.

Mindenesetre akármi is volt az előzmény a Lucerna előtt, akárki akármit is ígért vagy épp nem ígért Nagy Tibinek, Mecky nem kívánt részt venni a konfliktusban. Hát szép szolidan, csendben mellésomfordáltam és zavartan a kezébe nyomtam a csomagját. Ő zavartan felnézett, egy halovány pillanatnyit visszamosolygott, majd jobb kezével maga elé tartva a csomagot, a másikkal ismét elindult a haja felé. Mindent elmondott a testbeszéde arról, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint egy ilyen kínos incidens helyszínén, pedig szinte mindenki tőle várta a végső és megfellebbezhetetlen ítéletet…

Nyolc évvel korábban szintén volt egy hasonló eset. Amihez hozzátartozik, hogy Benkő Lacival sok-sok éven át működtünk, dolgoztunk együtt különféle jótékonysági projekteken és társadalmilag hasznos kezdeményezéseken, szigorúan társadalmi munkában. Persze ilyesmikkel kultúrember nem kürtöltet maga előtt, így hát csak olyasmiket említek, amik többé-kevésbé már úgyis nyilvánosságra kerültek.

Annyit azért aránylag sokan tudnak, hogy a közös erőfeszítéseink közé tartozott a TTT Nemzeti Rockarchívum közgyűjteménnyé alakulásának és kibővítésének ügye, a Rocktörténeti Intézet felállításának és működési struktúrájának előkészítése, vagy az eltűnt ORI papírok miatt elmaradt művész- és road-nyugdíjak rendezése. Melyek hitem szerint mára mind szépen meg is valósultak volna, ha nincs Covid. Illetve, ha Laci, valamint Balázs Fecó, Csiga Sanyi, Török Ádi és a többi időközben elhunyt barátunk még mindig köztünk lenne. Aránylag ismert még a Magyar Rockklasszikusok bélyegsorozat ügye, amit Laci viszont még éppen, hogy megélt. Valamint az Emberek Emberekért jótékonysági válogatás-sorozat is, aminek omegás vonatkozásából viszont valakik valamiért bolhacirkuszt csináltak. Bár ez utóbbi sztorit sosem osztottuk meg szélesebb körben. Most is csak szőrmentén teszem, a többi történet között, tanulságként.

Szóval 2006 nyarán kezdtük összeállítani az első három Emberek Emberekért album anyagát, amire értelemszerűen Omega dalt is szerettünk volna tenni. Meg is kerestük az ügyben az akkori illetékeseket. Talán az akkori kiadótól, talán az akkori menedzsmenttől, talán az akkori online ügyintézőtől, talán a Kocsordi Tanács részirűl kértük a Zenge Day-t, ki tudja… Csili-csalamádé, rohadt karalábé, cukor, csokoládé. A lényeg, hogy azok az akárkik, akikkel egyeztettünk, elsőre ígértek fűt-fát, talán még némi lóvét is a leukémiás betegek megsegítésére.

Minden nagyon szép és jó volt, mígnem szeptemberben számukra is kiderült, hogy konkrétan a Végül ez a tangó című dalra gondoltam. Amire illetékeséktől gyorsan jött is a hidegzuhany. Mint a későbbi Fluimucil Ábel, úgy kérdezett rá az egyik akárkicsoda: De miért?????? Hogyhogy miért? A projekt a Szent László Kórház Hematológiai osztályának megsegítésére szolgál – magyaráztam újra türelmesen -, ennél jobban nem is passzolhatna egy dalszöveg az ott ápolt betegek mindennapi lelki tusáihoz. De, hát nem tudom – jött megint a már említett idegesítő hangsúllyal a kioktatás –, hogy az Elefánt most épp feketeülepű – vagy valami hasonlót mondott a mixer-, akinek nem kell lapot osztani? WTF!? Mi van?! Nem, nem tudom. Sőt ’vára nem is érdekel. Ezt a dal szeretnénk, mert ez passzol leginkább a projektünkhöz az új Omega lemezről. Esetleg ajánljatok még egyet, két Omegát is elbír a sorozat. De hiába nyújtottam békejobbot, végül egyet sem írtak alá…

Ami ezután következett, azt semmilyen módon nem érdemes boncolgatni. Elég hozzá annyi, hogy mindazok közül, akik tudtak a projektről, engem is beleértve, egyetlen ember maradt csak ki az emelt hangú sűrű beszédből, majd az azt követő sárdobálásból. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy Kóbor János volt az. Aki ezúttal sem kívánt belefolyni a vitába. Inkább néhány telefont követően elengedte a projektet. Így viszont már nagyon nem lett volna szerencsés Lacit felírni a védnökök közé. Pedig még fel is lépett a jótékonysági fesztiválsorozat egyik-másik állomásán, például a Bulldózerrel. Hát elengedtük a dolgot. Annyi sok más jót tett még inkognitóban, belefért…

Mikor később szóba került az ügy, Mecky csak röviden reagált, aminek az volt a lényege, hogy senkivel se tartsunk haragot.

Mert bár maga is jogosan neheztelhetett volna néhány kiadói emberre, egyéb ügyek miatt is, mégsem ápolt haragot. Élt a megbocsátás szabadító erejével. Pontosan tudta, hogy maga sem bűntelen vagy vétek nélküli. Ezért sem vált soha olyan megkeseredett savanyújóskává, meg permanens gyűlölködővé, mint a kortárs énekesek és zenekarvezetők közül némelyek.

Kóbor János mind a környezetét, mind saját magát is gyógyította azzal, hogy elengedte a dühösködést, a neheztelést, a haragosdit és az egyéb negatív érzelmeket.

Hasonlóan állt hozzá az általa tervezett eredeti Omega Oratórium kiadvány megfúrásához is. Mecky ugyanis egy keménykötésű könyvbe szerette volna csomagolni az Oratórium CD-t. Amihez szintén tőlünk kért tanácsot és mintát. A Hobo Blues Band A zene marad – Búcsúkoncert kiadványpárost ajánlottuk a szíves figyelmébe. Mecky nagyon hamar rábökött az álló formátumú, DVD méretű könyvecskére, hogy igen, olyasmire gondolt. Majd gyorsan elő is adta, hogy nem csak a dalszövegeket szeretné bele, hanem a Kárpát-medence régi nagytemplomait is, amivel nemcsak a projekt szakrális jellege lenne kiemelve, hanem az Oratórium legalább annyira fontos magyar vonatkozása is. Nagyjából egy évre rá valamelyik kiadói nagyokos, akit még csak nem is látott az életben addig, mert csak telefonon értekeztek, flegmán elutasította, hogy azt a formátumot macerás elhelyezni valamelyik, ki tudja melyik multinál… Sosem felejtem el Mecky arckifejezését, mérhetetlen csalódottság ült ki rá egy rövid időre, de nem vitatkozott. Majd megrázta magát, hogy sebaj, majd eljön az ideje. Mondtam is valami sutát, hogy majd megcsinálod a tíz éves jubileumi kiadásra, csak, hogy oldjam kicsit a feszültséget. Egyikünk sem gondolta volna, hogy tíz év múlva már a Gammapolis-on lesz…

Még egy példa. 2016 májusának végén, miután elindult a Rádió Rock műsora, az egyik közös ismerősünkön keresztül Mecky megkért, hogy hassak oda, hogy cseréljék le az 1987-es – magyar nyelvű- Babylon-t egy későbbi remake-re. Praktikusan a Titanium-on szereplő változatra. Miután egy párszavas emailben rákérdeztem és az azt követő telefonhívása után megbizonyosodtam róla, hogy frankó a dolog, gyorsan vettem egy Titanium CD-t az Omega szakboltként is működő Rock Diszkontban. Mikor Ervin csodálkozva rákérdezett, hogy minek abból nekem még egy, mikor már ezer éve megvan, ráadásul aláíratva, gyorsan elhadartam, miről van szó. Hát az ügyre való tekintettel végül csak a nagyker árat kérte el, vagy még azt sem. Majd már a CD-vel a hónom alatt kértem és kaptam időpontot az egyik rádiós csajtól.

Július 27-én kellett befáradjak az Asia Centerbe, ahol Kalácska Gábor programigazgató kedvesen fogadott. Majd a személyes találkozó során előadott egyéb művész-kérések, így Balázs Fecó vagy Gidó és a Fáraó felvételeinek átadása, átvétele és átbeszélése után rátért a Babylon-ra. Azzal utasította el Kóbor kifejezett kérését – melyet Mecky, megint csak a rá jellemző módon, időközben az Agárdi Popstrandon személyesen, illetve menetközben mással is üzenve többszörösen is megerősítet nálam-, hogy a Rock rádió igazgatójaként nem tehet mást. Ugyanis nem akarja, hogy a közönség elkapcsoljon. Márpedig az első néhány másodperc kulcsfontosságú, így annak a felvételnek kell szólnia, amit a hallgatók a ’87-es LP-ről megismertek és megszoktak. Megköszöntem Gábornak a kávét és az idejét, majd dolgavégezetlen távozva visszavittem a CD-t a Diszkontba.

Azután a balatonfüredi koncert előtt tudtunk ismét személyesen is váltani pár szót Meckyvel. Tudtam, hogy tényleg fontos neki, hogy ne a régi Babylon szóljon, mert a legtöbb dolgot nem szokta ennyiszer megismételni. Azt is tudtam, hogy belül nagyon szomorú lehet, bármennyire is mosolyog a napszemüvege mögött a rajta csüngő emberek gyűrűjében. Hiszen még csak felfogni sem volt időnk Somló elvesztését, közben szegény Laux Józsi is annyira legyengült, hogy már csak napjai voltak hátra. Blöró nemcsak, hogy nem tudott fellépni aznap, a korábbi terveknek megfelelően, de addigra már annyira leteperte a betegség, hogy szó szerint a végét járta. Az odafelé vezető úton még gondoltam is rá, hogy esetleg magam is meglátogatom a kórházban. De Benkő Laci határozottan lebeszélt róla. Így hát a füredi komplexum nyilvános étterem részén maradva vártam vissza őket.

Előtte viszont még volt némi kis zenészsimogatás a korán érkező omegások részére. Ami közben persze semmit sem lehet hosszabban kifejteni vagy nyugodtan átbeszélni. Mikor Mecky meglátott, biccentett, majd összenéztünk és láttam a kérdő tekintetét. Persze tudta már a választ, hiszen megírtam neki, még ott helyben, az Asia Centerben, a liftben lefelé. Mindenesetre valamelyik rajongó válla fölött szóban is elmondtam, hogy sajnálom, de elutasítottak. Meg is érkezett az ilyenkor jellemző Mecky fintor. Egy másodperc volt, vagy talán még annyi se. Keresztül a rajongók gyűrűjén és mindent tökéletesen elmondott vele. Pedig egy árva szót sem szólt a témában.

Mi több, két pillanat múlva már mosolyogott is tovább, valamelyik rajongó bagatell omegás történetét kedvesen hallgatva, békésen tűrve a szűnni nem akaró fotózkodást. Miközben belül zokogott a lelke Laux miatt. Tehát nemcsak, hogy semmi sem hangzott el, de a jelenlévők többsége abszolút semmit sem vett észre.

Se ebből, se abból, se másból. De, ha esetleg észre is vettek volna, se tudtak volna semmit mondani a bulvármédiának, vagy az egyszerűbb, de annál vehemensebb rajongóknak. Mert Mecky tudott parancsolni a nyelvének. Mert Mecky mindig diszkrét volt, úriember és a legmesszebbmenőkig az aktuális beszélgetőpartnereihez igazította a mondanivalóját vagy a hallgatását.

Két hét múlva Nemeshódoson volt Omega koncert. A buli előtt a színpad háta mögötti részen keresgéltem a Toi Toi-t. Benkő Laci jött szembe. Majd gyorsan el is kezdtük egyeztetni a Magyar Rockklasszikusok lemezborítóit, így az Omega egyik-másik lemezborítóját is tartalmazó magyar bélyegsorozat tervét. Amihez tudni kell, hogy a Pink Floyd akkor nemrég megjelent sorozata volt az ötletadó és a minta. Akkor még naivan úgy gondoltuk, hogy a Magyar Postánál is olyan egyszerűen mennek a dolgok, mint odakinn. Közben előkerült Cikkely Lajos, gyorsan lőtt rólunk egy profi képet. Azóta is az egyik kedvencem a sokféle omegás emlék közül. Majd láttam Lajcsi szemén, hogy ő is szeretne egyet, hát kivettem a kezéből a gépet és finoman Laci felé taszigáltam. Szóban szabadkozott, de a szeme ragyogott. Ami öröm az akkor készült közös képükön is átsüt. Kár, hogy lekerült a Facebookról… Sebaj, megvan valamelyik winchesteren. Majd most újraközöljük.

A lényeg, hogy mire visszakerült Lajcsihoz a gép, Mecky is ott termett valahonnan. A legközelebbi sátor sarkánál álldogált, mikor megpillantottam. Laci akkor már a nemzeti rockarchívum megalapításának szükségességénél tartott. Épp egy többszörösen bővített körmondatban ecsetelte, hogy a héten éppen melyik politikust hívta fel az ügyben, mikor Mecky közelebb lépett. Egy darabig hallgatta Lacit, majd egy lélegzetvételénél kihasználva a rövid szünetet, látszólag a semmiből, szinte légből kapottan, valójában nagyon is tudatosan rákezdett a következő mondókájára: Tudod, a Decades harmadik részén azért kellett megváltoztatni a számcímeket, hogy ne keressék azonnal a Babylon-t a Dark Side Of The Moon bootleg miatt. Puff! Még mindig dolgozik benne a dolog, gondoltam magamban.

Miközben az is beugrott, hogy Kóbor egyúttal egy másik félbemaradt beszélgetést is folytat a maga finom módján. Ugyanis Trunkos „atya” elég határozottan cibálta el mellőlem Brno-ban Meckyt, mikor a Sono egyik belső folyosóján a nagy fehér főnök éppen azt fejtegette, hogy bár a magyar rajongók ki vannak akadva, hogy miért került a Russian Winter a nyolcvanas évekhez a Working dalai közé, tudatosan vette ki a space rock műsorból. Mert már a helyieknek sem mond túl sokat a ruszki időszak, mutatott körbe az egykori Csehszlovákiára utalva, de a bulira érkező németek és angolok végképp nem tudnak mit kezdeni a dologgal. Viszont elég progresszív, nevette el magát. Majd megveregette a vállam és épp levegőt vett volna a következő gondolathoz, mikor elragadtatott mellőlem…

Mint kiderült, ez sem tudta kizökkenteni. Mert amikor eljött az ideje, olyan szépen összefűzte a szálakat, hogy csak lestem.

Mecky egy korszakos zseni volt. Egy békés, szelíd ember, hatalmas aggyal, hatalmas szívvel és szárnyaló szellemmel, mindenfajta sztárallűr nélkül. De mellette azért mindig tudta, hogy mit akar. Azt is, hogy kinek mit, mennyit és miért akar mondani. Hát nem hagyta magát a körülményektől zavartatni. Mindig megtalálta a módját az eredményes és hatékony kommunikációnak.

Akár többheti szünetektől sem kizökkenve. Akár szavak nélkül is. Hát ilyen volt Mecky. Pontosabban, ilyen is volt Mecky. Amiből vajmi keveset kaphat csak vissza, aki a Kóbor könyvet a kezébe fogja.

Pedig Mecky és az Omega lényege pont az a hatalmas szabadságvágy, valamint csodavárás és ígéret volt, amit a koncertjeik eleve alapélményként adtak. Persze ott voltak a nagyszerű dalszövegek, meg a baráti közösség, meg nyilván némi konferálás is, de a lényeget szavak nélkül, a lényükkel közölték. Áradt belőlük a hit, a remény és a szeretet. Mintha időnként megnyílt volna a Menny kapuja az előadásaik alatt. Néhol úgy evangelizáltak, hogy talán nem is mindig tudtak róla. Biztosan tudom, mert az évek során százával beszéltem a koncertjeikről kiáradó emberekkel, akik valamiféle vallásos élményként utaltak a velük történtekre. Ami hatására tényleg kaptak egy erős impulzust a pozitív irányú változásokra.

Pont ezért nem értik, nem érthetik az Omega jelenséget a fotelrockerek, aktakukacok és egyéb kívülálló okoskodók. Mert nem élték át azt a csodát, amit egy-egy áldottabb koncerthelyszín személyzete és közönsége kollektíven megélhetett. Ezért nem értik sokan Kóbor János kései művészetét sem. Mert Mecky is érezte, hogy estéről-estére történik valami csodálatos velünk. Ezért is igényelt egyre gyakrabban „angyalos szövegeket”, miként emlegették gúnyosan némelyek a tizenkettes lemezt követő Omega érák világát. Ami kritikát, mert nyilván visszajutott hozzá, ugyanolyan békésen és szelíden tűrt, mint a show businessel járó más egyéb megpróbáltatásokat is.