Kronosz kiadó 2024
Az Úr 2024. esztendejének az egyik, ha nem egyenesen legfontosabb rocktörténeti munkája Takács Tibor „Dalos”-könyve, mely a „Dalos” fedőnevű titkos megbízott tevékenységét, hálózati életútját vizsgálja és a „Dalos” névvel fémjelzett jelentéseket veszi górcső alá. Bár sokan ismerni vélik Vikidál Gyula ügynökmúltját, a kötetből hamar kiderül, hogy még az 55 fennmaradt „Dalos”-jelentés elolvasása sem feltétlen elégséges a valóság feltárásához, hiszen olyan vonatkozó hálózati- és sajtótörténeti tudnivalók is szükségesek az adott szövegek és szövegrészletek helyes értelmezéséhez, melyeket még a zenével foglalkozó újságírók sem feltétlen birtokolnak. Sőt! Hát még az ilyen-olyan érdekkörök által rángatott bértollnokok és egyéb felkészületlen outsiderek.
– A bátor és őszinte pasikat szeretem!
– Meghíztál!
Íme, a könyv, mely már magával a létezésével is garantáltan indulatokat fog kiváltani, teljesen függetlenül a fejezetek tényleges tartalmától. Mert bár már 35 év telt el az állítólagos rendszerváltozás óta, de az ügynökmúlt feltáratlansága, valamint a fogalmatlan emberek téveszméit felerősítő közösségi média holtbiztos, hogy sokadszorra is fel fogja korbácsolni a nemtelen indulatokat. Majd ezredszer is újrakezdődik a szekértábor elvű, falkaszellemű, szemellenzős sárdobálás. Illetve a kellő ismereteket és a valódi érveket helyettesítő személyeskedés.
Megőrjít a lépten-nyomon nyomakodás
Tolongás és az őrült kapkodás
A lépten-nyomon veszett lótás-futás
Kiáltozás és a könyökölés
Tömeg, ricsaj, tolakodás
Rémes összevisszaság
Tömeg, zsivaj, civakodás
Árkon-bokron csörtetés
Akik ismernek, jól tudják, hogy mennyire rossz véleménnyel vagyok az elmúlt másfél-két évtized rocktörténeti könyveiről. Mert összességében sajnos olyan kártékony az eddigi felhozatal, hogy kevés kivétellel minden kötetnek az volna a legjobb, ha egy amúgy nem létező jó tündér egy szép napon az összeset eltűntetné, az emlékükkel egyetemben. De mivel nincsenek ilyen tündérek, sajnos továbbra is együtt kell élnünk a slendrián művek tévedései és hazug kiadványok vetítései által okozott pusztítással. Mert a közönséget nyilván nem lehet leváltani. Miként a köztudatban elterjedt népszerű tévedésekért és szándékos félreinformálásért sem az emberek a hibásak, hanem az önmagukat írástudóknak hirdető ponyva-gyárosok.
Mert az úgynevezett rocktörténetírás hazai apostolai alapvetően csak négy dolgot nem ismernek: szövegelemzést és szövegkritikát, forráselemzést és forráskritikát. Ami tudományos igényességű hozzáállás viszont Takács munkáira igencsak jellemző. A hamis messiásoknál pedig csak a hamis próféták veszélyesebbek, így viszont futótűzszerűen terjedhetnek a felkészületlenségből fakadó tévedések, valótlanságok, illetve a buzgó kis elmék által gyártott fantazmagóriák, meg nem történt emlékek világba kürtölése. Az ilyen megélhetési rockerek esetében persze már magában a motivációjuk őszintesége is megkérdőjeleződik, miközben a konkrét történészi munka pedig végképp idézőjelben marad.
Ezért is felüdülés Takács Tibor írásait olvasni, mert nemcsak a Kádár-kor állambiztonsági berendezkedésével és besúgóhálózatának működésével kapcsolatban van képben, de igényes szerzőként ráadásul tud és hajlandó is a dolgok mélyére ásni. Így például a CPg elleni rágalmakat és a diktatúra egyéb kapcsolódó túlkapásait feldolgozó Botrányt akarunk! könyvében is rendkívül komoly oknyomozó történészi munka tárul fel. Bár tény, hogy ott meg talán már a ló túlsó oldalára kerülünk, mert még nekem is kihívás volt az itt-ott már túlzottan is szárazon tálalt adathalmazt átrágni, míg végül a konklúziókhoz jutott a kötet. Pedig túlzás nélkül állíthatom, hogy átlagnál messze jobban ismerem a CPg történetét és életművét. Mindenesetre ezerszer inkább olyan könyvekre volna szükség, főleg a jövő nemzedék számára ajánlott forrásanyagként, mint ami fércműveket mostanság szinte már non-stop ömlesztenek ránk.
A „Dalos” fedőnevű titkos megbízott nyolcvanas évekbeli ténykedését, illetve hálózati életútját vizsgáló írásában viszont úgy tűnik Tibor végre megtalálta a helyes arányokat. Mert ez a kötet összességében már jóval olvasmányosabb, mint a Rágalmak a CPg és a magyar punkmozgalom ellen alcímű korábbi zenei dolgozata, viszont mégis megmarad komolyan vehető történészi munkának.
Melyet ráadásul Takács nemcsak, hogy tisztességgel, becsülettel el is végzett, de mellé még úgy is tálalja a közönség elé, hogy mindvégig közérthető marad. No, ez az, ami a hazai zenei irományokban megint csak olyan, mint a fehér holló.
A filológia öröme, avagy kis magyar rock and roll svindli alcímet viselő „Dalos”-könyv egy puhafedelű kötet. Mely a példaértékű írott tartalma mellett a mintaszerű tipográfiájával és az általános nyomdai minőségével is kitűnik. Magyarán a könyv anyaga jól szerkesztett, mindvégig olvasható, miként a képek és illusztrációk is jól láthatóak. Normál esetben az ilyesmit nem kéne megjegyezni, de ugye normál esetben ez volna a norma, a pénzünkért elvárható minimum.
Takács Tibor munkája példaértékű. Mi több, mindannyiunk számára az volna a legjobb, ha lenne még belőle legalább tíz, és ezen, a valóban történészinek nevezhető, hozzáértő, lelkiismeretes módon lennének feldolgozva a magyar rock nagy alakjainak fontosabb sztorijai.
A „Dalos”-könyv fedlapján Vikidál Gyula egy elmosódott színpadi képe szerepel, ami találóan fejezi ki a mű tartalmát. Mert bár tömegek vélik ismerni az úgynevezett Dalos-ügyet, de az elmúlt húsz esztendő e témában készült cikkei, riportjai és kommentárjai bőségesen bebizonyították, hogy a többségnek halvány segédfogalma sincs az előző rendszer hálózati viszonyairól, működéséről, így aztán annak a magyar kultúréletre kifejtett hatásairól sem.
Példának hoznám fel Som Lajos és a Piramis együttes 1972 és 1982 közötti első tíz évének a történetét, melynek alapvető vonatkozásaival sincs tisztában az úgynevezett rockszakírás, a bulvárról már nem is beszélve. Így aztán nem is tudják hova elhelyezni a Professzor-jelentéseket, miként az egyéb előadók által is iparszerűen végzett csempésztevékenységet. Mely az ügyben érintett művészek kifelé egyebek mellett az állami drogot, befelé meg a COCOM-listás műszaki cikkeket hozták-vitték. Szexújságokkal, hangszerekkel, ékszerekkel egyetemben. Ki mihez értett, ki mennyire volt az adott témában, szakmában képzett. Nemcsak, hogy a hálózat által tudottan, de nem ritkán egyenesen állami megrendelésre.
Amit meg nem oldott meg az állam bácsi központilag szervezetten, azt hamar a saját kezükbe vették az emberek, így akár még a legfelsőbb beosztásba került káderek is lelkesen részt vettek a magán konspirációkban. Mert bár erről is mindenki mélyen hallgat – van aki a saját jól felfogott érdekéből, valaki csak szimpla tudatlanságból-, még vezetői szinten is voltak átfedések a III-as ügyosztály fedett ügynökei és a BRFK aranyvaluta osztályán dolgozó belügyesek között. Nem nehéz összerakni, hogy vajon miféle egyezségek köttettek és miféle árulások történtek, melyek messze túlmutattak „a három p” bűvkörein.
Ugyanígy, többségében az egyéb ügynökjelentések felhasználása is ad hoc módon és erősen indulati alapon történt az eddigi zenei cikkekben és rockkönyvekben. Ritka kivételként mondjuk Kisfaludy András Elszálltunk egy hajóval a szélben című könyvét, annak is második, javított kiadását lehet említeni, ahol valóban a szövegben foglalt történéseket illusztrálják és egyben támasztják jól alá az abban közölt belügyi iratok. Például a „Gara” néven besúgó Fogarasi János orgonista igencsak tanulságos jelentései. De az ilyesmihez sajnos csak kevesekben van meg a témához szükséges tudás, háttérismeret és persze bátorság.
Ezért aztán a Vikidál Gyulához kötött ügynökjelentésekről már csak azért sem készült eddig érdemi munka, mert az úgynevezett rockszakértők nem értenek a témához. Mások meg az úgynevezett rockszakírók közül pont azért nem merték pedzegetni a „Dalos”-jelentéseket, mert úgy érzeték, hogy a maguk pozíciójánál fogva úgymond „nem mehetnek neki” Vikidál Gyulának. Mert vagy a szervezői-, vagy az előadói-, vagy a technikusi-, vagy a kiadói-, vagy a promóteri-, vagy simán csak a bértollnoki minőségükben nem engedhetik meg maguknak, hogy úgymond veszélyeztessék azokat a kiadványokat és rendezvényeket, melyeket a gazdáik Vikidál Gyula nevével kívántak eladni.
Másik oldalról viszont vannak olyanok is, akik egy másfajta pórázon létezve egyenesen feladatuknak érzik Pitkin rugdosását, de a jelentések tartalma mégsem igazán felel meg az előítéleteiknek, prekoncepcióiknak és a gazdijuk ülepéhez viszonyuló szervilis hozzáállásuknak. Hát jobb híján, ők is hallgatnak. Mert a „Dalos”-jelentések témájában bizony messze nem igaz, hogy a fortélyos félelem igazgat, hanem sokkal inkább a haszonelvűség, a becsvágy, a gyávaság és a szolgalelkűség egy még annál is ördögibb ötvözete.
Megíratlan élettörvény,
Éjjel-nappal a pénzért való küzdelem,
Minden ember ösztönében,
Állandóan ott lapul a félelem
Harc a pénzért, csak a pénzért,
Farkastörvény, állati és emberi.
Harc a létért, csak a létért,
Olyan dzsungel, amit meg kell érteni
Mindezek tisztázása után akkor következzék néhány alapvető dolog, hogy sokak várakozásával ellentétben miről NEM szól a „Dalos”-könyv. Mivel Takács Tibor nem része a popmaffiának és hála Istennek egyik szervezőtől, klubtól, kiadótól, promótertől vagy előadótól sem függ, így szerencsére a Dalosról szóló kötetében nincs prekoncepció. Se pro és se kontra. Tehát Takács Tibor sem vádolni, sem felmenteni nem kívánja Vikidál Gyulát. Ugyanis komoly történészként alaposan megvizsgálta az ügynök-jelentések tartalmát, nyelvezetét és az egyéb kapcsolódó korabeli írásos forrásműveket, azokból dolgozva fel a témát, egy pillanatig sem hagyta, hogy mások által beléplántált indulatok irányítsák.
A „Dalos”-könyv így nagyon nem alkalmas a „két perc gyűlölet” napi rutinjának fókuszálására. Miként az írásmű nem kívánja a bűnöket, vétkeket sem relativizálni. Itt nincs helye a szerecsenmosdatásnak, mert a III/III-as jelentéseknek mindképp voltak kárvallottjai, akárkik is alkották meg azokat.
Mivel az eddig leleplezett egykori titkos megbízottak javarészéhez hasonlóan a „Dalos” fedőnevű ügynök esetében sem maradt fenn annak B-dossziéja, továbbra is csak találgathatunk a beszervezés okát, célját, jellegét és időpontját illetően. Persze nem véletlen dolgoztak a módszerváltás évében 24/7-ben a csepeli és egyéb iratmegsemmisítők és égetők. Ami fennmaradt, mint például a már inaktív titkos megbízottak M-dossziéi, többnyire csak azért, mert a hálózat úgy ítélte meg, hogy egyszer még jó lehet valamire.
Az igazán nagy halak ugyanis 1990 után is aktív szolgálatban maradtak, hát értelemszerűen a hálózati múltjuk is érinthetetlen, egyben elérhetetlen. Így azokban az esetben továbbra is csak találgatni tudunk, ahol időről-időre ki-kilóg a lóláb, de eleddig még semmiféle állambiztonsági irat nem került elő. Esetleg néhány olyan kritériummal szűkítve a gyanús alakok körét, minthogy az ’56-os események után az ilyesmire alkalmazott fedett tisztek elvileg már nem szervezhettek be párttagokat besúgónak. Így aztán a módszerváltás után az a paradox helyzet állt elő, hogy pont azok, akik a leghangosabban hirdetik magukról, hogy micsoda nagy ellenállók voltak, akik ráadásul sosem voltak párttagok, újra és újra elgondolkodtatják az embert, hogy akkor, mégis hogyan kerülhettek az átkosban a pártállami tévé-, rádió- vagy hanglemezgyár üdvöskéi közé… A diktatúra működtetői által megszabott tűrt és támogatott kategóriákba, az állítólagos rendszerellenes, állítólag nagyon-nagyon nagy ellenállók. Tiszta őrület, az árulók elárulják az árulást.
Mivel a „Dalos” ügynök munkadossziéjában szereplő jelentések 1981 és 1986 között születtek, így a „Dalos”-könyv már csak a jellegénél fogva sem számolhat be Vikidál Gyula hetvenes évekbeli munkásságáról, így az akkori együttesei közötti furcsa cikkcakkjairól sem.
B-dosszié híján pedig száz százalékosan sem kizárni, sem megerősíteni nem lehet, hogy esetleg már abban az évtizedekben is „küldött” volt, itt, ott vagy amott. Bár a Gesarol – Pannónia – P. Mobil – Korál közötti vándorlás valódi rocktörténeti feltárása legalább annyira érdekes volna, mint az Úr 1982. és ’83. esztendeinek Dinamit – HIT – Kugli – Krízis – P. Box – István, a király útjának elfogulatlan értékelése, majd értelmezése, kicsi az esély, hogy bárki, aki valóban kompetens a témában, be merné vállalni a témát. Azt, a kívülről nézve néha kissé már értelmezhetetlen mozgás érvényes értelmezési keretekbe foglalását, amit Vágó István igencsak találóan jellemzett úgy a Pulzus egyik korabeli adásában, hogy „Vikidál Gyula bemutatta a magyar vándort…”
Ilyesmit tehát senki ne keressen a „Dalos”-könyvben! Miként valamelyik kortárs zenész ellenőrizetlen mendemondáit, vagy valamelyik nagy-nagy rockszakértő hasraütés-szerű kitalációit, mindenütt mantraként ismételgetett mániáit se.
Mert, ami a kötetben foglaltatik, az elsősorban az M-dossziéban található ötvenegynehány fennmaradt „Dalos”-jelentés tartalma, illetve alapos elemzése. Melyek alapvetően három részre oszthatók. Az első az 1981 júliusától 1983 szeptemberéig terjedő huszonhét, -nyolc, vagy -kilenc anyag, melyek az akkori konspiratív találkozók utólagos leiratai.
Némi kis kutatást követően az is egyértelművé válik, hogy ezen jelentések kétharmada egyértelműen a korabeli sajtóból átvett híreket közöl vagy fogalmaz újra. Bár megint csak nem lehet száz százalékosan, minden egyéb lehetőséget kizáróan bizonyítható módon kijelenteni, de vélhetően az operatív tiszt, Gábor Róbert hadnagy próbálta így a saját pozícióját, a hálózat létét, egyben a könnyűzene rendszerellenes, kártékony voltát igazolni a felettes elvtársainak.
A második rész az 1983 októberétől 1984-ig terjedő időszakot boncolgatja. Mikor is a titkos megbízott és tartótisztje a „Nárcisz” fedőjelű T-lakásban jöttek össze, melyeken az ügynök kézzel írott jelentéseket készített az állambiztonsági szervek számára. Ez a négy- esetleg öt jelentés veti fel a legtöbb kérdést, amikre jó volna előítélet és indulatmentes válaszokat kapni. De kicsi az esély, hogy mindezt megérjük, míg a nagy generáció utolsó képviselői is előre mennek, hogy aztán a mennyei trón előtt magyarázhassák a bizonyítványukat.
A „Dalos”-jelentések harmadik adagja pedig az 1984 júniusától 1986 októberéig vagy novemberéig terjedő anyag, immáron a korábbiaknál vegyesebb tartalommal és egy újabb érdekes helyszínnel. Ugyanis a nyilvános találkozók és a már említett T-lakás mellett akkoriban már a „Lehel” fedőnevű K-lakásban is folyt az állampárti konspiráció. A korábbiakhoz hasonló tanulságokkal.
Mivel már sok éve birtokomban vannak a „Dalos”-jelentések és sokat is beszélgettük azokról az érintett művészekkel, néhány dolog már a „Dalos”-könyv elolvasása előtt is egyértelműnek tűnt.
Egyrészt, hogy a jelentésekben foglalt adatok egy részét nyilvánvalóan a Magyar Ifjúság zenei cikkeiből mentették át, illetve fogalmazták át öntevékenyen, a vélt elvárásoknak megfelelően, a keményvonalasabb belügyi elvtársak a rockzenével ellenséges maradi szájíze szerint.
Másodszor, hogy a gépelt jelentések egy jelentős része nem egyeztethető össze Vikidál Gyula nyelvezetével, hiszen sem az akkori szavajárása, sem a korabeli szóhasználata nem jelenik meg benne. Ez utóbbit egyébként Vikidál számos olyan egykori zenésztársa is megerősítette, ráadásul több alkalommal is egymás után, akik nem igazán szimpatizálnak Gyulával. Mert például aki olyan dehonesztáló kifejezések sokaságával jellemzi egykori zenekari társát, melyekből talán a leggyengébb még az volt, hogy „nem az eszéért szerettük, így aztán nem is mondhatott vagy írhatott ilyen mondatokat”, igazán nem vádolható elfogultsággal. Már csak azért sem, mert idővel úgy alakult, hogy mire fellángoltak a „Dalos” jelentésekkel kapcsolatos viták, akkoriban a legendás énekes és egykori zenésztársai már egymással konkurens zenekarokban keresték a betevőt. Mindezeket az amúgy elég alapos és részletekbe menő öltözői szövegelemzéseket persze sosem hoztuk nyilvánosságra, mert tiszteletben tartottuk, hogy a bizonyos muzsikusok nem kívántak belefolyni az egyes firkászok, szervezők és menedzserek által folytatott egyre gyalázatosabb sárdobálásba.
Harmadrészt, mert idővel valamiért még a leghangosabb kritikusok viselkedése is megváltozott kissé. Sok évig voltam például a P. Mobil együttes webmestere és a csapat egyéb online felületeinek kezelője. Még 2004-ben, a hárommal előző honlap idején felkerült egy anyag, részint a Magyar fal DVD+2CD kiadványhoz kapcsolódva, mely a magyar rockzenében működő téglák és jelentéseik fokozatos felfedését ígérte. Aztán egy darabig tényleg került is fel néhány személynév a fedőnevek mögé, illetve az adott illetők néhány jelentése is a hivatalos P. Mobil oldalra. Majd elhalt a dolog. A harminchét beígért titkos megbízott közül mindösszesen öt került megnevezése, köztük Vikidál Gyula, de a jelentéseik is csak foghíjasan lettek tálalva. Talán a P. Mobilt érintő dolgok jelenthették a szűrőt. Mindenesetre mire hozzám került a holnap, már évek óta elhalt a Téglák almenü. Lóri sem kért meg soha ilyen irányú frissítésre, magamtól sem éreztem ilyesmire indíttatást, hát utána is maradt annak, ami: holtágnak. Elmaradt a nagy leleplezés.
Közben párhuzamosan befutottak a Kugli együttest érintő anyagok is. Melyeket ugyan sosem kértek ki az érintett zenészek, de egy, a korszakkal foglalkozó lány viszont igen, aki aztán át is adta Gönczy Gabónak a róluk szóló jelentéseket. Majd arrafelé is fellángolt a vita.
Mert bár a legártalmasabbnak bizonyuló, 1982. június 9-i jelentés megint csak egy leirat volt, melynek a legkeményebb mondatait ráadásul egyértelműen a tartótiszt írta az értékelésében, de az az összegzés, hogy a Kugli koncertjein rendzavarások voltak, a dalszövegeik pedig politikailag kifogásolhatók, szinte biztosan közrejátszott nem sokkal később a Kugli már elkészült kislemezének bezúzásában és a hanglemezgyári kapuk végleges bezáródásában.
Ami váratlan fejlemény aztán a zenekar akkori formációjának megbomlása után több családot is negatívan érintett. Nyilván egzisztenciálisan is, de a csapat állampárti kinyírása aztán bizonyos tagok egészségének megromlásában is jelentős szerepet játszhatott.
Mert nincs olyan, hogy ártalmatlan jelentés, miként ártatlan pletyka sincs. A rosszindulatú emberek, elvtársak, funkcionáriusok, törtetők és karrieristák ugyanis tegnap, ma és holnap ugyanazok. Mert az istentelen, gonosz emberek a maguk ördögi természete alapján eleve mindig lesben állnak, csak arra várva, hogy valaki hibázzon és már az illető torkának is esnek. Hát még, ha hatalmuk is van. Hát még, ha le akarnak számolni valakivel. Különösen, ha konkurenciáról van szó. Különösen, ha a kenyérharcban érzik magukat mindenféle erkölcsi szabály alól felmentve.
Kemény világ volt, soha nem hátráltam,
Ha pofont adtam, pofon érkezett,
De igazságosabb volt, mint most teszik,
Mikor a pofon hátulról érkezik
Akkor is volt már olyan,
Aki figyelt, csak figyelt,
Hogy mikor tévesztem el,
Csak figyelt, csak figyelt,
Mikor tévesztem el
Így hát a „Dalos”-könyv legfőbb konklúziója sem az, hogy melyik Dalos-jelentést ki és honnan vette, írta, másolta, költötte. Hanem sokkal inkább, hogy akik az átkosban mindenkin átgázoltak a karrierjükért, és használták fel a maguk kis céljaira az embereket, akár a beosztottjaikat, akár még az ellenségeiket is, semmiben sem különböznek azoktól, akik most teszik ugyanazt. Mert többségükben ugyanúgy nem kaptak „eszet” a ranghoz, miként istenfélelmet, erkölcsi érzéket vagy tiszta lelkiismeretet sem. Nem véletlen az a beszédes sunyítás, az a szinte vágható sűrű csönd, mely a Dalos-kötet megjelenését követően fülsiketítően kiabálta világgá a kettős mércét alkalmazó érintettek rossz lelkiismeretét. Mely brancs tagjai minimum húszévnyi cinkos ide-oda kacsintás után lapítanak a fűben. Persze most, hogy megtört a jég, majd érkezik még talán néhány önfelmentő iromány a „Dalos”-könyv kapcsán, de azért senkit sem szabad hülyének nézni. Főleg a közönséget és a rajongókat nem.
Mert, aki hazudik, az csal,
Aki hazudik, az lop,
Hazudni, csalni csúnya dolog!
Mert a Dalos-jelenség felületes megítélése elsősorban mindenkinél önmagáról állítja ki a precíz, pontos bizonyítványt. Egyfajta görbe tükörként működik a Dalos-topic, hiszen alapvetően mindig mindenki saját magából indul ki. Amit csak súlyosbít, mikor valaki rendszeresen a tények ismerete nélkül nyilvánít ki sommás véleményeket. Mert, ha valaki önjelölt rocktörténészként vagy botcsinálta rockszakíróként nem ismeri fel egy-egy jelentésben mondjuk az adott Magyar Ifjúság lapszámban megjelent sorokat, az onnantól a saját szekértábora szája íze vagy a személyes fixa ideái szerint fogja értékelni az olvasottakat. Fel sem tételezve, hogy a titkos megbízott vagy jelen esetben vélhetőleg sokkal inkább az operatív tiszt csinált ugyanúgy hülyét a feletteseiből, miként ő maga is, mikor a felkészületlen, összecsapott, rissz-rossz munkáival indokolta meg a belterjes pályázaton elnyert közpénz nagy lelkes elköltését. Mert ebbe a filmbe is kell statiszta.
