BMC Records

Debussy „feltámasztása” után Schubert életre keltésére vállalkozott a hárfát jazzbe integráló trió, amelynek összetétele némileg megváltozott. A kísérletező kedvű gitáros, Fenyvesi Márton helyére az elektronikus megszólalásban (is) jártas Bolcsó Bálint lépett. Talán nem meglepő, hogy Schubert művészete új fénytörésbe került a segítségével. (Szándékosan kerülöm a „más megvilágításba” kifejezést.) A „fény” törésének akadályát pedig korunk áldása vagy átka, az elektronikus muzsika képezi. Schubert életében (1797-1828) persze még nem létezett ez a fajta huncutság.

Mondjuk, a jazz sem éledezett még akkoriban. A kettő együtt aztán tényleg érdekesen képes hatni, amint azt érzékelhetjük ezúttal is. A harmadik tényező persze Schubert zsenialitása. Nagy kérdés, hogy elég-e ennyi az ő feltámasztásához? Az én válaszom egyértelmű: igen! Mindez elsősorban Bolcsó Bálint elmélyült tudását dicséri, ugyanakkor az is érződik, hogy a hölgyek: a számos zenei stílusban otthonosan mozgó Harcsa Veronika és a hárfájával a teljes művészi szabadságot kifejezni képes Anastasia Razvalyeva rutinos párost alkotnak. A felhajtó erőre azonban nekik is szükségük van, akárcsak a fiatalon elhunyt osztrák komponistának. Azt Bolcsó Bálinttól meg is kapják. Más kérdés. hogy nem feltétlenül a dalok eredeti zongorakíséretének átdolgozásával.

Ez összességében azt jelenti, hogy nem kizárólagosan romantikus muzsikaként, sem pedig jazzproduktumként nem tekinthetünk erre a munkára. Mert bizony ez újszerű, extra kategóriát képez, és ha annyira rajtam múlna, mint amennyire nem, kortárs zenei fesztiválokra vinném elsősorban. Úgy hiszem, ott találja majd meg az igazi közönségét. A lemez pedig vélhetően azok körében lesz népszerű, akik szeretnek felfedezéseket tenni szinte még ki sem nyitott zenei határokon, kivált, ha bizonyos hármashatár-vidék sem idegen tőlük.

Mintegy az iménti gondolatok igazolásaként egy szokatlanul puritán Wanderers Nachtlied-del startol a lemezanyag. Harcsa Veronika időtlenül szép (és néhány track után jazzben lubickoló) énekét most a szél hangját (és nem a zongoráét) idéző elektronikus kíséret támogatja csupán. A már-már katonai indulóra emlékeztető Aufenhalt hangszerelése azonban tüzesen pattog, kivált az említett intróhoz mérten. A Die Stadt ugyanezt a hangulatot vinné tovább, ha nem az önmagában is kápráztató hárfa-futamok nem oldanák azt. A szám ütemes lüktetésére figyelemmel pedig tán egy legújabb kori diszkó műsorából sem lógna ki túlságosan. (Nem így az archaizáló meglepi a lemezanyag végén.)

A vicc az, hogy nem egy, táncmulatságra ugyanúgy alkalmas dalt találunk még a lemezen, amelyen az átütő elektronikus hangszerelés mellett csodálatos ének-teljesítményt és búvópatak-szerűen fel-feltörő, kavargó hárfa-futamokat is hallhatunk. Nem kerülhető meg a tény, hogy egy negyedik, a művészekkel egyenrangú főszereplője is van a produkciónak, mégpedig a hangmérnök, a BMC-stúdió agya, akit nevén kell nevezni, nem először: naná, hogy Szabó Viktorról beszélek!

Sejtelmem sincs, Schubert mit szólna ehhez az egészhez, de talán díjazná, hogy varázsütésre a mi kortársunkká is válhatott, ebben a vérzivataros XXI. században.

Ha pedig tippelni lehetne a sorozat folytatására (mert az igenis, kiált a folytatás után), én Mahlerre tenném a voksomat. Ám, ahogyan az egyik, közepesen kedvelt főnököm hangoztatta anno, „ez nem a legyek dolga”. Úgyhogy meg sem szólalok inkább, nehogy valaki agyoncsapjon.