– Hangvilla, 2025. február 28.

Több mint két évet vártunk a pillanatra, hogy a hazai progresszív rock talán legjelesebb képviselője, az iLAND kitörjön a fővárosi létből és országszerte mutassa be progresszív rockzenéjét, ami a jelenlegi helyzet alapján három helyszínre terjed ki, ám még messze van az év vége. Lehet, hogy felhördül az átlagember, hogy mit keres ilyen gondolkodásra ösztönző, nyitottságot igénylő produkció a TikTok vezérelte lebutított világban. A veszprémi közönség reakciója és zenekar színpadi teljesítménye határozott választ adott arra, hogy van kereslet az igényes rockzenére.

Van egy sziget, pontosabban, van a Sziget, ahol minden más, mint az átlag, ahol nincs igénytelenség, gondolatszegénység, sivárság, rosszindulat. Csak zene van és gondolatok. Zene, amit emberek csinálnak – nem gépek-, gondolatok, melyek ugyan nem mindig pozitív üzenetet közvetítenek, de rólunk emberekről szólnak. Mert igenis, zászlót bont a félelem, fenyeget az apokalipszis, hazánk sajnos túl van 56 tragédiáján, kék bolygónk/gyémántunk veszélyben van, ám ott a fény az alagút végén, hiszen hazatér a lázadó, apák és fiúk egy hajón és így az esély adott, hogy helyre álljon a világ rendje. De mégis élünk.

A jelenlegi nagyon veszélyes, turbulens helyzetben ijesztően aktuális volt ez a műsor és bizony nagy szükség mutatkozik a fénysugárra. Amikor borongós világot festettek a színpadon, mindig megjelent az a bizonyos fénysugár a remény sugara, hogy el fog jönni egy jobb világ. Mindezt az üzenetet öt nagyon képezett rockzenész közvetítette, akik ugyan három generációt alkotnak, mégis ugyanabba az irányba, ugyanolyan intenzitással továbbítják a zenekar üzenetét. Ritkaságnak számít találunk olyan formációt, ahol a frontember mellett még két kiváló énekes teljesít szolgálatot úgy, hogy ugyanakkor mindketten mesteri módon kezelik hangszereiket. A zene akkor jó, ha szolgál egy ügyet, képes azt a bizonyos üzenetet közvetíteni, ahol zenekar és közönsége partneri viszonyt ápol egymással a koncertteremben, ahol a két fél összekacsint, ahol az egyik érti a másik minden mozdulatát, ahol félhangokból is teljes az összhang a két pólus közt.

Több, mint egy átlagos rockkoncertet hallgattunk, hiszen a műsornak volt egy bevezetője, egy íve és egy lezárása, ahogy egy klasszikus zenedarabnak. Nem egymás után, találomra kiválasztott szerzemények hangzottak el, a szerkesztés végig szem előtt tartotta a már említett koncepciót. Nem lehetett egyszerű dolog összeállítani a programot, hiszen nem csak iLAND-, hanem East-dalok is a koncert részei voltak, utóbbiak több mint három évtizeddel korábban keletkeztek, részben másfajta zenei koncepció jegyében és a szövegeket is egy más környezetben vetették papírra. Hallgatva a műsort, teljes mértékben sikerült egységbe kovácsolni a két korszak dalait, erre nagyon jó példa volt a Trilógiát alkotó három szerzemény, az ’56, az Apokalipszis, és a De mégis élünk.

Minden hang mérnöki módon megtervezett volt az egész előadásban. A zene a progresszív rock legnemesebb hagyományait folytatta: a markáns gitárhangzás adta az erőt (Madarász Gábor Madi), a sokszínűen megszólaló billentyűs park (Pálvölgyi Géza) festette a színeket, ahol az immáron félszáz esztendős Mini Moog az egyik legmeghatározóbb hangszer, mindezt egyben tartotta a basszusgitár (Kontor Tamás) és a dob (Dorozsmai Péter) nagyon pontos együttműködése. Eközben középen állt a fő hírvivő, a frontember (Takáts Tamás), aki jókedvvel és jó hanggal tolmácsolta a sok esetben komoly mondanivalót. És, hogy teljes legyen az összkép két aranyhangú csalogány (Fehér Lili, Hegedűs Bori) felerősítette a fő üzenetet. Végig nézhettem a zenekari beállást is, ami addig tartott, amíg minden hang nem került a helyére. Manapság talán szokatlan, hogy már az elejétől fogva kiválóan szólt a produkció. A végét pedig nem is lehetett volna szebben lezárni: Az utolsó dal előadásakor valamennyien odagyűltek Pálvölgyi Géza köré és úgy adták elő a finálét.

A Hangvillában összegyűlt igényes zenére szomjazó szépszámú közönség megkapta, amit várt. Már hogyan ne lenne sikeres az a fellépés, aminek a már a kezdetén, a második dal után vastapsban nyilvánítja ki tetszését a publikum, a végén pedig állva tapsoltak a nézők. Ez a szintű lelkesedés részükről egy pillanatra sem lankadt a két óra alatt és átragadt a színpadon kőkeményen dolgozó hét zenészre is, akiket láthatóan meg is hatott a tetszésnyilvánítás ilyen szintje. Az iLAND muzsikája nem a „tapsolj velünk” rockzene, színházterembe való, ahol a közönség ülve hallgatja őket. Zenéjük így válik befogadhatóvá.

A királynék városa várja vissza őket, reménykedjünk, hogy rövid időn belül valóra válik az óhaj!  

Dallista: Orch. Intro – G / Kék gyémánt / Tárd ki az ajtód / Úton haza / David Bowie szeme / Ha zászlót bont/ A túlélők dala / Párbaj /’56 – Apokalipszis – De mégis élünk (Trilógia) / A szerelem sivataga / Elkésett szavak – 7/8 Coda

Elrejtettél a szívedben / Party’s Over / Az utolsó dal

Fotó: Gyöngyösi Zoltán

Köszönjük Pálvölgyi Géza és Márton György segítségét!