Repertoire Records

Rákapcsoltak a veteránok, hiszen a 2020-as második reinkarnáció óta már a második Colosseum stúdióalbumot hallgathatjuk. Szokatlan ez a tempó, mert a megelőző 1995 és 2015-ös korszakban szórványosan három lemezt adtak ki.

Kicsit zavarban vagyok a címmel: ha beleszámítjuk a Colosseum II a hetvenes évek közepén megjelent három stúdióalbumát, akkor valóban a 11. LP-ről van szó. Igen ám, de 1970-ben csak Amerikában adtak ki egy lemezt ’The Grass Is Greener’ címmel, ennek felvételei több ponton is átfedést mutatnak a 69-es ’Valentine Suite’ alapvetéssel, az előbbin Clem Clempson énekel és gitározik, a másikon James Litherland teszi ugyanezt. A kétségeim fennállnak a számozást illetően.

De vissza az új műhöz. Két dalt leszámítva folytatják a tagok a Colosseum zenei örökségének ápolását. A kezdet egy kis fennakadást okoz, mert azt hisszük, eltévesztettük a lemezt: a No Getting Through inkább a Santanára emlékeztet, mint a Colosseumra. A latinos ütősjáték és a basszusfutam hallatán majdhogynem táncra perdül a hallgató, a ritmusszekció nagyon határozottan szól. Clem Clempson is a megtévesztésig hasonlóan játszik Carlos Santana stílusában, azonban Chris Farlowe mindent eldöntő éneke hamar irányt mutat. A Gypsy-ben Mark Clarke hangját halljuk, ez egy dallamosabb téma, hangulatban a régi Colosseum világát igyekszik visszahozni. A The English Garden Suite-nál meglepődünk, nem az instrumentális mivolta miatt, vagy, mert kilenc perc hosszú – ilyeneket alkottak korábban is. Klasszikus zongorabevezetővel kezdődik, a folytatás pedig Focust hozza be a képbe: marad a klasszikus irány, de a zenei téma a mai is létező holland banda játékosságát idézi. A második részben újra halljuk a 2003-as ’Tomorrow’s Blues’ album címadójának a basszusriffjét kicsit felgyorsítva, ez megalapozza a következő hangszerszólók hangulatát is. Az Ain’t Gonna Moan No More egy 2018-as blues kesergő, a pályatárs, Van Morrison tollából – Farlowe ismét óriásit énekel, fokozni tudja az eredeti dal varázsát és elhisszük neki a címet: Nincs többé kesergés. A Nowhere To Be Found megint melodikus darab Clarke hangjával – nyilvánvaló, ő viszi ezt a vonalat -, mindezt nagyon jól ellensúlyozza a Won’t Be Satisfied kőkemény bluesa. Farlowe mindent visz énekével, a szaxofon szóló jazzes ízt visz a dalba, ezt követi egy tipikus Clempson-gitárszóló. Itt jegyezném meg, hogy Kim Nishikawara szaxofon játéka időnként popularitásba hajlik, de a Colosseum szigorú jazz-blues stílusába is maximálisan bele tud illeszkedni stílusával. A No More Second Chance lassú blues a Stormy Monday Blues modorában, Farlowe hasonló manírokkal adja elő, nagyon megéli énekét. Utolsó előttiként egy Jack Bruce-téma csendül fel a West, Bruce & Laing power trió repertoárjából: Out Into The Fields-ben (1972) Clempsont halljuk énekelni ezen a melankolikus, de nagyívű felvételen. Itt azért jóval modernebben hangzik, mint eredetileg és nem csak az idő múlása miatt, bár Clempson igyekszik Bruce énekét megidézni hangjával. Farlowe a végére visszaveszi az éneket – a Hunters egy modern, enyhén soulos beütésű tétel.

Nem sok olyan rockbanda rohangál a bolygót, ahol három kiváló énekes is tevékenykedik, ám bármennyire nagyszerű torokkal bír Mark Clarke vagy Clem Clempson, Chris Farlowe minden visz ezen a téren, tegyük hozzá a rockműfaj egyik legeredetibb hangjával más sem nagyon tudná felvenni a versenyt. Többet is énekel, mint a megelőző ’Restoration’ albumon. Nincsenek őrült hangszeres virgák, mint 55 évvel ezelőtt, csak jól megírt dalok kiváló hangszerelésben. De ez nem azt jelenti, hogy hangszeres tudás megkopott, tudatosabban használják az instrumentumokat a zenészek. Azért improvizációk tekintetében nincs híján az album.

2020-ban friss felállással felfrissülve tért vissza Colosseum és a jelek szerint nem egyszeri villanásról van szó, hiszen 2022 után egy újabb remek alkotással jöttek elő. Modernül, ugyanakkor a régi zenei igényeiket szem előtt tartva szólalnak meg a dalok, tanítani lehetne azt a zenei igényességet, amivel több mint öt évtized után is elő tudnak jönni. Most lenyűgöző, ahogy a jelenkori Colosseum progresszív rockzenéjében Chris Farlowe még mindig elképesztő énektudása mellett ilyen mesteri módon együttműködik a gitár, a szaxofon és a billentyű park. Május 1-jén a MOM Kulturális Központban meghallgathatjuk élőben is.

Dallista:

01. Not Getting Through
02. Gypsy
03. English Garden Suite
04. Ain’t Gonna Moan No More
05. Nowhere To Be Found
06. Won’t Be Satisfied
07. No More Second Chances
08. Out Into The Fields
09. Hunters

Zenészek:

Clem Clempson – gitár, ének
Mark Clarke – basszusgitár, ének
Chris Farlowe – ének
Malcom Mortimore – dob
Kim Nishikawara – szaxofon
Nick Steed – billentyűsök