Godsmack, P.O.D. és Drowning Pool koncert a Barba Negrában

Egy igazán kemény trió látogatott el március 26-án este a Barba Negra színpadára, hiszen a Godsmack által teremtett óriási hangulathoz a nu metal két nagy képviselője is csatlakozott.

A hazai rock- és metal sajtót is bejárták a közelmúltban Dave Mustaine szavai, tudniillik a Megadeth frontembere nemrég azt találta mondani, „örül, hogy vége a nu metalnak”. Még szándékosan sem időzíthette volna jobban a beszólását – bár valószínűleg ismét sokakat haragíthatott ezzel magára –, hiszen az általa lesajnált műfaj zászlóhordozói épp Európában turnéznak, hétről hétre más országban – középső ujjat mutatva Mustaine-nek. (Aki egyébként idén szintén eljön Budapestre a Megadeth-tel, a Disturbed előzenekaraként.)

Szeretem a fellépők bemutatását úgy kezdeni, hogy egyetlen szóban összefoglalom az adott performanszot, ezért most is így fogok tenni. Tetszik, nem tetszik, a Drowning Pool fellépésére az én kulcsszavam a méltatlan. A Bodies című, ultrasikeressé vált daluknak köszönhetően sokak szemében egyslágeres előadókként maradtak meg, pedig, ha ezt el is fogadjuk, akkor is vitán felül áll, hogy a turné három résztvevője közül magasan ők voltak a legnagyobb hatással a popkultúrára. Mennyi filmben, mémben, feldolgozásban láthattuk és hallhattuk a Bodies-t? Pedig szerintem még a 2001-es debütalbumukon sem az a legjobb szám (hanem az aznap este szintén elhangzott Tear Away, ami libabőrösre sikerült, még hogy a nu metalosok nem tudnak szólózni!)…
Szóval éppen ezért is tartom hozzájuk méltatlannak azokat a nagyon nagy jóindulattal is csak negyvenperces szetteket, amiket ezen a turnén kapnak. Ennyi idő alatt esélytelen, hogy a kötelezők kihagyása nélkül vehessenek elő új számokat, vagy épp a korábbi, szerintem helyenként zseniális albumaik – például a Full Circle vagy épp a Hellelujah – dalait. Úgy meg főleg, hogy feldolgozásokkal próbálják megdolgozni a közönséget, bár meg kell hagyni, Billy Idol Rebel Yell számához ugyanolyan jó érzékkel nyúltak hozzá, mint a turné más állomásain mondjuk a Panterához. CJ Pearce gitáros közel harminc év elteltével is igazán elemében van, ha az ő étvágyát kielégítik az ilyen turnék, ám legyen! Ryan McCombs énekes azonban eddig sem győzött meg a banda élén, és most sem változott meg a véleményem róla. A DP hányattatott sorsát megpecsételte anno az eredeti énekes, Dave Williams halála és az azt követő énekeskeringő, ezért ahogy a rajongótábor nagy részének, úgy nekem is meggyőződésem, hogy azóta sem találták meg az igazi utódját – ami persze furcsán hangozhat tőlem, hiszen még meg sem születtem, amikor Dave tragikus hirtelenséggel elhunyt. Később, a Godsmack szettjének tribute része alatt hiányoltam is a megemlítését az eltávozott zenészek közül, de ez már igazán mellékes. Mindent összevetve a Drowning Pool jó hangulatot csinált, és megpuhította kicsit a közönséget a következő fellépők előtt. (Azt megint csak én jegyzem meg, hogy semmivel sem volt kevesebb ember előttük, mint a főzenekar előtt, ami felveti a kérdést: vajon a DP önállóan is képes lenne elvinni a hátán egy ilyen produkciót?)

A P.O.D. (Payable On Death, de sosem hallottam senkit, hogy így hívta őket) általam választott jelzője a kortalan, ami utólag talán jobban illene a Godsmackre a koncertjük időutazós tematikája miatt, de, ha arra gondolok, hogy melyik zenekar nyújtotta hármójuk közül ugyanazt az intenzitást, mint az ezredforduló környékén, akkor világosan látszik, hogy Sonny Sandoval és legénysége öregedett a legkevesebbet. Akinek bemutatásra szorulna a P.O.D., annak annyit kell tudnia, hogy műfajukon belüli egyedülállóságukat nem más adta, mint a megkérdőjelezhetetlenül erős keresztény hitük. Ha nem is mindig expliciten üzenték Jézus szeretetét a szövegeikben, sokkal több pozitivitást és reményteliséget engedtek a mondanivalójukba, mint a hasonló zenét játszó társaik. Hogy az imáik meghallgatásra találtak-e, vagy csak szerencséjük volt, nem tudni, de az áttörésüket hozó Satellite album a létező legjobbkor jelent meg – már ha lehet ezzel a jelzővel illetni 2001. szeptember 11-ét. (Persze a Satellite csak a második legjobb album volt, ami aznap megjelent, hiszen a Slayer is épp akkor hozta ki a God Hates Us All-t…) Miközben a tragikus események nyomán a rádióállomások egymás után vették le a műsorról a negatív gondolatokat sugárzó zenéket, a P.O.D. üzenetére éppen akkor volt a legnagyobb szüksége Amerikának és a világnak. Ezt a sikert az óta sem tudták megismételni, de huszonöt évvel később is úton vannak, tavaly pedig egy nagyon erős albumot is letettek az asztalra a Veritas képében. A mostani koncert gerincét azonban az olyan régi slágerek adták, mint a nyitó Boom, a nagyon jól elkapott Youth of the Nation, aminél szerintem még őket is meglepte, hogy Budapesten is ennyien ismerik a szövegét, vagy az Alive, amit természetesen a legvégére hagytak, fejben már átadva a színpadot a Godsmacknek.

Az „istencsapások” pedig nem is hagytak kételyeket afelől, hogy miért ők a turné headlinerei. Sully Erna frontember és Robbie Merrill basszeros még úgy is csináltak egy jó estét, hogy a zenekar másik fele, Tony Rombola gitáros és Shannon Larkin dobos ezúttal otthon maradt. Ezt a döntést kevésbé értem, tekintettel arra, hogy az egész turnét a Godsmack 30. születésnapja köré húzták fel, de egyrészt ez az ő dolguk, másrészt a helyettesek sem vallottak szégyent.
A „minden albumról egy dal” koncepció szerintem tökéletesen illett az alkalomhoz, még akkor is, ha ezzel ki kellett maradjon 1-2 olyan kedvenc, mint a Love-Hate-Sex-Pain vagy éppen a Greed. Az óra napjainktól kezdett el visszafelé pörögni, és bár el kellett telnie egy-két számnak, amíg a közönség is elkapta a fonalat, az 1000hp album címadójára már össznépi eufória volt a válasz. A „HP” ebben a képletben a lóerő angol nevét jelenti, de a számunkra ismerősebben csengő másik értelmezése sem maradt el a színpadról, amikor Robbie és Sully ittak egyet a zenekar egészségére. Amikor épp a The Oracle album után járt a menetrend, a kivetített óra kissé agresszíven bepörgött, amiből én már arra következtettem, hogy ugranak egy nagyot és esetleg rögtön a debütalbumig nyúlnak vissza, de aztán a program mégis az IV lemezzel folytatódott. A Straight Out of Line, az Awake és a Keep Away arcleolvasztósan jól sikerült, utóbbiról Sully még egy kis prédikációt is tartott, elmesélte, hogy az volt az első dal, amit anno megírt, és a turnéra még az akkori gitárját is előhalászta – jó kis sztori, de gondolom, fárasztó lehet minden turnéállomáson előadni. Az első lemezről a múltidézés szellemében több dalt is játszottak, bár amikor a Voodoo-ba kezdtek bele, kicsit besz*rattak, mert ebből azt szűrtem le, hogy a Whatever most kimarad a programból – persze végül nem így lett, azt is elnyomták. A Voodoo sikerét sosem értettem egyébként, és szerintem a Red Stage közönségének sem volt a kedvence, mert a korábbi tombolással szemben ezt a dalt csak ácsorgás fogadta. A koncert első felének végét nagyjából itt lehet meghúzni, mert innentől a zúzás átadta a helyét a showműsornak. Jött a dobospárbaj Sully és a beugrós dobos között, az AC/DC és Metallica feldolgozás-részletek, az intenzív közönségmozgatás. A ráadásban pedig a zongorát is betolták a roadok, hogy előadhassák az érzelmes Under Your Scars-t, a mentális egészséggel és segítségnyújtással foglalkozó Scars Foundation alapítvány „indulóját”, tiszteletet adva az évek során elvesztett zenész barátoknak. A végén elnyomták az I Stand Alone-t is, ami persze épp annyira várható volt, mint ahogy reggel felkel a nap, de utólag azon gondolkodtam, igazán tökös húzás lett volna tőlük nem eljátszani azt a számot.
Aki figyelt, észrevehette, hogy a cikkben a nu metal jelzőt következetesen csak az első két fellépőre használtam, a Godsmackre azonban nem – mert sosem tartoztak bele igazán ebbe a stílusba, vagy ha mégis, hamar kinőtték. Az ők egyszavas összefoglalása a többiekkel ellentétben már akkor megfogalmazódott bennem, amikor még ott álltam a tömegben, nem pedig most, a billentyűzet előtt. A Godsmack őszinte volt. Mivel én is igyekszem az lenni, minden további nélkül elmondhatom, hogy a fellépők egyike sem okozott csalódást. A bennem lakozó ezredfordulós fiatal pedig végre úgy istenesen kimulatta magát. Mustaine meg mondhat, amit akar.
Már csak a Nonpoint-ra kell eljutni októberben…