Ismét mérföldkő jellegű koncertet adott hazánk és egyben Európa egyetlen King Crimson tribute zenekara, a Level 6. Ezúttal a rocktörténeti fontosságú THRAK album 30. évfordulója kapcsán gyűltek össze a nagytudású muzsikusok és a progresszív rock szerelmesei, hogy a prog rock megkerülhetetlen alapművének számító lemezről egy élő koncert keretén belül emlékezzenek meg.
Elsőként gyorsan érdemes leszögezni, hogy már önmagában is hatalmas dolog a Level 6 létezése! Jelentőségét tekintve valami olyasmi, mint mikor a hatvanas évek végén a Sakk-Matt játszott a hazai közönségnek Cream és Hendrix alapműveket. Ugyanis nem elég, hogy errefelé szinte senki sem tud vagy akar a Crimson életművel foglalkozni, ráadásul a Fejes-Tóth Gábor vezette formáció nem ragad le az ismertebb kompozícióknál, hanem a KC diszkográfia vastagjának előadásától sem ódzkodnak. Ami azért nem kis teljesítmény.
Maga a THRAK 30 est úgy alakult, hogy az aznapi bokros teendőim miatt sajnos lemaradtam a Level 6 tagokat is a soraiban tudó nagyszerű Sunlight Rock Bandről. Íme, egy újabb bejegyzés a bepótlandó koncertek listájába. Legközelebb remélem sikerül elcsípnem őket. Aztán némi átszerelés után jött a Level 6 első szettje, amolyan best of KC jelleggel. Ami az első két dal után szépen össze is állt, hangzásilag, illetve az együttes játék tekintetében is. Nem tökéletesen, de hitelesen. A szokásos rendhagyó kompozíciókkal, agyas dalszerkezetekkel, polifonikus, poliritmikus őrületekkel támadva a nagyérdemű ilyesmire fogékony tagjait.
Majd a szünet után, a második szettben belecsaptak a lecsóba, a THRAK album első feléből szemezgettek a srácok. Megvallom, elsőre kissé csalódott voltam, hogy a tavalyi Red 50 előadás után ezúttal nem az összes, most jubiláló szerzeményt adják elő. De aztán némi morfondírozás után be kellett lássam, hogy ez egy hobbizenekar, melyben minden egyes tagnak megvan a maga kenyérkereső munkája. Nem pedig egy brancsbéli mű-művészekből álló megélhetési alakulat, mely a számukra könnyen kinyerhető állami- és egyéb pályázati forrásokra alapozza kétes egzisztenciáját. Ráadásul a KC dupla trió korszakának daltermése önmagában is elég komoly kihívást jelent. Ezt nemcsak, hogy nem tudja mindenki előadni, de a még hangszeresen oly képzett zenesulis janicsárok többségének is beletörne a bicskája. Hiszen itt nem elég a készségszinten kigyakorolt skálákat a zeneelmélet törvényei szerint az adott harmóniákra imprózni, hanem olyan kicsavart dalszerkezeteket és dallamokat kell komolyzenei felkészültséggel hangról-hangra és ütemről-ütemre pontosan, precízen betanulni, majd a másik öt, esetleg hat-hét zenésszel teljes összhangban, óramű pontossággal előadni, ami azért messze túlmutat azon, amivel egy átlagos rock, jazz vagy blues koncertet le lehet tudni.
Mert pont az a fajta önfegyelem hiányzik a művészek többségéből, amiről például a KC Discipline albuma is szól. Vagyis, hogy nem blattolunk, nem kamuzunk, nem maszatolunk, nem vesszük haknira a dolgot. Meg, hogy nem játszunk összevissza, fáradtságra, egyéb elfoglaltságra, meg minden másra hivatkozva – hanem bizony, ha kell, kívülről megtanuljuk a Toldit, majd ha esik, ha fúj, hibátlanul fel is mondjuk az Arany János emlékesten. Mert az ilyenfajta hozzáállástól voltak egészen mások Sinkovits Imréék napjaink ilyen-olyan Kossuth-díjasainál, mély tisztelet a kivételnek. Mert az ilyenfajta mentalitás emelte Frippet és a Crimsont jóval a kortársai többsége fölé.
Az évfordulós THRAK tételeiből nyilván a címadót volt a legnagyobb bátorság bevállalni, hiszen annak nemcsak az előadása, hanem a meghallgatása is komoly kihívás elé állíthatja az embert. Nem csoda, hogy pont a legjobb THRAK előadásokból szemezgetett THRaKaTTaK koncertalbum számít a legkevésbé populárisnak az eleve fajsúlyos, nem könnyű hallgatnivalókból álló Crimson katalógusban.
Szerencsére a közönség tudta, hogy mire jön. Így aztán, míg a feketeöves rajongók kifejezetten örültek a bátorságnak, addig a hozzátartozók meg láthatólag már jó előre fel voltak készítve, mi is várható a jubileumi koncerten. A többi THRAK tételt, illetve az olyan alapvetéseket hallgatva, mint a kvázi névadó Level Five pedig arra jutottam, hogy ez bíz’ mégsem egy tipikus prog rock buli. Jóval inkább a Leukémia együttes kétgitáros felállásának 1991-’92 környéki Fekete Lyukbéli koncertjeire emlékeztetett. Nemcsak Robert Fripp és Oltyán Lacika gitárjátékának hasonlatossága miatt, de maga a THRAK hangulat is kellően darkos ahhoz, hogy ez esetben kivételesen ne a Legenda Sörfőzde barátságos miliője domináljon, hanem a súlyos, kemény, agyas riffelés, meg a kadenciát kerékbetörő változatos diszharmónia, mely igencsak jól rímelt a kilencvenes évek óta sajnos még elvetemültebbé váló világunk vállalhatatlan állapotára is. Mert a THRAK műsor depresszív világa bizony sokkal inkább a Twin Peaks sötétebb részeivel rokon, mintsem, hogy álomvilágba ringatva felejtetné el egy órácskára a hétköznapok nyűgeit, illetve a világpolitika egyre aggasztóbb és fenyegetőbb jelenségeit.
Kíváncsian várom, legközelebb mivel lepnek meg bennünket Gáborék. Tippem persze van, ha már évfordulós albumok. De végül is teljesen mindegy. Adjunk hálát azért, hogy addig sem maradunk élő King Crimson élmény nélkül, míg végre a Beat társulata is méltóztatik Európában turnézni!
Kedves Avar György, Fejes-Tóth Gábor, Gyűrű Géza, Haas Lóránt, Hegedűs Barnabás, Kiovich Okszáná, Tarnóczai Gábor és Terényi László! Nagyon szépen köszönjük a fáradozásaitokat! Minden elismerésem!
