Multiverzum, 2025
Egy minden tekintetben professzionális jellegű biográfia jelent meg Kun Péterről, a Triton és az Edda Művek legendás gitárosáról, aki 1993 nyarán, tragikusan fiatalon, mindössze 25 évesen hunyt el. Kunos nemcsak hangszeresként volt fénylő csillag, hanem szerzőként és úgy általában motoros rockerként, egy nemzedék életérzésének a megtestesítőjeként. Illetve egy újabb, utána következő nemzedék példaképeként. Nem túlzás, hogy anno egy ország gyászolta. Miként az sem, hogy az eltelt idő ellenére is élénken él Péter emléke.
Megvallom, egyre inkább gyanakodva tekintek napjaink rock-könyv dömpingjére. Mert mérhetetlenül unom már, hogy a mindenható mammon nevében újra és újra felkészületlen szerzők bornírt baromságait kell olvassuk, kizárólag csak azért, mert a téma vagy a címszereplő fontos számunkra. Ráadásul a bűnrossz betűhalmazokat sokszor szintén dilettánsok szerkesztik és lektorálják, már ha egyáltalán, amiket majd további más kontárok tördelnek és rendeznek nyomdagép alá. Így aztán komoly felüdülés egy-egy olyan kiadvány, mint amit most Szabó Ákos és a Multiverzum kiadó tett le az asztalra. Ugyanis az új Kun Péter könyv nagyjából mindennek az ellentéte, amitől mostanában „rockszakírás” címszó alatt a falnak lehet menni.
A kiadvány már a küllemével is felhívja magára a figyelmet. Igényes, lakkozott puhakötés, kihajtható fedlap, jól kiválasztott borítófotó, találó fonttípusok, egyértelmű elrendezés. Az általános igényesség belül is folytatódik. Eleve jó betűtípusok és olvasható betűméretek, melyet az értelmes, régisulis margók és a kéthasábos elrendezés még inkább emészthetővé tesznek. Profi tipográfia, mely azt is egyértelművé teszi, hol járunk, illetve, hogy éppen mi a forrásanyag, vagy, hogy ki kérdez és válaszol. Miként az illusztrációk és a magyarázó szövegdobozok elrendezése is tanítanivaló. A kötet telis tele van korábban sosem látott fotókkal, illetve a leírtak forrásául szolgáló dokumentumokkal, újságcikkekkel, képeslapokkal, hatósági iratokkal. Lám, így is lehet. És akkor a lényegről, a szintén professzionális szövegről még egy szó sem esett.
Szabó Ákos nagyon jól ír. Nemcsak lényeglátó, de egyben lényeg láttató is. Ugyanis a gondosan összeszedett tényanyag nagyon jól van tálalva. Emészthető adagokban, logikus sorrendben, se nem átrohanva egy-egy korszakon, sem nem túlírva a témákat. A profin szerkesztett szöveg a tartalmát tekintve is könnyen olvasható, ugyanis Az eltépett húr nemcsak, hogy gördülékeny, de kifejezetten irodalmi igényességgel fogalmazott, szépirodalmi értékeket is magában foglaló, komoly nyelvismeretet, szókincset, ízlést és szépérzéket tükröző írásmű. Mindemellett pedig egyben egy történészi igényességgel összeszedett, forrásokkal alaposan alátámasztott komoly tényanyag. A dokumentum jellegű részek se nem szárazak, se nem papírízűek, jól érezhető, hogy a szerző érti és érzi a késő Kádár-kor működésének lényegét és hangulatát. A magyarázó jellegű mellékszálak jól el vannak különítve, mégis közel azokhoz a részekhez, melyek értelmezését könnyíteni hivatottak. Mindez különösen a fiatalabb korosztályoknak lehet hasznos, akik nem éltek az átkosban. Illetve azoknak a Stockholm-szindrómás idősebbeknek is egyfajta iránymutató jelzőfény, akik talán már elfelejtették, milyen is volt a gyakorlatban a gulyáskommunizmus. Az elrendezés, a tipográfia, a különféle szövegrészek, illetve képek egymásra hatása szinte tökéletes. Elütést is, talán ha egyet találtam. Ez így együtt egy rendkívüli, kimagasló teljesítmény.
A tartalmi rész értékelése előtt be kell valljam, hogy elfogult vagyok Kunossal kapcsolatban. Hiszen az akkori új nemzedék egyik, ha nem egyenesen a legjobb gitárosaként egy egész zenészgeneráció példaképe volt. Nemcsak, hogy drukkoltunk neki és örültünk a sikereinek, de abban az időben mindez egyben annak is fokmérője volt, hogy vajon valóban sikerülhet egy egyszerű vidéki -vagy külvárosi- srácnak az áttörés? Úri-elvtársi háttér nélkül. A hálózatokon kívülről érkezve és konzekvensen kívül is maradva. Vajon valóban visszaszorult a vörös polip –tanakodtunk naphosszakat- vagy csak jobban álcázza magát? Tényleg bejöhet az élet és a rock and roll egy egyszerű, de szorgalmas szegénylegénynek? Vagy a szép új világban is csak a kiváltságos elitnek és gyermekeiknek áll majd a zászló?
Pesti kölykök lévén, elsőként a Triton híre jutott el hozzánk. Végül aztán sajnos sosem láttam Kun Peti legendás zenekarát, de a hang- és képfelvételek alapján Kunos már akkor a csúcson volt. Gitárosként, énekesként, dalszerzőként egyaránt. Egyfajta magyar Gary Moore-ként tekintettem rá, annyi különbséggel, hogy a miénk határozottan jobbképű volt, mint az ír gitárhős, egy igazi rock and roller csajmágnes. A katonazenekar és a Magazin akkor teljesen kimaradt. Viszont a Känguru profizmusa annak ellenére is elismerést váltott ki bennünk, külvárosi rockerekben, hogy nem feltétlen voltunk a műfaj rajongói. Máig nem értem, anno miért engedte el a produkciót Szigeti Feri. Viszont a Pokolgép sztori annál inkább érintett, sőt mellbevágott, majd egy kicsit szét is szórt minket. Ördög testvér a gyakorlatban.
Kezdődött azzal, hogy Kalapács Józsi és Nagyfi Laci távozásával végérvényesen véget ért a ’Gép klasszikus korszaka. Majd a nagyokosoknak sikerült az új Pokolgép és az Omen metalkarácsonyát ugyanarra a napra szervezniük. Nem gondolva arra, hogy ezzel elsősorban nem a másikkal csesznek ki, hanem a közönséggel, mely értelemszerűen nem tud egy időben két helyen lenni. Így aztán végső soron önmagukat lőtték tökön a rendkívül okos és bölcs döntés kitalálói és végigerőltetői. Harmincöt év elteltével is csak gratulálni tudok az önsorsrontás ezen hatékony formájához! Mert a kettős est folytán egyúttal sikerült szétverni az addig egységes Pokolgép tábort is. Hiszen míg mi, az ortodox metalhívők úgy értékeltük, hogy továbbra is a Pokolgép mellett van a helyünk -már csak azért is, mert ugye korábban is voltak tagcserék az együttesben-, addig a többség mégis azt mondta, hogy: irány az Omen buli, hiszen ott van az énekes! Hasonló veszekedések zajlottak le, mint a bátyjaink korosztályában –bár nekem pont nem volt bátyám-, amikor kicsit korábban éppen az borzolta fel a kedélyeket, hogy Limahl és a Kajagoogoo külön folytatja. Gyorsan le is vontam a következtetést, hogy hiába a szegecses műbőr dzseki, meg a magasszárú fehér Puma, az emberi gyarlóság és csordaszellem mit sem változott az évek, évtizedek, évszázadok alatt.
Ilyen hangulatban indultunk az Olimpiai Csarnokba, ahol hármas meglepetés fogadott. Egyrészt, hogy a Pokolgép keresztbe lenyelte az S.D.I.-t, akkor népszerűnek számító és a Mistreated-del abszolút a fénykorát élő nyugat-német bandát. A másik, hogy a Pokolgép Kukovecz-Pazdera-Tarcza magja mennyire odatette magát, hitetlenségnek vagy a feladásnak nyomát sem lehetett érezni a színpadi jelenlétükön. A harmadik pedig a két új fiú, Rudán Joe és Kun Péter együtt és külön-külön is kitűnő, lehengerlő produkciója. Persze nem is vártunk mást a Coda pacsirtájától és a Triton üdvöskéjétől, mint jó szereplést, de az a buli tényleg minden várakozást felülmúlóan jól sikerült. Hazafelé el is könyveltem magamban, hogy mindenki lenyugodtat, a Pokolgép háza táján minden rendben, várós az új lemez. Legközelebb pedig majd megnézem, meghallgatom az Oment is.
A lemezfelvétel el is kezdődött. Mi több, a Győzd le a gonoszt egy korai változata el is jutott hozzám a Fekete Lyukból. Elégedetten vártam hát a Kunossal készülő új Pokolgép kazettát, de csak egy furcsa hír érkezett helyette. Peti a ’Gépből is dobbantott, mert az Eddában fog játszani. Mi van? Értettem persze, hogy a Pokolgép felkérésére nem lehetett nemet mondani, bármennyire is király és szívügy volt a Triton. Amatőr zenészként én sem mondtam volna mást. De aztán pár hónapra rá meg már az Edda Művek? És, ha jövő héten a Pink Floyd telefonál, hogy kéne még egy gitáros – morfondíroztam magamban -, akkor az eddázásnak is azonnal vége lesz? Akkor pár napig még morgolódtam magamban Peti nyughatatlansága miatt, de nyilván magam se tettem volna másképp. A különbség mindössze annyi volt, hogy ő minimum százszor jobban gitározott, hát őt hívták az Eddába. Meg a Bikinibe is, amiről a nem sokkal később érkező, hihetetlennek tűnő, de végül mégiscsak igaznak bizonyuló pletykából értesülhettünk.
Természetesen a Kunos előtti időkben is voltam Eddán. A banda szeretetét gyermekkorom óta őrzöm, mióta édesanyám megvette az első albumot kazettán, majd onnantól minden nap végighallgattuk párszor. Aztán érkezett a kettes lemez és a többi, sosem volt kérdéses az eddás identitás, illetve, hogy irány az Edda koncert, ha elérhető közelségben játszik a banda. Az ideiglenes, Makovics-féle felállásról sajnos lemaradtam, de az új korszakot jelentő Kicska-Kunos frontot már élőben is tesztelhettem, amivel megismétlődött a korábbi varázs. A Pokolgéphez hasonlóan az Edda Művek is új erőre kapott az új tagokkal. A koncertélmények pozitív hatása pedig végképp száműzött a fejemből mindenféle vádlást, mindenféle kárhoztatást. Kun Peti egy szerethető zseni, ráadásul egy igazi elkötelezett rocker arc – jött a végső konklúzió, melyet a haláláig tartottam. Sőt, jelenleg se gondolok mást. Onnantól fogva minden további fenntartás nélkül csodáltam a tehetségét és élveztem a végtelenül intelligens játékát. Senki sem gondolta volna, hogy csak ilyen rövid ideig lesz rá lehetőség…
Az egyik bulin volt szerencsém olyan közel állni hozzá, pont szemben az első sorban -talán az E-klubban, vagy talán a SOTE színpada előtt-, hogy egy esetleges húrszakadás akár a szemem világát is veszélyeztette volna. Peti elképesztő technikával és egyben roppant látványosan gitározott. Egyedül az nem fért a fejembe, hogy egy ilyen pozitív személyiségnek miért pont egy ördögalak kell a gitárjára? Mert persze aznap este is a legendássá vált „Necromancer” Ibanezével brillírozott. Aztán persze az egészet elfelejtettem, mondjuk úgy, hogy hosszú volt az éjszaka, mire másnap délben valahogy hazakerültem. Viszont aztán később valamiért mégis az ördögös gitár volt az első, ami az eszembe ötlött, mikor megjött Kunos halálhíre és egy ajtópadkára roskadva próbáltam felfogni a felfoghatatlant…
Ilyen és hasonló élményekkel ültem neki az összes azóta megjelent eddás könyvnek, miként az előző Kun Péter kötetnek és ennek az újnak is. Szabó Ákos munkája minden tekintetben kiállja a próbát. Rendkívül precíz, tényszerű, melyben a szerző véleménye nem nyújtózkodik túl a forrásműveken, illetve a Kun Pétert személyesen is ismerő interjúalanyain. A könyvben foglalt ismertanyag pontos, egyezik a fennmaradt diszkográfiával, illetve az olyan iszapszemű öreg rockerek élményeivel és tapasztalataival is, mint például mi, akik azokban az években maximálisan igyekeztünk mindenhol is jelen lenni, ahol a rock and roll történik.
Az eltépett húr nagy erőssége, hogy Kun Péter minden zenekaráról megemlékezik, méghozzá a kellő terjedelemben, messze nemcsak az Edda dominál. A találó fejezetcímek alatt ugyanis szép sorban megismerkedhetünk az édesapja fémjelezte vendéglátós Univerzum, a Triton előzmény Black Demons formáció, a HRB nevű határőrzenekar, vagy a Sing Sing előd Magazin együttes kapcsolódó történeteivel is. Miként a Känguru rendkívül tanulságos szovjet sztorijaiból sincs hiány.
Az új Kun Péter könyv további erőssége, hogy kellő terjedelemben és a neki kijáró mély tisztelettel emlékezik meg a néhai Szép Istvánról, akinek nem csak százhalombattai-, de az egész magyar rockélet nagyon sokat köszönhet. Szintén fontos része a kötetnek, hogy szerzőnek sikerült Győri Jánost is megszólaltatnia. Márpedig a kezdeti idők koronatanújaként kevés olyan egykori zenésztárs van, aki autentikusabb forrás lehetne a hőskorszak dolgait illetően.
Szabó Ákos nem bocsátkozik találgatásokba Kun Péter későbbi karrierjét illetően sem, hanem mindig van egy fül- és szemtanú, egy zenésztárs, aki az adott korszakról hitelesen tudja az utókort tájékoztatni. Ha máshogy nem, archív anyagokból. Ugyanez igaz a két halálos baleset részleteit illetően is. Mert bár sokféle pletyka, történetverzió repült fel az évek során, Az eltépett húr mégsem megy át bulvárba vagy konteó-gyűjteménybe Kőszegi Krisztina-, majd Kun Péter halálát illetően sem. A jegyzőkönyvekben szereplő információkat inkább a korabeli sajtóban megjelent írásokkal egészíti ki. Valamint, ami talán a 2025-ös Kun Péter könyv legfőbb erőssége, hogy megszólaltja Zsanettet, Peti utolsó barátnőjét, Richárdot, az Edda akkori testőrét és Szilárdot, Kunos öccsét is. Ez a három beszélgetés önmagában is nagyot ütne. Hát még így együtt, ráadásul a kötet többi fejezetével együtt komoly kontextusba helyezve.
Ha egyszer majd idehaza is lesz érdemi rock and roll oktatás, ezt a rétegzett finomságot, mégis információ-gazdag intelligens szerkesztést feltétlen tanítani kéne. Tritonosoknak, eddásoknak egyébként is kötelező olvasnivaló, de a téma kibontásának módja miatt mindenki másnak is érdekes lehet, aki többet vár egy zenei írástól, mint azokat az ezerszer ismételt unalmas közhelyeket, mikor egy ingyenjegy vagy promóciós lemez zsákmányolása miatt muszáj valamit a firkásznak firkálnia. Mi több, Szabó Ákos is azok közé tartozik, akiknek egy reménylett tabura rasa után ténylegesen, tudományos alapossággal kéne megírniuk a többi fontos magyar rock and roll sztorit is. Főleg azokat, melyeket a kontárok elrontottak, majd a maguk szintjére rántottak a mélybe. Vannak hőseink, akik jóval többet érdemelnek annál, mint ami jelenleg a könyvesboltokban és a könyvtárakban, mint úgynevezett „forrásművekben” róluk elérhető.
Mindezzel együtt Szabó Ákos: Kun Péter – Az eltépett húr könyvének nagyon nagy hiányossága, hogy senki sem szólal meg benne az akkori Edda formációból. Bár ez vélhetően a zenekar, azon belül is Pataky Attila döntése lehetett, mégiscsak nagyon hiányzik az egykori agárdi Edda-táborok főszereplőinek visszaemlékezése. Jó és rossz időkről, fényről és árnyékról, vidámságról és gyászról. Mert Kunos legalább annyira az Edda legendáriumához tartozik, mint Slamó, Talfi, Tüsi, Csuka vagy Zsöci.
Kétszer is végigolvasva, az új kötet például még azt a néhány további kérdést is felvetette bennem, hogy tényleg, miért is nincs még mindig Kun Péternek és Szép Istvánnak emléktáblája Százhalombattán? Ebben a szép új világban tényleg mindenre van pénz, csak épp a nagyjaink méltó emlékére nincs?
Aztán eszembe jutott még szegény Tatos Tibi is. Aki nemcsak az ország, de egyben talán a földgolyó legnagyobb eddása is volt. Nehéz sorsú srácként az Edda volt a végső mentsvára, rövid élete legfőbb öröme. Az elkényeztetett úri gyerekek sosem fogják megérteni, hogy valójában mit is adott az Edda az országnak. Hány és hány veszélyeztetett, bántalmazott fiúban és lányban tartották a lelket. Tatos pedig tényleg úgy bálványozta a fiúkat, ami egy halandónak sem járna ki, de neki aztán tényleg ők öten voltak a nagybetűs MINDEN. Tibi képes volt a huszadik Edda kendőt is megvenni, akár kalózgyártmányt is, ha mondjuk az Edda logó máshol, máshogy, vagy csak más árnyalattal volt rányomva vagy ráhímezve. Minden örömét és bánatát beletette az Edda dalokba. Nála hitelesebben kevesen tudtak volna szívhez szólóan Eddát gajdolni. Akár épp egy rendőrőrsnek támaszkova, ha épp ott tört rá az őszinte férfibánat, mit sem törődve a rajta röhögőkkel és a lehetséges következményekkel. Non-stop dekorálta a dél-pesti falakat, busz- és vasútmegállókat. Ha máshogy nem, akkor a tolltartójából előhalászott Rotring-ceruzával véste fel a butiksor valamelyik, egykor fehérre meszelt szürke, kopott bódéjára mívesen, hogy EDDA MŰVEK. Aztán sajnos hasonló véget ért, mint József Attila, sok-sok kérdőjelet maga után hagyva. Évekig gyászoltuk Tibit és Kunost, majd a Háromszor imidzsváltása után lassan olvadozni kezdett a régi kemény mag. Lassan Tatos Tibor emléke is elenyészik. Róla már senki sem fog könyvet írni. De Kun Péter szerencsére maradt akkora név és legenda, akinek az emlékét továbbra is tömegek akarják és fogják ápolni.
Ákos könyve hatására azon is elméláztam, hogy az elmúlt harminc évben vajon miért nem jelent meg semmiféle archív felvétel abból a Pokolgép időszakból, akár valamelyik CD vagy DVD bónuszaként, vagy csak egy bookletben egy kis emlékezés, kis kegyelet, kis tiszteletadás? Vagy, hogy miért marad ki mindig a Kunosról való megemlékezés a különféle olyan emlékfesztiválokból, mint az Égi zenekar, a Mondj egy dalt… és a többi hasonló megmozdulás? Pedig Peti tudott annyira gitározni és volt is annyira hiteles rocker fazon, mint Radics, Bencsik, Barta és a többiek.
Az eltépett húr a legjobb magyar gitárosok soraival ér véget. Az ügyben legilletékesebbek: kortársak, pályatársak, virtuózok, gitárhősök értékelik és méltatják Kunos gitártudását, pályafutását és életművét. Ami méltó lezárása a könyvnek, egyben Kun Péter üstökösszerű karrierjének is.
Nyugodj békében, Kunos! Remélem, minden fájdalmad feleded az örök életben, Jézus szerető ölelésében!
Fotók és könyvbemutató videó: Radomszki Viktor
