2025. augusztus 5. – MOMkult
Konklúzió… Ha egy muzsikus az első lemezének 40 éves megjelenését turnéztatja, szinte világszerte telt házzal vagy közel telt házzal, ráadásul nem kisebb klubokban, hanem közepes méretű színháztermekben (ami amúgy a menedzsment kifejezett kérése a szervezők felé), mindezt pedig nem valami mesterséges média-hype, esetleg a visszatérést ünneplő nosztalgiafaktor generálja, hanem a folyamatosan alkotó, kompromisszumra nem hajlandó előadó és életműve saját jogán érdemli ki, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy a művész olyan kivételes zenész, aki nem fakuló értéket teremtett játékával és maradandót alkotott. Sőt, ilyen időtávlatban már nem kockázatos azt sem kijelenteni, hogy a műfaj halhatatlanjai, a zsáner legnagyobbjainak nagyon szűk elitjébe kell tartozzon.
Yngwie Johann Malmsteen kétségkívül és megérdemelten foglalja el ezt a keveseknek (szerintem csak Hendrix és EVH rajta kívül) fenntartott helyet a gitár-Parnasszuson, minden – jórészt magának támasztott – nehezítő körülmény ellenére.
Ugyanis nagyjából szakmai, sőt rajongói konszenzus van a tekintetben, hogy ő maga mindent megtett azért, hogy hírneve, jelentősége megkopjon, sőt inkább zuhanórepülésbe kezdjen, már évtizedes visszatekintésben is. Komponistaként és produkciós szempontból is leginkább a még zseniális Fire & Ice (1992) lemez „I’m My Own Enemy” lírájának dalcíme fejezi ki azt a programot, majd saját magának kijelölte ösvényt, amin minden racionális érv ellenére és jogos kritikával szembemenve, ezer öszvér makacsságával tudatosan, hosszú évek óta végigjár.
De ahogy ott állok most a MOMkult színpada előtt és életemben már negyedjére meghallom élőben a nyitó „Rising Force” kezdő, sejtelmes szintetizátor hangszínét, majd berobbanó dob-gitár ritmizálását, mindez már nem igazán számít.
Nem érdekel, hogy a rettentő szarul megszólaló utóbbi 7-8 lemezén már alig-alig van olyan dala a gitáros-szerzőnek, ami méltó a klasszikusokhoz. Az sem érdekel, hogy tulajdonképpen nincs zenekara, mert az amúgy hangszeresen bámulatosan képzett, de gyári melósnak kinéző statisztáit a színpad szélére száműzi, mert kizárólag ő akarja jelenlétével uralni a rendelkezésre álló teret. És most azt sem zavar, ha amúgy hallom, hogy a Parabellum dalai (pl. Relentless Fury) önismétlőek, laposak.
Merthogy a lényeg nem ez. A lényeg az, amiért a hazai gitáros szakma és értő közönség is ekkora számban eljött; Yngwie nem (csak) gyorsan, nem (csak) technikásan játszik. A gyorsaság és technika nagyon sok gyakorlással (elvileg) bárki számára elsajátítható. Amit ő tud, az viszont egyedi és teljes erejével igazán csak élőben, a színpadon tárul fel. Szűk két órán keresztül akar felrobbanni a kezében a hangszer, a fogólapon minden lefogott hang önálló életre akar kelni, egyenként is akkora erővel és energiával, ami képes lenne porig rombolni a szinpadot, sőt a MOMkult színháztermét is.
Ha hagyná. De Yngwie egyedülálló szuperereje abban áll, hogy olyan mértékben uralja a Stratocastert, hogy az mégsem válik ténylegesen halálos fegyverré, noha az „I’ll See The Light Tonight” záróakkordjáig azt halljuk és érezzük, hogy a robbanás elvben bármikor bekövetkezhet. Ettől pedig még az utolsó lemezek dalai is működnek, hiszen pl. az én fókuszomba már nem a „mit játszik?”, hanem a „hogyan játssza?” kerül.
És a láncreakció beindulását, a MOMkult és környékének teljes pusztulását közvetlen megelőző, maghasadás közeli állapotban törnek elő a hangok a Marshall falból, szünet, üresjárat, bármilyen felkonf nélkül.
Aki Malmsteen legutóbbi koncertlemezét meghallgatta, nagyon sok újdonságra persze nem számíthat, de azért becsúsznak meglepik. A „Fire & Ice” totál váratlan és konkrétan letaglóz. Egyik kedvencem, ráadásul nem is rövidíti le (nagyon), merthogy a 25 dalos setlist voltaképpen egy kivonat. Teljes dalok nem hangzanak el, legtöbbször az „1 versszak + refrén+ szóló” a képlet.
Közel állok a színpadhoz, de nem középen, így látom, hallom, hogy a szélre kitolt Nick Marino billentyűs/vokalista is milyen sokat tesz hozzá a produkcióhoz. A magasabb témákat ő énekli, keze pedig néha úgy jár, hogy szemmel is nehéz követni. Kivételes tehetség, aki elfogadta, hogy ő itt a kiszolgáló személyzet része. Ha tag akarna lenni, nyilván másnap repülne, de úgy tűnik, ez így mindenkinek megfelel, hiszen már lassan 15 éve dolgoznak együtt. Yngwie ráadásul ma este kimondottan jókedvű, sokszor összenevetnek. De jó is ez, a hisztis, rosszkedvű Mestert már volt „szerencsém” látni 2005-ben, amikor folyamatosan üvöltözött a technikussal, majd a „Far Beyond The Sun” alatt ledobta a földre a hangszert és percekre kivonult.
A lényeg, hogy most jó passzban volt, bár nekem úgy tűnt, már-már túlságosan is lefogyva (hol van már a G3 dvd-n Satriani és Vai mellett pengető, kimondottan dagi Yngwie…), de láthatóan élvezte a bulit.
Mivel közel álltam a színpadhoz, számos alkalommal néztem végig, hogy mekkora közelharc zajlik előttem, egy-egy pengető érkezésekor. Egy „stage used” pengető komoly relikvia, totál megértem, hogy a becsapódás vélt helyére azonnal 3-4 ember ugrott, erős, határozott, esetenként barátságtalanul durva mozdulatokkal igyekezvén távol tartani a konkurenciát. Az elviekben számomra is kötelező közelharcokat szerencsére nem kellett megvívnom, hiszen 2019-ben, New Yorkban, egy egészen kis klubban (The Iridium) elég volt a ” Master Class With Yngwie” esemény után a szinpadra menni és lehajolni egy „stage used” darabért.
Ott láttam azt is, hogy a színpadon Yngwie elé felragasztott setlist kb. 5-6 db A/4-es papír, óriási betűmérettel, amit nem érdemes összeszedni, hacsak nem akarsz velük egy teljes falat otthon kitapétázni. Ezért ezt a dolgot is elengedtem már a koncert előtt, hiszen onnan sem hoztam el, az összeragasztva kezelhetetlen mérete miatt.
Rutinosan kifigyeltem viszont, hogy Nick Marino is elhelyezte az ő egyetlen A/4-esét koncert előtt oldalt, nem feltűnő helyen. A zenekar levonulása után sokan maradtunk, mindenki a szetlistára, illetve a színpadra szétszóródott pengetőkre vadászott, a technikusoknak könyörögve, hogy keressenek, találjanak, majd adják át nekik. Volt, aki szerencsés volt, volt, aki nem. Jómagam türelmesen megvártam, amíg Nick kijön a cuccához és illedelmesen elkértem tőle az instrukciókkal bőségesen kiegészített koncertprogramot.
Ha bárki arra várt, hogy esetleg Yngwie is felbukkan a koncert után, az meglehetősen naiv volt. A szervező előre közölte, hogy semmi ilyesmire nem lehet számítani. Ez volt egyébként a papírforma. New Yorkban, a zenekar nélküli, beszélgetős, kérdezz-felelek interaktív master class után, kb. 7-8 ember várta, hogy kijöjjön egy fotó, aláírás erejéig. Esze ágában nem volt.
Ha valaki most aláírásra vadászott, az válogathatott a merch pult ajánlataiból; lemezek, képek és egy meglehetősen idétlen, nagyméretű pengető. Mindez aranyárban, súlyos tízezrekért. Más kérdés, hogy az első lemez aláirt példánya jó befektetés, a most százezres költséggel együtt is.
Nem tudom, van-e hálátlanabb szerep, az előzenekarosdinál, főleg Malmsteen esetében, ahol még a saját csapatának tagjai is a partvonalon kényszerülnek estéről-estére elvégezni a szakmunkájukat, mindenesetre mind a Spirit War, mind Adry igyekezett a helyzetből a maximumot kihozni. Utóbbi pedig még fazonban és hangszeresen is meggyőző volt.
Már megjelent néhány poszt, komment, ahol panaszkodtak a hangzásra. Nekem még az előzenekarok is élvezhető minőségben szóltak. A főhős egomán hangképe pedig alap, nyílván nem fogok most azon sírdogálni, hogy a számtalan Marshallból előtörő hangorkán elnyomta a bőgőt, éneket, esetleg a billentyűt. Egyetlen észrevételem, amit a koncertlemezen sem értettem, hogy miért kell ennyi visszhangot pakolni a saját mikrofonjára? Minden szó(vég) kb. hatszor ismétlődik a teremben – mire elhalkul. Szóval ezt nem értem, de a választ azért tudom; mert neki így tetszik és pont!
„More is more” – szól az elhíresült Yngwie-alaptétel, ami ugyan tartalmilag, főleg hangszeres, hangmérnöki kontextusban egy baromság, de egy Yngwie koncert mikroklímájában, ahol az elvben megsemmisítő, de általa teljes mértékben kontrollált őserőt ennyire tudod érezni, sőt átérezni, ott nem szabad mindezt kétségbe vonni.
Minden pillanatát élveztem ennek a koncertnek. Utóbbi lemezeit már régóta nem, élőben még mindig lenyűgöz ez az ember.
Fotók: TURI
