Barba Negra, 2025.október 8.
Teljes erővel dübörög a klub szezon, egymást érik a jobbnál jobb koncertek, és még a java hátravan. De már most ki merem jelenteni, hogy a 2025-ös év egyik legjobb koncertjét az idén 35 éves svéd Opeth hozta össze. Három év után tértek vissza hozzánk a tavaly ősszel megjelent, bizonyos értelemben a karcosabb megszólalás felé való visszakanyarodásnak tekinthető kiváló The Last Will And Testament albumot népszerűsítő turné európai részének záró szakaszában, és minden szempontból tökéletes szeánszot vezettek elő a közel teltházas Barba Negra Red színpadán.
A ráhangolódás jegyében a szintén svéd Paatos kezdte az estét. Az elszállós, progresszív elemekkel teletűzdelt melankólikus zenei folyam viszont nálam valahogy nem működött, pedig alapból bírom az ilyet, de itt valamiért -egy rideg sátorban, minimális fénnyel, nulla vizuális rásegítéssel- nálam kevés volt. Hiányzott a karizma a produkcióból, ami szerintem főként az énekes hölgy visszafogott stílusának köszönhető. Értem, hogy az volt a cél, hogy a zene beszéljen a tettek helyett, de ennél szerintem front énekesként sokkal több kell nyújtani. Folyamatosan az jutott az eszembe, hogy Anneke van Giersbergen mi mindent tudna ezekkel a dalokkal kezdeni… De hát, belőle csak egy van.
Az Opeth mostanra azon kevés zenekarok egyike, ahol a stílusbeli besorolás már nem számít. Kezdetben még technikás death metalként lehetett őket behatárolni, amit lemezről-lemezre egyre több stílus bevonásával kezdtek elmosni. Aztán bejött a képbe Steven Wilson és ott sok minden megváltozott, és onnantól egyre több progos, dzsesszbe hajló megoldással operáltak és el is tűnt a death metalnak még a hírmagja is. Nyilván sok rajongót vesztettek akkoriban, de szereztek is jópárat, például engem. Nagy rajongója vagyok Wilson világának, és a Damnation albumtól tapintható a jelenléte az Opeth zenéjében egészen a mai napig. Nem véletlen, hogy a Storm Corrosion projektben egyesítették is az erőiket anno, de úgy érzem, hogy ott pont az ellenkezője történt, mint amit szerettek volna. A két maximalista, Wilson és Akerfeldt kioltotta egymás zsenijét és egy zenei magasiskola helyett egy végtelenül nehezen emészthető, nyomasztó zenefolyamot hoztak össze. Ami külön-külön működött, az együtt már kontraproduktív lett. Az utolsó Opeth lemez pedig szerintem elhozta a bandának és magának Akerfeldtnek is azt a zenei szabadságot, amikor egy-egy zenei stílust nem azért alkalmaz mert a banda stílusa megköveteli, hanem mert az adott dal azt követeli meg, magyarán a zene korlátok nélküli önkifejezési eszközzé válik és nem kell stílusok közé szorítani a kreativitást. Ezért hallunk újra hörgést Opeth lemezen, mert a téma, a dal azt követeli meg. Nagyon keveseknek adatik meg ez a szabadság, ahogy már írtam korábban. Biztosan annak is köszönhető a nagy érdeklődés a banda iránt, hogy az új albummal sikerült felpiszkálni a régebbi fanok kíváncsiságát is, és a programot nézve is több volt a metalkodás meg a hörgés a koncerten, mint a Heritage féle ultra progozás Wilson módra. Persze kaptunk bőven azt is, de az arány a zúzás felé hajlott el.
Valahogy úgy alakult, hogy ez volt az első találkozásom a bandával élőben, korábban rendre elkerültük egymást itthon és külföldön is egyaránt. Vártam, hogy jó lesz, mert, aki ennyire kreatív és maximalista az élőben sem adja alább, de még így is meglepett az az összeszedett, profi kiállás, ami jellemzi a zenekart. Szeretem egészben látni és értékelni a produkciót és így is csillagos ötös a buli. Nagyon jó érzékkel támogatták meg a közel sem egyszerű dalokat vizuális látvánnyal és az extra fényeknek is inkább az egészet nézve volt értelme, nem öncélú látványelemként funkcionáltak. A Barba Negra esetében mindig téma a hangzás, én is rendre előhozom, de bizony az Opeth (is) bebizonyította, hogy igenis tud baromi jól szólni a hely, csak foglalkozni kell a dologgal, kicsit többet, mint máshol és ami a legfontosabb, hogy meg is kell követelni a saját stábtól a minőséget. A közel kétórás zenei utazással kapcsolatban csak egy apró kritikát tudok megfogalmazni, szerintem sok volt a felesleges szövegelés Akerfeldt részéről, sokszor megszakítva a katarzist, amit a monstre dalok okoztak. Na, de ennél nagyobb bajom sose legyen!
Mindenképpen dicséretes, hogy az ilyen minőségi és egyáltalán nem habkönnyen befogadható muzsika ennyi embert vonz idehaza, remélem látja ezt az Opeth menedzsment is ezt és még sokszor láthatjuk őket errefelé! Tudom telhetetlen vagyok, de már csak azt kellene valahogy elérni, hogy Akerfeldt jól felpofozza Wilsont, hogy szedje már össze magát, és az utóbbi évek halovány popzenével átítatott, ám vérprofi lemezei után végre újra zseniális zenét gyártson… Ezt jelenleg az Opeth csinálja meg helyette is…
Fotók: Polgár Péter
