60 Cycle Hum Records, 2025
A Ghost című lemez, amely 2025 októberében jelent meg, ismét rávilágít arra, miért tartjuk John 5-ot – polgári nevén John William Loweryt – napjaink egyik legszorgalmasabb és legizgalmasabb gitárvirtuózának. Ugyanakkor az is látszik, hogy a lemez egyszerre jelent előre- és hátralépést az életműben. Egyfajta összegzés, amelyben a ”rutin meg az évek” biztonsága néha elnyomja a felfedezés örömét.
Ötödik Jánosunk hosszú ideje szállítja saját szólóanyagait. A kétezres évek közepétől kezdve olyan albumokkal építette fel saját világát, mint a Vertigo, a Songs for Sanity, a The Devil Knows My Name, a Requiem vagy a The Art of Malice. Ezekben már korán megjelent az a kettősség, amely azóta is meghatározza művészetét: a technikai bravúr és a groteszk humor váltakozása, az akusztikus finomság és az elektromos tombolás egymás mellett létezése. A God Told Me To című lemezen már előre jelezte, hogy a határvonal a stílusok között csak egyfajta illúzió. Az ezt követő anyagok pedig rendre eljátszottak ezzel a felismeréssel, miközben általuk az instrumentális rock egyik legmegbízhatóbb szólókarrierjét építette fel.
A Ghost is ebből a hagyományból nő ki, de némileg el is távolodik tőle. A lemez rövid, tíz tételből áll, mindössze huszonkilenc percet tesz ki, ami John 5 esetében szikárnak számít. Ez a tömörség jelen esetben azonban előnyt jelent. Minden hang a helyén van, a dalok nem öncélú tekerések, hanem miniatűr drámák, pontos ritmus- és hangulatváltásokkal. A hangszerelés is tisztább, levegősebb, mint az utóbbi évek munkáin. A vendégzenészek – Stephen Perkins, Matt és Gregg Bissonette, Kenny Aronoff, Tommy Lee, Marco Minnemann – az „agyamat eldobom” kategória, bár arra vigyáznak, nehogy lejátsszák a mestert a saját lemezéről. Az albumon érzek némi tisztelgést is azok előtt, akik John 5 zenei életében „ghost”-ként még mindig jelen vannak.
A gitárhangzás ugyanakkor letisztult, a kompozíciók rövidek, a dallamok könnyebben követhetők, a lemez egészét átjárja valamiféle „csendes” elegancia, és valljuk meg, ez csak bizonyos életkor (56 éves) után jöhet el! A dalok közül a Deviant és a Moon Glow (de jó kis korai jazz!) különösen jól példázzák, hogyan lehet egyensúlyt tartani a technika és az érzelem között. Veszélye, hogy aki John 5 korábbi kísérletező oldalát szerette, annak ez az anyag talán túlságosan biztonsági játéknak tűnhet. Nincs benne valódi kockázat, sem váratlan irányváltás, inkább a meglévő erények újrafogalmazása. Tartalmilag sem hoz akkora újdonságot, mint például a Season of the Witch vagy az Invasion.
Az album helye az életműben így kettős. Egyrészt összegzés, ahol a zenész visszanéz az elmúlt húsz évre, megmutatja, mit tanult a mesterektől, és mivé formálta hatásaikat. Másrészt átmenet: a lemez rövidsége, az erőteljesen fókuszált szerkezet, a vendégművészek sokasága mind azt sejtetik, hogy John 5 talán egy új korszak küszöbén áll.
Gyorsan összegezve, nehogy a kritika hosszabb legyen, mint a lemez, John 5 nem akarta újra feltalálni a hangszert, de bebizonyítja, hogy még mindig ott van a szeren. Aki szereti Jánosunk világát, és nem fél a szellemektől, az megtalálja benne a helyét.
Dalcímek:
- Wicked World
- Deviant (Bryan Beller – basszusgitár, Stephen Perkins – dob)
- Strung Out
- L.A. Express
- Hollywood Story
- Fiend (Kenny Aronoff – dob)
- Ghost
- Moon Glow (Matt Bissonette – basszus, Marco Minnemann – dob)
- You, Me And The Devil Makes Three (Tommy Lee – dob)
- Executioner (Gregg Bissonette – dob)
