Az Úr 2025. esztendeje itthon és külföldön is egyaránt nagyon erős lemezfelhozatalt hozott. Más kérdés, hogy a legkomolyabb produktumok javarészt még mindig a nagy generáció tagjaihoz köthetők. Ennek a műfajnak ők, a világháború után hangszert ragadó egykori kissrácok a királyai. Vagy még mindig aktívan, az időskori alkotásaik által, vagy a hőskorszakból fennmaradt archív kiadványokon, vagy akár már csak szerzőkként, lassan továbbadva a stafétát.
Feltéve, ha lesz kinek, kiknek. Mert mikor a jelenleg 60-70-80 éves tagokból álló klasszikus rockegyütteseknek már a tribute zenekarai is 40-50-60-70 éves muzsikusokból állnak, vagy mikor az újkori bandák legjobb felvételei gyakran még mindig régi rockhimnuszok feldolgozásai, addig nem látszik egy ütőképes újabb rockgeneráció. Egy egységesen erős, elhivatott felhozatal, melynek tehetséges tagjai tömegesen állnának a rock zászlaja alá, hogy újabb és újabb ihletett remekműveket ajándékozzanak az emberiségnek. Persze még az sem volna garancia a győzelemre, hiszen a jelenlegi tömegmédia mindent megtesz, hogy még csak véletlenül se születhessen még egy Beatles, Genesis vagy Pink Floyd. A régi nagy dolgokat kannibalizáló AI idétlenségek pedig végképp az instant önsorsrontás, lélekrombolás hatékony eszközei.
Mindenesetre a világban tapasztalható általános zuhanás nem csak az erkölcsöket öli meg, vagy a morált, gerinceket, személyiségeket, barátságokat töri véglegesen össze, hanem az ízlés, igényesség, nagylelkűség és elfogadás terén is pusztító hatással bír. Csoda, hogy némelyek még mindig kitartanak a magaskultúra mellett. Persze ők sem tökéletesek, hibátlanok, apostolok, Grál lovagok, vagy feltétlen erkölcsi mintaoszlopok. De a maguk sajátos korlátai között mégis igyekeznek valamit nyújtani, ami igényes, értékes és talán még maradandó is. Más kérdés, hogyha a világ tovább is ebben az ütemben száguld a szakadék felé, mennyi idő lehet még hátra. Avagy, hány az óra, Vekker úr?
1. COLOSSEUM: XI LP / CD
Már sokadik feltámadásán van túl a fúziós zene úttörője, a Colosseum együttes. Ráadásul a Restoration óta már egy alapító atya sincs a fedélzetem, de a patinás brit prog / blues / jazz-rock csapat még mindig ereje teljében dolgozik. Csodálatos koncerteket adnak, az új dalaik is bivalyerősek, ráadásul náluk a hitelességgel sincs probléma. Részint, mert a jelenlegi formáció is csupa kipróbált zseniből áll, ráadásul köztük hárman, Clem Clempson, Mark Clarke és Chris Farlowe már a hőskorban, a klasszikus felállásban is erősítették a bandát.
Részint pedig, mert az LP-n és CD-n napvilágot látott Colosseum XI album nyolc, illetve kilenc felvétele pontosan ott folytatja, ahol korábban abbahagyták. Hát ismét vannak olyan bivalyerős, néhol bluesosabb, néhol rockosabb, jazzesebb kompozíciók, melyek bármelyik korábbi albumukra felférnének. Clempson, Clarke, valamint a billentyűs-producer Nick Steed és a vendéggitárosként is közreműködő Ray Detone hangmérnök szerzeményei egyaránt hozzák a Colosseum-tól elvárható magas színvonalat.
A feljátszással és a számok által közvetíteni kívánt hangulatokkal sincs probléma. Bár Jon Hiseman halála után sokan temették a bandát, és magam is azok közé tartoztam, akik nem tudták volna elképzelni a Colosseumot egy másik dobossal, de Malcolm Mortimore, a Gentle Giant veterán tökéletes választásnak bizonyult. Malcolm ugyanis a koncerteken is brillírozik, volt alkalmam élőben is látni, hallani Colosseum klasszikusokat játszani, valamint az újkori lemezeken is remekült helyt áll. Ugyanez igaz Kim Nishikawara szaxofonosra, aki szintén stabilan tudja azt a felsőpolcos minőséget, amit Colosseum szinten kell is. Üde színfolt a vokalista Ana Gracey, Jon Hiseman és Barbara Thompson leányának szereplése is. Kevesebb lett volna nélküle a korong.
A bandánál szinte már kötelező Jack Bruce feldolgozás mellett ezúttal kaptunk még egy Van Morrison átdolgozást. Az új album anyagának legerősebb darabja pedig a Valentyne Suite folytatásának is felfogható English Garden Suite. Mindemellett a Colosseum XI legfőbb erénye, hogy albumként is remekül működik. Magyarán nem elég, hogy kiválóan megírt és feljátszott szerzemények szerepelnek a korongokon, de a tanítani való dalsorrend, tehát a kompozíciók egymást erősítő, ellenpontozó hatása végkép felteszi az i-re a pontot. Ugyanis a Colosseum XI egy színes, változatos album, amin szinte minden rock-, blues- és jazz-rajongó megtalálhatja a maga zsánereit. Azonban csak az kaphat valódi, teljes élményt, aki legalább egy kis időre hajlandó félretenni az imádva dédelgetett szemellenzőit, és legalább ötször-tízszer egymás után figyelmesen meghallgatja az albumot.
2. KRAAN: Aladin Tapes CD
Sok olyan klasszikus régi rockcsapat van, amelyiknek szerepel a legendáriumában egy-két elveszett albuma. Olykor még olyankor is, ha rajongók által szent Grálként keresett anyag sosem létezett. Vagy, ha valami réges-régi történetmorzsa mégis igaz volt, annak kiszínezett, végigkamuzott hivatalos történetváltozata mára már köszönőviszonyban sincs a valósággal. Mégis ütik a vasat, mert az értelmesebb menedzserek megértették, hogy a közönség igényli a bálványaival kapcsolatos mendemondákat, glóriakalapálást, legendagyártást és ködösítést. Másutt meg eleve a múlt átszínezése tűnt a legjobb választásnak, hogy a nehéz időket túlélni hivatott régi ciki, sunyi, vállalhatatlan dolgokat elfedjék, átfessék. Néhány valós sztori és valóban értékes szalag szerencsére azért időről-időre akad. Részben, mert a kivétel erősíti a szabályt. Részben, mert néha tényleg született egy-egy olyan etalonnak számító kiváló felvétel, mely évekre, évtizedekre eltűnt, dobozban maradt, majd a felbukkanásakor valódi szenzációként robbant.
A Kraan 1979-es, illetve ’80-as visszatérő turnéja már önmagában is kisebb csodaszámba ment. Nem sokan gondolták volna, hogy az 1977-es szétszéledést követően alig egy év múlva egy újabb aranykor köszönt rájuk. A koncertkörútról több felvétel is készült, majd a ’79-es szakaszról rendben is ki is jött a Tournee című koncertlemez. Azonban a ’80-as anyagok évtizedekre dobozban maradtak. Persze régóta ment a pletyka, hogy Günter Theis hangmérnök csodálatos felvételeket készített, de a német precizitás azzal is együtt járt, hogy sokáig ténylegesen semmi sem szivárgott ki. Így viszont sok-sok évig csak a legendák közé tartozott a brémai koncertanyag, mely nemcsak, hogy csúcsminőségű szalagos magnón lett rögzítve, de egy olyan felkészült csapat minőségi játékát örökítette meg, melyet végül egy az egyben ki lehetett adni. Hellmut Hattlerék ugyanis tényleg hiba nélkül zenéltek, precízen, metronóm pontossággal, stúdióminőségben.
Hittük is, meg nem is. Mindenesetre 45 év után, íme, csak megjelentek az Aladin Tapes csoda-felvételei. Az archív koncertet pedig csak döbbenettel vegyes csodálattal lehet végighallgatni. Mind kompozíciós szempontból, mind a hangszeres játékot tekintve, mind a hangfelvétel minőségét illetően a műfaj mindenkori, örökös legeslegjobbak közé tartozik. Azt gondolhatnánk, Ilyen csak a mesékben létezik, de az élet a legjobb forgatókönyvíró. Ez bizony Andy Nogger, Kraan Live, Let It Out, Flyday színvonal. Legfelső polc.
3. BEAT: Live 3LP / 2CD+BD / 3CD+BD
Idén nem jelent meg új King Crimson hanganyag, legalábbis normálisan terjesztett hivatalos hanghordozókon biztosan nem. De szerencsére most sem maradtunk KC csemege nélkül. Ugyanis két Crimson veterán, Adrian Belew és Tony Levin maga mellé vett még két virtuóz zsenit, Steve Vai gitárost és Danny Care dobost, majd 2024-ben a nyakukba vették a világot és azóta is lelkesen koncerteznek.
A program értelemszerűen a nyolcvanas évek KC album-trilógiájának kompozícióiból áll, melyhez igencsak passzol a Crimson főnök Robert Fripp által javasolt Beat zenekarnév. Valójában ennél többet nem is érdemes erről írni. Aki tudja, miről szól és mi fán terem a Discipline, a Beat, valamint a kétarcú Three Of A Perfect Pair, nyilván már magától a hírtől is majd összecsinálta magát. Miként a nemrégiben bejelentett budapesti turnéállomás is kimagasló öröm. Csak hát legyünk őszinték, kevesek öröme. Mert mára már minimum harmincszor annyira lepusztította a közízlést a tömegmédia, mint mikor ezek a remekművek megszülettek és megjelentek. Pedig már akkor sem volt rózsás a helyzet.
Mindenesetre ez a páros koncertalbum megint csak a csodák csodája. Nem lehet eléggé feldicsérni a Neon Heat Disease – Live in Los Angeles és a Strange Spaghetti – Live in North America anyagát, hogy ne lőjünk mégis nagyon alá. Felesleges szószaporítás volna.
4. NICK MASON’S SAUCERFUL OF SECRETS: Echoes Live EP
A Pink Floyd még életben lévő egykori tagjai közül Bob Klose már nem aktív, Roger Waters és David Gilmour pedig egyre haloványabb új dalokkal felütve adja elő újra és újra -year after year- az unalomig játszott régi klasszikusokat. Persze nem mondom, hogy nem jók, mert az nem volna igaz. Inkább csak az idő múlásával válik egyre fantáziátlanabbá a ciklikus önismétlés. Ehhez képest Nick Mason a dolog nehezebbnek tűnő oldalát fogta meg, hiszen a (The) Pink Floyd (Sound) 1965 és 1972 közti daltermését állítja színpadra, a már eleve beszédes nevű Saucerful Of Secrets együttesével. A 2020-ban megjelent Live At The Roundhouse album szépen le is archíválta a projekt 2019-es verzióját. Majd a Nick Mason’s Saucerful Of Secrets rendületlen folytatta a múltidéző koncertezést, időnként meg-megújuló programmal.
A grandiózus Echoes az azonos című turnén, 2022-ben került be a Saucerful Of Secrets műsorába, és minden állomáson hatalmas sikert aratott. A 2025-ös SOS lemezen hallható Pink Floyd klasszikust 2024. augusztus 1-én vették fel, a frankfurti Centennial Hallban. A 23 perces dalfolyam pedig ezúttal is kitűnő formában szólal meg Gary Kemp, Lee Harris, Dom Beken, Guy Pratt és Nick Mason kezei között.
Az RSD exkluzív vinil kiadás hátránya, hogy a B-oldalon nincs semmi. Pedig pont elfért volna rá a 2020-as dupla koncertlemez idején még nem játszott Burning Bridges, Let’s Roll Another One, Lucifer Sam, The Scarecrow négyese. A lemez nagy-nagy előnye viszont, hogy „cut inside out”, vagyishogy az A oldal fordítva, belülről kifelé játssza az Echoes-t. Teszi mindezt a lehető legjobb hangminőség érdekében, hiszen a darab halkan indul, és csak menetközben válik egyre dinamikusabbá. Ez a megoldás meglehetősen gyakori a hasonló felépítésű klasszikus művek LP kiadásai esetében. A vinyl hype által érkezett újoncok és kocagyűjtők azonban igencsak elcsodálkoztak rajta. Mi több, állítólag még az a csúfság is megesett, hogy egy wannabe gyűjtő visszavitte a lemezboltba, hogy nem jó… Nagyjából pont, mint negyedszázaddal korábban Roger Waters In The Flesh – Live koncertalbumának nem hibrid dupla SACD változatát. „Hát így élünk mink…”
5. GLENN HUGHES: Chosen LP / CD
Glenn Hughes egy genetikai csoda. Bár már bőven túl van élete negyedén, felén, de még mindig ugyanolyan jó a hangja, mint ifjúkorában, mikor a Trapeze élén énekelt csodákat. A hangszeres tudása sem kopott, miként a szerzői vénája és általános igényessége is a régi. Bár az igen jól sikerült Resonate után kilenc évet kellett várni a folytatásra, mégsem tűnt hosszúnak a várakozás, hiszen Glenn a szólókarrierje mellett más egyéb formációkkal is folyamatosan dolgozott, így aztán rendszeresen láthattuk, hallhattuk a koncerteken és élvezhettük az ilyen-olyan új lemezeiket is.
A Chosen immáron hősünk tizenötödik szólóalbuma, a megszámlálhatatlan egyéb zenekari tagsága és vendégszereplése mellett, mégsem tűnik tucat produkciónak. Elsősorban azért, mert Hughes még mindig érdemi, valós, velős mondanivalóval rendelkezik, amit nem lehet nem komolyan venni. Másodsorban pedig azért, mert ismét nagyon komoly produceri munka áll Glenn kompozícióinak felöltöztetése, felvétele, keverése és a végső felvétel verzióinak kiadása mögött. Rendesen odacsap a cucc, szépen, arányosan, keményen és energikusan szól. Pont, ahogy a rocknak, funknak, soulnak kell.
6. DJABE & STEVE HACKETT: Freya – Arctic Jam 2LP / MC / CD+BD / 4 track reel-to-reel * 2 track master tape
Az Arctic Jam immáron Steve Hackett és a Djabe harmadik közös stúdióalbuma. Mely bár ezúttal Norvégiában készült, de a felvételi, szerkesztési metódus maradt a már jól bevált improvizatív alapokon, azaz a projekt nagyban hasonlít a szardíniai előzményekre. Történt pedig, hogy a Djabe & Steve Hackett formáció meghívást kapott a 2024-es Bodø Jazz Open Fesztiválra, ahol a szervezők a Svömmehallen Scene koncertcsarnokot három egész napra bérelték ki számukra, ami jóval több volt, mint ami a próbákhoz szükségeltetett. Így a szardíniai felvételekhez hasonlóan 2024. január 30-án és 31-én jamelések következtek, mely északi-sarkköri improvizációk legjobb pillanataiból ismét Barabás Tamás basszusgitáros-hangmérnök szerkesztett albumot. Néhol, ahol szükségesnek látszott, budapesti rájátszásokkal bővítve, színesítve véglegesítették a kompozíciókat.
A végül 55 percnyi készre szerkesztett új anyag egy hétszámos stúdióalbumon kapott helyet, ahol a címadó kivételével komoly, fajsúlyos, instrumentális darabokat élvezhetünk. Többnyire a srácok norvégiai élményeit és azok jellemző hangulatait megidézve. A zene progresszív, de nem annyira rock, mint inkább egyfajta atmoszferikus, meditatív vagy utazós zene, melyet simán el lehet képzelni havas fotók fölött merengve vagy egy skandináv film soundtrackjeként is.
A kakukktojás a címadó Freya, mely popos világával, vidám dallamával, nem túl mély szövegével erősen kilóg a többi kompozíció közül. Mikor egy korabeli telefonbeszélgetés alkalmával rákérdeztem Tomira, hogy egyrészt, ha már egy kiadós északi vihar az alapélmény, akkor miért nem inkább Thor, Njörd, Odin vagy Rán jutott eszükbe; illetve, hogy másrészt a verses Eddában egy egészen más karakterű Freyja szerepel, mint amit ez a vidám kis popdalocska tükrözni próbál, lakonikus rövidséggel csak annyit felelt: „Túlolvastad!” Röhögtünk egy nagyot, majd témát váltottunk.
A stúdióanyag bónusza néhány élő felvétel a másnap esti, február 1-i Dama Di klubkoncert anyagából. Továbbá a Blu-rayen még néhány szám videó extra is van a 2023-as győri koncertfilmből. Sajnos a Carpet Crawlers szám címét elírták a digipak borítóján. De annyi baj legyen, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. A rendkívül jól sikerült anyag megjelent mesterszalag másolaton, magnószalagon, magnókazettán, dupla nagylemezen, CD-n és a már említett Blu-ray Discen. Mindegyik verzió bitang jól szól. Egyebek mellett a saját szememmel láttam a müncheni Highend Show látogatóinak kitáguló pupilláit és erősen meglepett arcát, miután feltették a fejükre a Nakamichi magnódeckhez csatlakoztatott fülest, hogy belehallgassanak az előzetesen még megmosolygott kazettába. A Djabe stáb ismét egy referenciaértékű hangfelvételt dobott piacra, a lehető legigényesebb hanghordozókon. Egy újabb etalon. Le a kalappal!
7. GARY MOORE: Live From Baloise Session 2LP / CD+BD
Gary Moore a mindenkori legnagyobb gitárosok közé tartozik, az elitnek is az elitjébe, aki Tommy Bolinhoz hasonlóan széles palettán, számos formációban és stílusban alkotott maradandót. A rendkívüli tehetség mellé rendkívüli igényesség is társult, így Gary mindig nagyon megszűrte, milyen élő anyagok és milyen tartalommal jelenhetnek meg a koncertjeiről. Ezért van, hogy a 42 éves aktív zenészkarrierje alatt mindösszesen csak négy koncertalbuma kerülhetett a maga idejében, tervezetten piacra (Rockin’ Every Night – Live in Japan, We Want Moore!, Blues Alive, Live At Monsters Of Rock). Az összes többi csak utólagos vagy már eleve posztumusz kiadás lett. Utóbbiak erősen véleményes minőségben és tartalommal.
Szerencsére az idén publikált Live From Baloise Session a jó példák sorát erősíti. Egy 2009-es svájci koncertfilm és koncertalbum, mely egy jó formában játszó zenekart és egy kitűnően éneklő főhőst örökített meg. Bootlegen természetesen eddig is megvolt minden rajongó polcán, de a hivatalos kiadás kellően szép és jó ahhoz, hogy leváltsa az eddigi hanghordozókat a vitrin Gary Moore polcán.
8. ROGER WATERS: This Is Not A Drill – Live From Prague 4LP / 2CD
Őszintén bevallom, hogy bár sok évtizede hallgatom őt, mégsem voltam elájulva Roger Waters Is This The Life We Really Want? albumától. Pedig mindig is őt tartottam a jobb dalszerzőnek David Gilmourhoz képest, mind a Pink Floyd időket, mind a szóló éveiket tekintve. Az azt követő turnékra viszont Roger igen jó érzékkel válogatta be a jobban sikerült új kompozíciókat, miként a koncertműsor egyéb frissítése (The Powers That Be, Two Suns In The Sunset) is jól sikerült. Ennek megfelelően már a This Is Not A Drill élő előadása, illetve a prágai koncert mozis közvetítése is sokkal jobban tetszett, mint a kreatív géniusz ez idáig legutolsó sorlemeze.
A hab a tortán pedig a kvázi lemez-előzetesként előadott The Bar két részlete volt, ami az eddigi legjobb Waters mű Roger elmúlt húsz évének frissebb kompozíciói közül. Sajnos a This Is Not A Drill kiadvány túl kövérre hízott. Bőven elég lett volna belőle egy dupla LP, az újabb dalokkal (Deja Vu, Is This The Life We Really Want?, The Bar parts 1-2), illetve az életmű egyéb érdekesebb pillanataival, ritkán játszott, illetve frissített darabjaival. Mint például az In The Flesh 2022, a felújított The Bravery Of Being Out Of Range, a Shine On You Crazy Diamond parts 6-7-5 variáció satöbbi. Ürmös Attilával szólva, teljesen felesleges minden egyes gyenge feles után négy pohár vizet lehúzni…
9. MIKE OLDFIELD, STEVE HILLAGE, DAVID BEDFORD & THE SCOTTISH NATIONAL ORCHESTRA: The Original Broadcast Of The Orchestral Hergest Ridge LP / CD
Tegye fel a kezét az a valamirevaló Oldfield-rajongó, akinek nincs már meg ez az anyag rég bootlegen – minimum huszonöt-harminc éve! Hogy mégis miért kellett a hivatalos kiadásra ötven évet várni, csak az Isten tudja. Főleg, hogy a nagyzenekaros Hergest Ridge egy jó része hivatalos CD-n és DVD-n is megjelent már, a The Space Movie filmzenéjeként, ma is könnyen elérhető.
Van tehát a második Mike Oldfield album, egy megkerülhetetlen klasszikus, mely nem kerülhette el a sorsát, hogy néhányszor nagyzenekari változatban is elhangozzon. A jelen kiadás alapját képző felvétel 1975. szeptember 5-én készült, Glasgowban, a Kelvin Hallban. Mike Oldfield művét David Bedford hangszerelte és dirigálja, előadja Steve Hillage és a Skót Nemzeti Zenekar. Igen jól.
Ez a cucc nem is igényel bővebb kommentárt. Esetleg csak annyit, hogy a végül 1976-ban sugárzott rádiós anyag nem összetévesztendő a The Royal Philharmonic Orchestra vagy a London Philharmonic Orchestra ettől eltérő The Orchestral Hergest Ridge verzióival. Így akinek olyan bootlegje (is) van, ne dobja ki automatikusan…
10. DAVID GILMOUR: The Luck and Strange Concerts 4LP / 2CD
Nehéz erről bármit is írni. Egyrészt, mert David Gilmour sokak bálványa, így róla csak és kizárólag jót szabad nyilatkozni, különben jön a durca, vége a világnak. Másrészt nyilván ez a kiadványpáros is van olyan profi és jó, mint az elődei. Magyarán kapásból üti a világ 2025-ös lemeztermésének a 99%-át. Jó zene, jó előadás, jó felvétel, minden tekintetben kitűnő hangzásvilág. Szinte magam sem értem, miért fanyalgok mégis.
Azazhogy nagyon is. Leginkább, mert a David Gilmour által felállított magas mércét időről-időre, year after year, neki is újra és újra meg kell ugrania. Ez a monstre koncertalbum azonban sok. Sok a négy lemez. Sok az ismétlés, sok a herótig nyúzott Floyd sláger. Sok az önismétlés. A Luck And Strange album dalai ugyanis részint régebbi ötletek újrafelhasználásai, részint meg furcsa, látszólag karakteridegen kalandozások. Persze még ezeken is túl lehetne lendülni, de sajnos az eleve agyonszerkesztett, végletekig utómunkázott felvételeken is átjön, hogy hősünk már énekesként és gitárosként is túl van a csúcson. El lehet persze ezt nézni, a szeretet és az imádat sok mindent eltakar, ha akar. Mégis, a kevesebb néha több, ebből a miniturnéból bőven elég lett volna egy dupla LP-nyi kivonat.
Mert semmi, de tényleg semmi szükség nincs újabb és még újabb Breathe, Time, Marooned, Wish You Were Here, High Hopes vagy Comfortably Numb verziókra. Fel vannak véve sokszor, a csúcskorszakokban, jobbnál jobb változatokban. Mégsem tudok haragudni rá, mert amit David csinál, az hiteles, önazonos és jó. Nagyon jó. Inkább csak önmagához képest érződik némileg halványabbnak.
Nagyon, de nagyon kéne már ismét egy olyan erős Gilmour szólólemez, mint az első vagy az On An Island. Meg persze egy alaposan felújított koncert-setlista, mert hihetetlenül sok jó Pink Floyd, Syd Barrett és David Gilmour szám van még ezeken, az unalomig játszott klasszikusokon kívül is. Íme, egy csokornyi, ami hirtelen eszembe jutott: Careful With That Axe, Eugene, The Narrow Way, Late Night, Baby Lemonade, A Pillow Of Winds, Fearless, Childhood’s End, Dogs, I Can’t Breathe Anymore, Blue Light, Not Now John, One Slip, Terminal Frost, Wearing The Inside Out, It’s What We Do, Louder Than Words, The Girl In The Yellow Dress. Egy ilyen vagy hasonló koncertlemeznek még volna értelme és létjogosultsága is. Viszont mindig ugyanannak a dalsornak húszadszorra, egyre halványabban, már jóval kevésbé.
Ráadásként pedig következzen öt felejthetetlen fővárosi koncert a világ legjobbjaival, az Úr 2025. esztendejéből:
1. Colosseum: Out Into The Fields – Budapest, MOMkult
2. Helloween: 40 Years Anniversary Tour – Papp László Budapest Sportaréna
3. W.A.S.P.: Album One Alive – Budapest, Barba Negra
4. Maiden uniteD & Dennis Stratton: 15 Trooper Salutes Tour – Budapest, Instant Fogas
5. Mandoki Soulmates: 50 év szabadságvágy – Budapest, Szentháromság tér
