2LP / MC / CD – BLKIIBLK Records 2026
2026. január 23-án megérkezett a Megadeth cím nélküli, elvileg utolsó sorlemeze. Mely Dave Mustanie 1983-as újrakezdése óta a tizenhetedik, vagy ha a Hidden Treasures–t és a The Craving-ot is beleszámítjuk, tizenkilencedik stúdióalbuma. Mivel egy Megadeth lemez megjelenése önmagában is mindig komoly esemény, mely nagy port ver fel, most még inkább fokozta a várakozásokat és a néhol egészen szélsőséges véleményeket az a bejelentés, hogy a 2026-os self-titled CD, kazetta, illetve dupla LP lesz a „final album”.
Szóval új Megadeth lemez. Három évtizede papírforma, hogy ilyenkor mindig beindul a fogalmatlan, de legalább önérzetes szájkarate. Meg is jelentek egyből az okoskodók, akik gyorsan újra előadták azt, amit nagyjából 1997 óta mindig. Az első típusnak az a baja, hogy jaj, ezek az új Megadeth számok, olyanok, mint a régiek. Mégis, milyenek lennének? Negyvenhárom év után, ráadásul egy deklaráltan utolsó albumon…
Miközben a második trolltípusnak meg pont az a baja, hogy ezzel az új CD-vel a Megadeth már nagyon eltávolodott a régi stílusától. Utóbbi mezőny legostobábbjai pedig gyorsan be is dobják az ilyenkor használatos megamantrájukat, miszerint a Megadeth a Youthanasia óta nem adott ki semmi érdemlegeset. Mindezt amúgy teljesen függetlenül adják elő minden alkalommal az éppen aktuális új lemez tartalmától. Harcos magabiztossággal, zsigerből, megszokásból, betonbiztos betokozottságban sütkérezve önmaguk vélt vagy valós bölcsességének csalóka fényében. Pedig, ha csak a teljesség igénye nélkül szemezgetünk a későbbi remekművekből, akkor is ott van még a Cryptic Writings, a The System Has Failed, az Endgame, a Dystopia vagy a The Sick, The Dying… And The Dead! Miként a viszonylag gyengébb lemezeken is kivétel nélkül van néhány telitalálat kompozíció.
Mégis, nehéz ezzel a fajta, lenéző, arcos kreténséggel vitába szállni. Már rég le is tettem róla, kábé a The World Needs A Hero idején. Abszolút értelmetlen dolog volna. Repül az tehén? Tényleg? Oké, csak repülj vele te is jó messze. Nagyjából hasonló a szitu, mint mikor 1989 vége felé, egy jómódjában elhülyült, a nagy diófa utcai metal boltban pompásan felcicomázott, önmaga állítása szerint hardcore thrasher suhanc a képünkbe vágta, hogy a Black Sabbath nem is heavy metal… Ezt oszt aztán igen! De ha nem, akkor nem. Mindegy, azért nekem továbbra is jó lesz a Paranoid, meg a Sabbath Bloody Sabbath.
Szóval nehéz, valószínűleg teljességgel lehetetlen elfogulatlanul írni a Megadeth-ről. Meg sem próbálom. Igen, elfogult vagyok. Szűk negyven éve rajongó. Ráadásul szinte mindenben egyetértek MegaDave-vel, amik miatt ezt a beteg társadalmat kíméletlenül ostorozza a dalaiban. Igen, ez egy szörnyű világ. Igen, minden értelmes emberi lénynek fel kell emelnie a hangját a háborúk és azok előidézői, felbujtói és haszonélvezői ellen. Igen, van Isten és nagyon is érdemes keresni, mert túl könnyű eltévedni ebben a káoszban isteni útmutatás nélkül. És igen, azt is meg tudom érteni, hogy mennyire nagyon fájhatott neki, hogy kirúgták a Metallicából. Empátia, értékrend, kiállás, összetartozás, heavy metal testvériség. Egy falka, egy vér.
Az első albumot valamikor 1986 végén, ’87 elején kaptam kölcsön kazettán. Majd a másodikat pár hétre rá. Le voltam nyűgözve. Annyira tetszett mindkettő, hogy muszáj voltam kiszótárazni a számok szövegeit. Nincs mit szépítgetni, elég ergya végeredménnyel. Főleg, hogy Istennek hála akkor idehaza még fogalmunk sem volt a multikulti fogyasztói társadalom olyan csodás vívmányairól, mint a Black Friday…
A So Far, So Good… So What! idejére már elkötelezett rajongó voltam, így külön csemege volt, hogy az egyik barátom USA Capitol nyomásban csempészte be Nyugat-Berlinből az LP-t. Az első és egyben utolsó eset volt, hogy az egy évben vagy azonos időszakban megjelent lemezek közül a Metallica tetszett jobban. Mert bizony minden Megadeth rajongásom ellenére, az …And Justice For All-tól, különösen a címadó számtól szinte térdre rogytam, dacára a korlátozott dobtudásnak és a basszusgitár teljes hiányának. Aztán ’90 szeptemberében kijött a Rust In Peace, amiről már októberben magabiztosan állítottam, hogy rocktörténeti mérföldkő. Valamint az is éreztem, hogy onnantól a Megadeth ligát váltott, nincs többé értelme összeméricskélnünk őket, pedig még sejtelmünk se lehetett a Black Album irányváltásáról.
Azóta szerencsére többször is láttam, hallottam a Megadeth-et. A világverő klasszikus felállást is, aztán a visszatérés utáni átjáróház többféle verzióját is, David Ellefson-nal és James LoMenzo-val egyaránt. Mindegyik kitűnő volt, messze átlag feletti hangszeres tudással és produkcióval. Sőt, még a David Ellefson Bass Warrior Tour 2024-es budapesti állomása is. Amire egyébként pont azok nem jöttek ki, akik „a Youthanasia óta…” kezdetű rossz dumákat szokták nyomatni. Pedig annál ütősebb és autentikusabb Megadeth programot nehéz lett volna összerakni. Nemcsak az év, hanem életem egyik legjobb koncertje volt. De lám, ilyen a vetés és aratás törvénye: önmagukat büntetik a kicsinyességükkel a szemellenzős mindentudók…
Az utolsó akcióhős premierjére kifejezetten a Megadeth miatt váltottam jegyet. Valamint azon kevesek közé tartozom, akik szeretik a Risk-et és érteni vélik az akkori koncepciót. Mi több, meglátásom szerint a Breadline nemcsak az egyik legerősebb, de egyben az egyik legfontosabb dal is, amit a Megadeth valaha kiadott. Aztán örvendeztem a nagyszerű Al Pitrelli érkezésének. Majd egyszer már elgyászoltam a bandát Dave Mustaine radiális neuropátiája után. Still Alive… And Well?
Nyilván minden rajongónak megvannak a vonatkozó sztorik, közte a tagok egészségügyi problémáival. Mindenki tudni véli az avokádós poént is, bár annak semmi köze nincs a zenekarhoz, csak az egyik dühös helyi szervező csodálkozott rá kissé megkésve a közép-amerikai flórára. Ergo az avokádózás mára már leginkább egy szekunder szégyen magyarosch proli vircsafttá vált, amolyan hungaricum hülyeséggé, amit jó volna mihamarább elhagyni. De látva a kommentek színvonalát, a helyzet idővel inkább csak egyre romlik.
Itt vettem egy mély levegőt és lebeszéltem magam arról, hogy az új dalok tartalmát részletesen is ismertessem. Akit tényleg érdekelt, az ott ült valamelyik moziban, ahol a Megadeth – Behind The Mask filmben maga a főhős fejtette ki részletesen, mikor mire gondolt a költő.
Zeneileg sem lehet túl sokat mondani az új anyagról. Zseniális, mint az előző kettő. Baromi jól és arányosan szól. Annyira, hogy ismét kedvem lett volna egy-két hazai hálószoba-kiadó technológiai selejtjeit a kukába szórni. Csak ugye nincs, aki felvállalná a konfliktust, hogy átvegye a fontos előadókat és egy tabula rasa után jobb verziókat gyártasson. De tényleg annyira megrendítően jól szól az új Megadeth cucc, hogy nem lehet utána akármit azonnal a hifibe tenni. A riffeket, dallamokat, témákat tekintve sincs nagy újdonság. Miért is volna? Azért a vájtfülűek érteni fogják, mikor melyik korszak van megidézve a tíz plusz két bivalyerős új szerzeményben.
A már jól bevált Chris Rakestraw társproducer legalább annyira fontos része az alkotóközösségnek, mint Mustaine. Valamint a mostani Megadeth formáció további művészei, James LoMenzo basszusgitáros, Teemu Mäntysaari szólógitáros és Dirk Verbeuren dobos. Különösen, hogy mind az öten kivették a részüket a dalszerzői munkából.
És itt megint meg kell állni és jó mélyen egy hatalmas sziklába vésni, hogy mind az öten csúcskategóriás alkotók. Olyan istenadta tehetséggel, szerzői-, hangszeres-, produceri-, promóciós- és egyéb szakmai tudással, amivel máshol még a rockzenei egyetemek vezetői sem rendelkeznek. A legszebb az egészben, hogy ebben semmi túlzás nincs.
A cuccot hónapok óta lebegtették: folyamatosan jöttek az előzetesek, csöpögtették a single-ket, az infókat, valamint ezerféle csili-vili exkluzív verzió volt előrendelhető. Az ember szinte beleszédült a bőség zavarába. A tíz alapdal közül azért mégiscsak érdemes kiemelni a Tipping Point, a Hey, God?!, a Puppet Parade, az Another Bad Day, a Made To Kill és a The Last Note számokat. És nem, most csak azért sem fogom felsorolni, melyik riffjét vagy témáját hol hallhattuk már korábban. Akit érdekel, úgyis tudja, hallja. A kekecnek meg teljesen mindegy, úgyis mindig talál magának csámcsognivalót.
A lényeg, Dave Mustaine egyedi kompozíciós világa változatlan és utánozhatatlan. Úgy pakol egymás mellé témákat, majd vált látszólag váratlanul meglepő dolgokat, kiállásokat, ellenpontozásokat, kikacsintásokat és visszatérő idézeteket, aminek a mai napig nincs párja. A szövegeiről nem is beszélve. Épp ezért van, hogy Dave Mustaine-t csak szeretni vagy utálni szokták. Megvallom, én nagyon szeretem, az összes hülyeségével együtt, azok ellenére is. És bár nagyon sajnálom, hogy hamarosan nyugdíjba vonul, a gégerák, az ízületi gyulladás, a porckorongsérv vagy a csigolyatörés nem vicc. Aki ezt nem érti, vagy nem akarja érteni, azzal nem lehet mit kezdeni. Inkább hálával tartozunk a Teremtőnek, hogy MegaDave még köztünk van, hogy kapott még egy kis időt.
A különféle exkluzívabbnál is exkluzívabb csókos verziókon persze elszórtak még két bónusz dalt. Rendkívül gyűlölöm az ilyesmit, de a business, az business. A kicsi babának tej kell. Mindenesetre a Bloodlust és a Nobody’s Hero sem lóg ki a sorból. Simán felfértek volna a normál albumra. Gondolom, majd pár év múlva megint lesz mivel eladni a remasztert… Viszont a The Last Note instrumentális verziója leginkább csak parasztvakítás.
A legérdekesebb bónusz viszont az összes kiadáson szerepel. Naná! Egy Metallica feldolgozás a lehető legjobb promóció. Különösen, ha a szóban forgó kompozíció eleve Mustaine szerzeménye, társ-szerzeménye. A dolog reklámértéke tehát abszolút kimaxolva. Azonban a Ride The Lightning Megadeth verziója zeneileg is csúcskategória. Persze eddig is el tudtam képzelni Dave antihangjával és a bárkinél precízebb riffelésével. De amit egy jó dobos hozzá tud tenni ehhez az elnyűhetetlen klasszikushoz, az leírhatatlan.
Megint szerezni fogok pár jóakarót, mégis leírom, hogy pont ezért, azaz Lars szerény képességei miatt nem lett a Metallica igazán nagy, komolyan vehető prog metal banda. Pedig ilyen csodálatos kompozícióik voltak tucatjával a tarsolyukban. A két verziót egymásután meghallgatva ismét belém hasított, hogy basszus, mennyivel jobb album lehetett volna az első négy Metallica, ha az ifjú Ulrich annakidején hajlandó lett volna lényegesen többet gyakorolni…
Amennyiben valóban ez lesz az utolsó Megadeth album, méltó lezárást kaptunk. Remélem azért az idén startoló búcsúturné anyagából kiadnak még egy koncertlemezt! Azzal még épphogy beférne az életmű egy polcra. Mindent köszönünk, Dave Mustanie! A Mennyei Atya áldjon meg téged gazdagon a szeretteiddel együtt, a Názáreti Jézus Krisztus nevében! Ámen!
Megadeth – Megadeth 2026:
Dave Mustaine – gitár, ének
Teemu Mäntysaari – gitár
James LoMenzo – basszusgitár, vokál
Dirk Verbeuren – dob
törzsanyag:
1. Tipping Point
2. I Don’t Care
3. Hey, God?!
4. Let There Be Shred
5. Puppet Parade
6. Another Bad Day
7. Made To Kill
8. Obey The Call
9. I Am War
10. The Last Note
alap extra:
11. Ride The Lightning
exkluzív kiadásonként változó extrák:
12. Bloodlust
12. Nobody’s Hero
12. The Last Note (Instrumental)
