– 2026. február 17., Akvárium Nagyhall
Szombat este 8 körül az Akvárium klub bejárata előtt, valamint az épület belső előterében egyaránt nagy volt a népsűrűség. Az erre járók többsége a godfater. koncertjére érkezett. A Nagyhallban ekkor még szellősen állt a közönség, de a 20:45 körüli kezdésre nagyjából megtelt a terem.
A godfater. zenekar tavaly óta nyolc tagból áll: Hegedűs Bori (ének), Felszegi Dalma (billentyű), Bótyik Borostyán és Kalocsa Lilla (vokál), Tátrai Tibor és Gotthard Mihály (gitár), Usztics Dániel (basszusgitár) és Borlai Gergő (dob).
A nyitányhoz Bori kivételével mindannyian elfoglalták helyüket a színpadon, és a két gitárra, valamint a dobra épülő rövid bevezető után Lilla, majd Borostyán szólóénekével indult el az első tétel. Bori csak akkor lépett a színpadra, mikor ezek után az ő része következett ebben a feltehetően új szerzeményben, ami egy kicsit lassabb tempójú, de kifejezetten zúzós darab, melyet végig hárman énekeltek a lányok. A végére egy jellegzetes, blues-osabb Tátrai-szólót is kaptunk, amiért már önmagában is érdemes lett volna eljönni…
Az Arcokat keresek következett, melyhez az új felállás első videóklipje készült még tavaly. Itt a csapat megjelenésében egyébként is domináns piros szín uralta a színpadot a fények és a kivetítés terén egyaránt. Örömmel érzékeltem, hogy a közönség körülöttem álló tagjai közül többen is ismerik ezt a számot, és Boriékkal együtt énekelnek, már amikor ez lehetséges. A frontember ugyanis – nemcsak itt, de az egész koncert során – időnként úgy eresztette ki a hangját, hogy attól elállt az ember szava…
Ahogy a tavaly májusi koncerten, most is az eredetileg Skorpió-féle Álljatok meg jött ezután, mely a kezdetek óta szerepel a godfater. repertorjában, és amikor felcsendül, nehezen állapítható meg, hogy Borlai Gergőék a színpadon vagy mi a közönségben élvezzük-e jobban ezt a pár percet. A tavalyi koncert ezen részéről nemrég jelent meg a hivatalos videó, melynek egyértelműen itt a helye.
Az Álmok háza volt a következő tétel, mely az első saját szerzeményeik egyike. A rendszeres godfater. koncertlátogatók számára már klasszikusnak mondható produkcióban újra megcsodálhattuk Tibusz és Misi gitárjátékát – együtt és külön-külön is. A zenészek szemmel látható jókedve mutatta, hogy ők is legalább olyan boldogok ettől, mint mi, akik lentről hallgatjuk őket. Egy tavalyi felvételen ez a szám is elérhető, ezt is ajánlom mindenkinek, aki olvassa ezt a cikket.
A csapat első számú énekesnője ezután szólt hozzánk pár szót. Elmondta, hogy már-már hagyomány, hogy az Akváriumban kezdik az évadot, és így volt ez három éve is, amikor először lépett fel a godfater.-rel, akkor még Lilla helyén állva, jóval kisebb felelősséget magára vállalva, mint most.
A Csak egyszer következett, amely szintén a már tavaly is játszott új(abb) dalok egyike. A kivetítőn egy kártyapakli lapjai ugrándoztak, és a gitárok mellett végre a zongora is nagyobb szerepet kapott, így a szinte mindig mosolygó Dalmától is hallhattunk egy nagyszerű szólót.
A jelenlegi csapat egy másik közös alkotásával folytattuk, ez volt az első Tátrai-Hegedűs szerzemény, az Életed folyója. Egy nagyon szép balladát hallottunk, Tibusz jellegzetes, és számomra megunhatatlan gitárjátékával, de itt is jutott egy picit nagyobb tér a zongorának is… És hát az ének! Az előző alkalommal már leírtam, hogy milyen nagy hatással volt rám az a kórusszerű, hangosabb zenével kísért rész, amit a három lány együtt énekel. Bár most már nem volt meg az újdonság ereje, a dolog nem „romlott meg” tavaly óta, most is elvarázsolt, amit hallottam.
Ezen a ponton megszakadt a godfater.-koncertek szokásos ritmusa. A koncert előtt egy héttel elhunyt Fenyő Miklósra való emlékezésre hívott miket Bori. A Csavard fel a szőnyeget csendült fel, melynek „godfateresítése” tökéletesen sikerült: az eredetinél jóval zúzósabb felfogásban, de ahhoz teljesen méltón prezentálták ezt az időtálló slágert. A zongora- és gitárszólót egyaránt tartalmazó előadást a zenészek és a közönség is nagyon élvezte, és megtapasztalhattuk, hogy egy olyan távozóra, aki teljes életművet hagyott maga után, vidáman is lehet emlékezni, sőt, másképp talán nem is érdemes.
A folytatásban a Játék az egész érkezett, amelyhez tavaly novemberben jelent meg videóklip. Élőben persze jóval zúzósabb volt a dal, mint a stúdióváltozatban, és Misi-szólóból is többet kaptunk. Mindenesetre egyértelműen hallható mindkét felfogásban, hogy egy nagyon jól összerakott szerzeményről van szó, slágeres refrénnel és remek vokálokkal, az egészet pedig még a Bori által megszólaltatott kolomp is színesítette. Egy ideális világban ma ez a szám az országos slágerlisták élmezőnyében tanyázna…
A Csillagban látlak jött ezután, ami Borlai-Hegedűs szerzemény. Ez már 2024 szeptemberében megjelent a videómegosztón, még a korábbi felállással, és bár az a változat is kiváló volt, így, hogy Bori énekli saját szerzeményét, nekem önazonosabb. Az a rész, amit Bori és Borostyán ketten énekeltek, konkrét libabőrt váltott ki nálam, majd egy olyan Tátrai szóló következett, ahonnan már nem volt hova fokozni az estét. Ahogy hallgattam, úgy éreztem, hogy ez a koncert addigi csúcspontja.
A 3:20-as blues-ban újra nagyobb szerepet kapott Lilla és Borostyán. Az első verzéket ők énekelték, és Bori csak a „de utolér a blues…” kezdetű résznél kapcsolódott be, mely után a „basszusgitár percek” következtek, melyeket egy ideje már Usztics Dani prezentál, olyan színvonalon, amitől már tavaly is leesett az állam, és ez idén sem volt másképp. Róla egyébként kevés szó esik, pedig nagyon magas színvonalú „bőgőzést” hallhattunk tőle az egész koncerten (és persze korábban is), de ez volt az egyetlen szólója. Én mindenesetre örülnék, ha az újabb saját szerzemények egyikében is jutna neki nagyobb szerep.
Ezen a ponton, kicsit túl a félidőn, gondolkodtam el azon, hogy már lement tíz szám, és mennyi minden nem volt még…
Ne szeress engem nélkül nincs és nem is lehet godfater.-koncert. A kezdetektől játsszák, de Bori frontemberré válásában is kulcsszerepe volt, hiszen a döntő jelentőségű castingvideóban ezt énekelte. Főhősnőnk a verzékben, a két másik lány a refrénben énekelt csodásat, majd ahogy begyorsult a tempó, Bori többször is úgy kieresztette a hangját, hogy csak ámult-bámult mindenki, akinek füle van és hall vele… A végén persze hatalmas volt a taps, de pont egy pillanatnyi csendben kiabálta be valaki, hogy: „Gyönyörű volt!”. Ezt sokan hallották, talán a színpadon is – mindenesetre ezután a zenekar újabb tapsot kapott. A tavalyi előadáson készült felvétel ebből is elérhető, szeretettel ajánlom mindenkinek.
A Whipped post című klasszikus jött, ez is állandó darab, melynek lényege a Gothard Misi-Borlai Gergő közös szóló, amit mindenki imád, aki hallja, és sosem hangzik el kétszer ugyanúgy.
A Nem várom már egy Tátrai-Hegedűs ballada, melyet a szövegíró úgy vezetett fel, hogy most mesélnek nekünk valamit ketten… Arról, hogy ez hogy sikerült, legyen elég annyi, hogy a jegyzeteimbe két dolgot írtam fel ehhez a számhoz: „Hegedűs Bori ELŐADÓ”, „Tibusz a lelkünkön gitározik”. Ez volt számomra az este második csúcspontja.
Ahogy tavaly is volt, ezután jött a Hold a földön, amiről szerintem már mindent leírtam, amit gondolok. Mindenesetre ezen az estén is jó volt hallani ezt a nagy kedvencemet, amit a közönségből többen is énekeltek körülöttem. Viszont egy reflektor végig úgy a szemembe világított, hogy kénytelen voltam egy magasabb ember takarásába állni. Életemben először vártam, hogy vége legyen ennek a dalnak. Legközelebb napszemüveget is hozok…
A koncert vége felé közeledve, a vezető énekesnő bemutatta a zenekart, majd a Búcsúkeringővel indult a végjáték, melynek elején nagyon tetszett Bori halk, blues-os éneke. Aztán ahogy beindult a dal, és jöttek a jól ismert gitárszólók Misitől és Tibusztól felváltva és közösen, belegondoltam, hogy bár rengetegszer hallottam ezt a szerzeményt, de sosem gondoltam még bele, hogy mennyire jól összerakott alkotás ez – nem véletlenül élvezi minden jelenlévő ennyire az előadást.
A Mindenem a TV, ami hagyományosan a búcsúszámok egyike, a nagyszerű vokálokkal, valamint Dalma és Misi szólóival most sem okozott csalódást. Ezután, szintén nem meglepő módon, a Little Wing jött, aminek fő eleme a sosem rövid, de mindig remek „Misi-show”, melyhez a gitárművész az eddig a homlokára tolt napszemüvegét is felvette, és hosszú percekre kiszakított minket a mindennapokból, ahova visszatalálva azt érzem, és adom is át mindenkinek, hogy a világ egyértelműen jobb hely, mint amilyennek manapság látszik, ha ilyen zene létezik benne.
Gyors levonulás és intenzív visszatapsolás után a Going Down-nal zárult a műsor ezen az estén is, ami szokás szerint hatalmas örömzenélésbe torkollt, és még szerzett néhány önfeledt pillanatot a közönségnek is.
Ezzel véget ért az évadnyitó. A tavaly májusi „újradebütáló” koncert óta most láttam először a csapatot, és akkor az újdonság varázsa tette különlegessé a produkciót, ami mostanra értelemszerűen elmúlt. Viszont azon, amit ez a nyolc ember együtt létrehozott ezen az estén 1 óra 45 perc alatt, egyértelműen látszott, hogy az eltelt hónapokban még jobban egymásra hangolódtak.
Már a következő koncert dátuma is ismert: április 14-én újra Budapesten hallhatjuk a csapatot, ezúttal a Magyar Zene Házában. További konkrét terveket még nem osztottak meg velünk, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan újabb híreket kapunk.
Most nem írom le, hogy miben bízom a godfater.-rel kapcsolatban 2026. vonatkozásában, ugyanis ahogy visszanéztem az eddigi cikkeimet, szinte semmi nem jött be, amit korábban hasonló felütéssel írtam a végére. Mindenesetre egy dolog biztos: a február 7-ei koncert zseniális volt, és boldog vagyok, hogy ezt élőben láthattam és hallhattam!
Fotók: Dávid Zsolt
