LP – EMI / Parlophone 1986
Idén negyven éve, 1986. július 28-án jelent meg a Sigue Sigue Sputnik első és egyben legfontosabb albuma, a Flaunt It. A kérészéletű, de annál nagyobb sikert két fontos dolog előzte meg. Egyrészt Tony James látnoki víziója, melyet a korát megelőző zenekarvezető aztán mérnöki pontossággal hajtott végre. Másrészt pedig a február 17-én kiadott előzetes kislemez, a Love Missile F1-11, mely pillanatok alatt célba ért és felrobbantotta a sikerlistákat.
1985-re nagyjából mindent kiadott magából a punk, ami a tagadásra épülő esztétikájából és formabontó formanyelvéből adódóan kibontakozhatott. Nyugaton a dolog végleg elvesztette aktualitását, önismétlésbe, majd unalomba fulladt. Miközben a vasfüggöny keleti oldalán pár évig, nagyjából a berlini fal ledőléséig, még többé-kevésbé élő maradt, ahol a szovjet típusú diktatúrák elleni lázadás, illetve elvtárspukkasztás adott még neki némi ideig-óráig tartó megkésett érvényességet. Aztán mindennek vége lett, itt is-ott is panoptikumba került a Punk’s Not Dead!
A mozgalom halálával azonban nem szűnt meg a kreatív gondolkodás. Miként a punkos attitűdre épülő, illúzióromboló, harcos és vad, provokatív művészet sem, mely mindig a maga megdöbbentő nyersességével vágja az adott korszak képébe, hogy korrupt képmutatók vagytok, tűnjetek el és nagyon szégyelljétek magatokat!
A poszt punk eme korai nyugati fenegyerekei közé tartozott Tony James, a London S.S. és a Generation X egykori basszusgitárosa, aki már 1982-ben megértette az idők szavát. Sőt a jövőt is megsejtve, immáron úgy kívánt provokálni, hogy felcserélhető tagokból megalkotva a tökéletes popbandát, a szakmának, a közönségnek és a kereskedelmi médiának is egyaránt fityiszt mutatott. Ennek megfelelően bombasztikus, de kellően jellegtelen zenei blöfföket pakolt a látványos külsőségekre, többek között megbotránkoztató kosztümökre épülő új, posztmodern popprodukciója alá.
Tony tökéletesen megértette az akkor már formálódó celebvilág lényegét, hogy a tömegmédiában egyre kevésbé számít a zenei- vagy bármiféle tudás, így új együttesébe, a Sigue Sigue Sputnikba profi zenészek helyett inkább eleve őrült kinézetű exhibicionista figurákat toborzott. A lehető legvadabb extravagáns zenekari kinézetről pedig Martin Degville divattervező gondoskodott, aki egyben a csapat frontembere is lett.
Mivel Degville korábban többek között nőimitátorként is táncolt és énekelt, akit a mai fogalmaink szerint akár drag queen-ként is értékelhetünk, a botrány eleve borítékolva volt. Mellette még néhány hasonszőrű borzalmas forma, hivatásos provokátor, illetve pucckirálynő együttes megjelenése már eleve megadta az alaphangot. Aztán az akkoriban még kellően provokatívnak számító témák, mint például a hidegháború, az atomháború, a nyílt és kendőzetlen szexualitás, vagy a közelgő világvége emlegetése pedig stabilan biztosította a folyamatos médiafigyelmet és közfelháborodást.
A Sigue Sigue Sputnik iránti érdeklődés 1984-ben, egy New Musical Express interjú után nőtt meg meredeken. Onnantól egymásnak adták a kilincset a Tonynak udvarló kiadói üzletkötők, illetve a bombabiztos botrányt, tehát magas eladásokat remélő médiamunkások.
James jövőbelátó zsenialitásának másik eleme a kereskedelmi médiák pofátlanságának pofátlan lemásolása volt. Így aztán, miután a látványos, botrányos bandájával hamar a figyelem központjába került, majd tökéletes blöffjével bezsákolt egy igen jónak számító EMI szerződést, elkezdte az akkor még csak készülő bemutatkozó nagylemez dalközi szüneteit reklámidőként értékesíteni. Ha már úgyis mindenki hülyére fogja keresni magát a produkción, akkor miért ne csatornázza be közvetlenül magához a hirdetőket?
A médiahack olyan jól sikerült, hogy tényleg sikerült néhány komoly és komolyan is fizető reklámozót találnia. Megdöbbentő, de igaz, hogy a SSS bemutatkozó albumán olyan vállalatok valós hirdetései hallhatók, mint a L’Oréal, az iD, a Kensington Market vagy a Network 21. A maradék időket pedig talán még egy ennél is zseniálisabb húzással, ötletes kamureklámokkal töltötték ki.
Miután rákényszerült, hogy ő maga találjon ki nem létező hirdetőket, megint bekapcsolt a kreatív rakéta és a stáb úgy ontotta magából a szürreálisabbnál szürreálisabb reklámbetéteket, hogy a végén több is készült a kelleténél. Majd a cucc idővel önálló életet kezdett élni, akárcsak a Tarantino féle Grindhouse zseniális ál-előzetesei.
Az óriási médiafelhajtással felvezetett bemutatkozó album így szinte már a megjelenése előtt megasikerré és egyben rocktörténeti mérföldkővé vált. Tony James jól számított, addigra nyugaton tömegméretekben már tényleg teljesen mindegy lett a zene. Különösen a hirdetőknél. A reklámszakma végleg elrohadt. Elég volt a banda botrányos, extravagáns, futurisztikus, posztpunk kinézete, illetve a folyamatos provokatív médiajelenlét és a Sputnik máris egy sikeres, kurrens termék lett, mely egyben maga is kiváló reklámhordozó.
Persze Tony azért azt is pontosan tudta, hogy a komolyabb lemezeladásokhoz legalább egy sikerdal is kell. Így aztán a Giorgio Moroder producerrel közösen összerakott album előzeteseként februárban kidobta a Love Missile F1-11 címet viselő kislemezt és videóklipet, mely 1986 elején szabályosan felrobbantotta, majd letarolta a slágerlistákat. Igaz, csak egynyári sikerként, múlandó üdvöskeként, de az első Sputnik szerzemény pillanatok alatt felrepült a csúcsra. Mely aztán a júliusi albumot és a későbbi klipeket, kislemezeket is maga után húzta az év során.
A cucc persze erősen megosztotta az embereket, de az is volt a célja. A legbutábbak nyilván simán bevették és valódi menő cuccként kajálták, majd a következő évben félredobták, ahogy az egyéb egynyári popslágereket is szokták. Az értelmesebbeket viszont megosztotta, részben össze is ugrasztotta az LP. Ugyan voltak kevesek, akik üdvözölték Tony James látnoki vízióját és tökéletes médiahackjét, a többség azonban átkozta és pokolba kívánta a produkciót. A rockerek, különösen a prog rockerek nyilván okkal hiányolták a zenét, de többségében nem akartak, vagy nem is tudtak a dolog mögé nézni. A jazzista sznoboknak szintén esélyük sem volt a lényeglátásra, oly annyira el voltak telve maguktól, illetve a belterjes közegük szemellenzőitől. Hát igen, sokan voltak, akik már teljesen a saját buborékuk foglyaiként lebegve, még csak meg sem látták, mi zajlik 1986-ban vagy 1988-ban a zenei világban. A leghangosabban azonban a punkok fröcsögtek, nem akarván tudomást venni arról, hogy a mozgalomnak vége, minden frusztrációjukat Tonyékra vetették. Hát kifogyván az érvényes üzenetekből és egyre inkább a múltban ragadva egyre szánalmasabban mantrázzák tovább, hogy nincs jövő.
Idehaza kissé más volt a helyzet, mert akkoriban bőven elég volt egy-egy nyugatról becsempészett tinimagazin, hogy Sigue Sigue Sputnik képeivel provokálni lehessen a karótnyelt tanárokat, szemét főnököket; vagy ahol olyan probléma is volt, a vörösökkel kiegyező, a hatalomnak gyáván lefekvő szülőket is. Elég volt egyetlen kivágott Sputnik kép, ziherejsztűvel a szimatszatyorra erősítve és máris stabilan biztosított volt a rendőr bácsi, a besúgó, a munkásőr és az utcabizalmi kiemelt figyelme. Ma már persze sokan másként emlékeznek, de iskolás gyerekként a diszkósok, rockerek és punkok javarésze egyaránt elutasította a Sputnikot, mint számukra értelmezhetetlen produkciót. A popperek viszont ellötyögtek rá a farsangi és szüreti bálokon, meg a videó-diszkóban, vadul érvelve a dolog menősége mellett, mélyen lenézve a többiek maradiságát.
Ennek megfelelően a lemezt leginkább a felszínes, de komoly vásárlóerőt jelentő popperek vásárolták, illetve másolgatták tovább magnókazettákra. Hogy aztán persze fél-egy év múlva a Sputnikot is félredobják, illetve valami mással letöröljék a kazettáról. Mindez addig azonban mégis olyan döbbenetes mértékű felhajtást jelentett, hogy a Flaunt It 1986 nyarára talán még Halley-üstökösnél is fényesebben ragyogott. Már akinek. Mert persze a Sigue Sigue fiúk kérészéletű pompája irigyeket is bőven szült, meg persze olyanok is sokan voltak, akiknek ezért vagy azért, de nagyon csípte a szemét a jelenség. Hát egyszerre, egy időben, néhol még egy helyen is folyt az ünneplés és az átkozás. Nagyjából, mint az István, a király csatajelenetét megelőzően, az összezavarodott emberek esetében, csak ezúttal már egy-egy iskolai zsúron vagy házibulin…
Kellően öreg vagyok ahhoz, hogy arra is emlékezzek, micsoda olcsó és alpári fikázást vezettek elő kölyökként azok, akik most utólag „megvilágosodva” persze már látják benne a zsenialitást és a látnoki erőt. (…és most mindenki ideképzelheti Hadházy Ákos jó magasra emelt molinóját…) Nyilván van az a pénz, amiért valaki rekordgyorsan idomul a többi szakértőhöz, hogy továbbra is fenntarthassa a hozzáértés látszatát. Ennek ellenére állítom, hogy míg odakinn tényleg voltak olyan rajongók, újságírók és zeneesztéták, akik valóban értették az üzenetet, addig idehaza és a vasfüggöny keleti oldalán csak a dolog polgár- és elvtárspukkasztó része volt releváns. Mi más is lehetett volna? Itt akkor még senki sem tudta, milyen is valójában a hőn áhított kapitalizmus, hiszen csak néhány főelvtárs kivételezett gyermeke járhatott odakinn. De mivel ők nyugatra is egy valag lóvéval és komoly háttérrel utazhattak ki, a gyakorlatban ők sem tudtak többet. Burokban élve ugyanis nem könnyen derül ki a rablókapitalizmus és a reklámszakma valódi arca, miként a pop biznisz velejéig romlott, hazug, kihasználó és bántalmazó jellege sem.
Arra is emlékszem, később milyen felháborodást váltott ki, mikor a Tubular Bells II környékén egy vita során azt mertem mondani, hogy lassan mindegy lesz, ki áll a színpadon. (Régi szép idők, mikor még ilyenekről szólt a kocsmai diskurzus…) Hiszen ezek a művek, akárcsak a komolyzenei klasszikusok, bőven túl fogják élni a szerzőiket, eredeti előadóikat. Javarészt rockerek, ráadásul régi haverok voltak aznap Lajos bácsi sörözőjében, mégis majdnem leharapták a fejem, annyira nem akarták érteni, hogy tényleg lejár a régi kedvenceink ideje, illetve, hogy mennyire más idők jönnek.
Aztán eltelt néhány további év, majd néhány évtized és maximálisan beigazolódott, hogy Tony Jamesnek mindenben igaza volt. Mindezt pedig nem is kell különösebben alátámasztani. Akinek egy csöppnyi kis esze van, magától is tudja, miféle civilizációs zsákutca volt a playback előadók, a tátikázó fiú- és lányzenekarok világa, hogy aztán valóságshowk és trash realityk végképp kiradírozzanak minden tudást, értéket és emberit a tömegmédiából.
Ennek ellenére vagy éppen ezért a Sigue Sigue Sputnik sem ért meg többet egynyári sikernél. Részint, mert egy ilyen poént csak egyszer lehet elsütni. Nem véletlen, hogy nekik sem sikerült a duplázás, miként soha senki másnak sem sikerült a receptet lemásolnia.
Részint pedig, mert maga a műfaj kérészéletű. Ezt csak úgy lehet jól csinálni, ha belebuksz, ha tényleg nincs jövő. Nem pedig úgy, mikor a kiöregedett hamis próféta még negyven-ötven év után is azon régi sikereiből próbál megélni, mikor kölyökként azt ordibálta a színpadról, hogy nincs jövő. Most mégis ott állnak egymással szemben, a hamis próféta és mindvégig becsapott közönsége, felsülve, megtörve, megöregedve, de egy sincs, aki be merné mondani, hogy tévedtünk. Bár lehet ez a jövő még a halálnál is rosszabb…
Végül persze nyilván hozzánk is begyűrűzött a végtelen fostenger. Majd lassan és biztosan mindent beborítva idehaza is kitermelte a mindenféle tudást és értéket nélkülöző celebvilágot. Egy ország bámulja az újabb és újabb eldobható kreténeket a tévében, az interneten és a bulvármédiában. Majd pedig ők a téma, az idióta műsorok botrányos szereplői és előre megírt fordulatai, nem pedig az érték és a minőség. Hát, a seregekben érkező senkik módszeresen elszívják a levegőt, a fényt, a teret, a támogatást és lehetőséget a valódi értékek elől. Egy ilyen világban pedig ki kárhoztatná azt, aki néha-néha elkeseredésében valóban rakétát vagy világvégét kíván az egész ördögi cirkuszra?
Így bár a Sputnik 1987-ben, majd az 1989-es újrázási kísérletben törvényszerűen megbukott, összkulturális értelemben mégis fontos az öröksége, hiszen a Flaunt It az idő előrehaladtával mindig egyre aktuálisabbá válik. Míg végül a nyugati kultúra, életmód és berendezkedés e hosszas és önsorsrontó ámokfutás végén végül örökre a szakadékba zuhan.
