LP – CBS / Epic, 1976
Idén 50 esztendeje készült és jelent meg az amerikai gitármágus, Ted Nugent második szólólemeze, mely sokak szerint nemcsak a korai albumtrilógia, hanem egyben az egész életmű csúcsa. Ami egyben Meat Loaf énekes utolsó nagy dobása is lett, mielőtt 1977-ben ő maga is beindította szupersikeres szólókarrierjét.
Theodore Anthony Nugent profi pályafutását 1964-ben kezdte, a The Amboy Dukes szólógitárosaként. Már ott is kitűnt hangszeres virtuozitásával és látványos előadásmódjával. Valamint azzal is, hogy a pszichedelikus korszak kellős közepén is bátran mert drogellenes nyilatkozatokat tenni. Mivel az akkori mezőnyben talán csak Frank Zappa volt még hasonlóan konzekvensen narkózás ellenes, Nugent eléggé nagy céltáblát rajzolt ezzel magára. Viszont már fiatalon is volt olyan klasszis, hogy telitalálat szerzeményeivel és kimagasló gitártudásával bárkit lenyűgözött, könnyedén túlélte az intrikákat.
A hetedik Dukes album után Nugent feloszlatta a bandát, majd 1975-ben szólópályára lépett. A korábbi csapatból csak Rob Grange basszusgitárost tartotta meg. Míg az új zenekarának további két tagja, Derek St. Holmes, a Scott korábbi gitáros, énekes, dalszerzője, valamint Cliff Davies, a legendás If együttes szintén döbbenetes tudású, virtuóz dobosa lett. Ez a kvartett lett az alapja Nugent első három lemezének, multiplatina minősítésű albumtrilógiájának. A négyfős alapzenekar, egyben szerző- és hangszerelő-csapat pedig egy percig sem tétlenkedett. Ontották magukból a jobbnál-jobb ötleteket, mígnem elkészült a legendás debütalbum.
Miután az 1975-ös első Nugent szólólemez berobbant, kiderült, hogy meglepően sokan vannak, akik soha korábban nem hallottak az Amboy Dukes-ról, de Ted gitárjátéka és a banda szerzeményei szinte azonnal letaglózták a közönséget, leginkább a hard rock kedvelőit. Így az 1976-os Free-For-All, majd a ’77-es Cat Scratch Fever megjelenését már komoly várakozás előzte meg, mely aztán brutális mértékű eladásokat produkált a lemezboltokban. Mivel a kirobbanó siker magáért beszélt, a dalok és felvételek pedig tényleg nagyon jól sikerültek, a rádiók is igyekeztek felzárkózni az eseményekhez, aminek számos tartós sláger lett az eredménye.
Az elképesztő sikerkorszak végül az 1978-as, szintén többszörös platina minősítésű Double Live Gonzo! koncertlemezzel zárult le. Aztán megbomlott az egység és feloszlott a szupercsapat. Szerencsére mindannyian folytatták, de az már másik történet.
Mivel a dolgok a valóságban mindig bonyolultabbak, mint amilyennek egy gyors felvázolás során tűnhetnek, érdemes még egy kissé visszatérni a kezdetekhez. Ted Nugent ’75-ös bemutatkozó albumát javarészt Derek St. Holmes énekelte fel. Persze közreműködött még a főhős, valamint két dalban Cliff Davies is, de alapvetően az volt a felállás, hogy a Nugent – Holmes – Grange – Davies felállású zenekarnak Derek az énekese. Hozzájuk csatlakozott még vendégként Steve McRay billentyűs, Brian Staffeld és Tom Werman ütőhangszeres. Utóbbiak bevonására azért volt szükség, mert mind a négyen alaposan kivették a részüket a hangszerelésből és olyan pazar módon öltöztették fel a próbateremben szinte tökéletesre csiszolt kompozíciókat, ami már meghaladta a banda kapacitását, pedig aztán ők maguk is mindent bevontak, a vibrafontól a nyolchúros basszusgitárig.
A munka egy másik területe pedig nyilván maga a komponálás volt, mely már az elejétől fogva komoly darázsfészeknek bizonyult. Végy négy szupertehetséget, komoly ambíciókkal és mondanivalóval, bizton borítékolható a balhé. Hiszen egy csárdába már két dudás is sok, hát még több. Nugent persze vitte a prímet, egy dal kivételével minden szerzemény az ő nevén fut, de idővel azért mindannyian elismerték, hogy a lemezborítón szereplő kreditek nem feltétlen fedik a valóságot. Ugyanis Derek nem csak egy dalban működött közre szerzőként, miként az ötletek egy részét hozó Rob, illetve Davies is komolyan kivették a részüket a kompozíciók végső kialakításában.
Ettől függetlenül persze az album berobbant és előbb arany minősítésű lett, majd idővel kétszeres platinalemezzé vált, hiszen az amerikai rockerek szó szerint elkapkodták.
Kevés azonban a siker, ha az egók masszívan egymásnak feszülnek, így a második album készítése közben Derek St. Holmes kilépett a zenekarból. Állítólag nem csak a szerzőség kérdése és jogdíjbevételek lenyúlása zavarta, hanem az új album kreatív részével, művészi irányvonalával sem volt elégedett. Azonban túl sokat nem tehetett, hiszen Ted Nugent néven futott a projekt, miként a korábbi sikerlemez címe is Ted Nugent lett. Ráadásul közben Derek a társ-producerré előlépett Tom Werman perkással is hadban állt.
St. Holmes tehát ment, de a banda nem roppant meg. Fogták és befejezték a még hiányzó kompozíciókat, illetve a már elkészült felvételeket is készre pofozták. Ezúttal már a többiek is kaptak némi szerzői kreditet. Vélhetőleg itt már lényegesen közelebb jár a borítón közölt információ az igazsághoz, mint előző alkalommal.
Végül, de messze nem utolsósorban, Werman előállt a lehető legjobb megoldással és leszerződtette az albumhoz az akkoriban leginkább musical-színészként ismert Michael Lee Aday, művésznevén Meat Loaf énekest. Nem tudni, hogy akkor Tom vajon tudatában volt-e, hogy éppen rocktörténelmet ír, de megszületett a legenda. Méghozzá dupla legenda.
Egyrészt maga a Free-For-All, mint a korai Ted Nugent trilógia legjobb albuma. Másrészt Meat Loaf széleskörű bemutatkozása hard rock énekesként, mely gigasikerre építve aztán már ő maga is gyorsan csúcsra repült a következő évben kiadott Bat Out Of Hell című szólóalbumával.
A Free-For-All tehát egy hibrid lemez, melynek kilencből öt dalát Meat Loaf énekli; hármat a munka elején kilépett, de a turnéra aztán mégis visszatérő Derek St. Holmes; egyet pedig a főnök, maga Ted Nugent. A hangszeres szekció is majdnem megegyezik az első lemezével. Ted és Holmes gitároznak. Előbbi nyilván most többet, hiszen ezúttal a ritmusgitár sávok javarészét is ő rögzítette. Továbbá a főhős itt-ott perkázik és basszusgitározik is. Rob, Cliff, Tom és Steve pedig maradtak a korábbi posztjukon, némi vokállal besegítve az aktuális énekes alá. Együttesen valami elképesztő hangzást és hangulatot adva az eleve bivalyerős kompozícióknak.
A lemezt nyitó címadó szám egy önvallomás, itt vélhetőleg valóban igaz, hogy teljes egészében a főnök írta. Ő is énekli. A szöveg persze ma már némi extra magyarázatot igényel, hiszen a fiatalabbak nem feltétlen tudják, hogy Ted Nugent nemcsak, hogy tiszta életet élt, de masszívan propagálta is azt. Ez esetben például úgy udvarol a dalszövegben, hogy ő mindenre alkalmas, mindenkinek és mindenre szabad, hiszen mivel nem iszik és nem drogozik, így mellette minden csaj biztonságban lehet. Például akkor is, mikor a buli után beülnek az autóba, mert józanul nem fog balesetet okozni. Érdekes az Alice Csodaországban utalás is, ami megint csak a tiszta gyermeki lélekre és őszinte jóindulatra irányítja a fókuszt.
A másodikként felhangzó Dog Eat Dog lett a Free-For-All album vezető kislemeze, nem véletlenül. A dögös cuccot még az eredeti csapat rögzítette. Az erősen társadalomkritikus szöveget ennek megfelelően Derek St. Holmes énekli. Jól és hitelesen. Elhiszed neki, hogy már tényleg nem bírta tovább a „hattyú”…
Sleek women behind every door
Cost more than you got
You best be up if
You want some more
Cause if you don’t
You’ll be shot
Kamikaze from
The hundredth floor
Swan dive to the street
He couldn’t handle
This madness no more
He craved that sweeter meat
Majd a harmadikként érkező, hosszú progresszív rock darabban végre Meat Loaf is megszólal. Az ismét súlyos, tartalmas szöveg pedig még az eddigieknél is jobb énekléssel társul. A Writing On The Wall egy korszakos remekmű, mely a fő zenei motívumát tekintve ugyanúgy telitalálat, mint mikor a magvas üzenetét forgatjuk magunkban. A kompozíció is alaposan átgondolt, jól felépített. Az pedig, ami két és fél perc körül kezdődik a szólógitáron, még Frank Zappának is becsületére vált volna. Semmi öncélú virgázás, csupán csak dalban elmondott, gitárral elsiratott, kiégett, cinikus, bánatos önmarcangoló hangulat. Az elénekelt apró kis történések egy turné tapasztalatai, de együttesen elég komor, sötét képet festenek a hetvenes évek Amerikájáról. Mikor az amerikai álom úgy tűnik, lassan, de biztosan rémálommá válik.
Az A-oldalt záró Turn It Up lendületes boogie rockja kiválóan ellenpontozza az eddigieket. A darab még a korai AC/DC-nek is jól állt volna. Feltekert hangerő, csajozós hangulat. Derek megint nagyon ott van a szeren, szinte nem is érti az ember, miért lépett le.
A B-oldalt nyitó Street Rats ismét egy tipikus Nugent dal, azzal a jellegzetes gitárhanggal és riffeléssel, amitől a világ egyik legfontosabb előadójává vált. Meat Loaf ismét megmutatja, miért tartották a korszak legnagyobb torkának. A szöveg pedig ismét elkeserítő képet fest az amerikai hétköznapokról és egyre veszélyesebb éjszakákról.
Midnight in the cellar
Dinner on the floor
Sleeping in the gutter
He fights a private war
Hiding in the doorway
Weapon at his side
Rob you for a nickel
You’d better run and hide
A dalnak amúgy létezik egy korábbi, alternatív felvétele is, még Holmes-szal. Ami fel is került bónuszként a Free-For-All deluxe CD újrakiadásaira, de leginkább csak arra jó, hogy még inkább aláhúzza Nugent és Loaf zsenialitását.
A második oldalon másodikként érkező Together az album leggyengébb dala. Amolyan nyálas kis tucatlíra, tizenkettő egy tucat. Egy túlságosan is sablonos lassú dal, a legbutább közhelyekkel fárasztva a hallgatóit. Ha nagyon akarjuk, hívhatjuk akár bugyi-simogatónak is, de még annak is gyenge. A borító tanulsága szerint ez egy Grange – Davies szerzemény. Amennyiben akkoriban önállóan tényleg csak ennyit tudtak a fiúk, talán nem is volt túl nagy baj, ha kompozíciós szempontból végig a főnök vitte a prímet. A cikis számot Meat Loaf zsenialitása menti meg valamennyire, aki addigra a musicalszínpadokon nyilván már hozzászokott, hogy akármilyen feladatot is kapjon, tegye oda magát és a maximumot hozza ki belőle.
Az ellenpontozásként érkező Light My Way ismét egy laza csajozós rock and roll. Derek St. Holmes és Rob Grange szerzeménye, előbbi énekével. Az elmúlt évtizedekben már többször elképzeltem Bon Scott hangjával és előadásmódjával, de vélhetően ehhez ő túlságosan rámenős és cinikus volna. Magyarán a felvétel úgy jó, ahogy van.
A gitárszóló, akárcsak az album egészében, példaértékű. Egyszerűnek tűnik ugyan, de nagyon is átgondolt, kidolgozott, a dalhoz illő. Mert Ted Nugent, éppúgy mint a néhai Tommy Bolin, gyakorlatilag minden stílushoz és hangulathoz könnyedén tud alkalmazkodni. Pontosan úgy és annyit játszik, amennyit kell.
A Hammerdown ismét egy progresszívebb, komorabb, elgondolkodtatóbb darab, mely ismét a turnézás felemás hangulatait idézi fel. Meat Loaf pedig végig lubickol a dalban, egészen egyszerűen brillírozik. A végtelenségig el lehetne hallgatni, annyira telitalálat, amit az énekes az eleve kiváló kompozícióhoz hozzá tudott adni.
A korongot záró I Love You So I Told You A Lie egy hagyományosabb hard rock darab. Cliff Davies szerzeménye simán belefért volna a korszak valamelyik Scorpions vagy Thin Lizzy programjába is. Ted Nugent és Meat Loaf pedig megint top formában adják elő az alapvetően szomorú szerelmi történetre való visszaemlékezést. Hiszen a házasságra még nem kész szerelmes inkább egy hazugsággal taszította el a régi csaját, minthogy magához kötve boldogtalanná tegye. Normál esetben tuti bukta volna egy ilyen levezető dal, de ennek a zsenibrigádnak ez sem okozott gondot, simán kihozták belőle a rock and rollt. Így aztán nem letörve és elbúsulva szedjük le a korongot a lemezjátszóról, hanem sokkal inkább felpörögve, hogy még egyszer, újra, mert ez baromi jó!
A mindenféle függőségtől szabad, így aztán mindenre szabad Ted Nugent másodjára még nagyobbat gurított, mint a bemutatkozásával. Így aztán a korong az elődjénél is sikeresebb lett kereskedelmileg. Vitték, mint a cukrot. Gazdag pályafutása során Nugent elsőként a Free-For-All-ért kapott platinalemezt. Abszolút megérdemelten. Ami aztán idővel dupla platinává, örökzölddé és egyben megkerülhetetlen klasszikussá is nemesedett.
Ennek megfelelően a szinte hibátlan album után ismét visszarendeződött alapcsapat úgy állhatott neki a harmadik csapásnak, hogy a Cat Scratch Fever gyakorlatilag már elővételben bearanyozódott, majd miután az emberek meghallgatták, meg sem állt a háromszoros platináig. Közben párhuzamosan Meat Loaf is kilőtt. Szólókarrierjének első albuma, a Bat Out Of Hell ugyanis szintén hamar a korszak és a mindenkori rockvilág egyik legkelendőbb és legsikeresebb albumává vált. Őstehetségek, ha találkoznak.
