2LP – BTM / Sire / RCA, 1976
Idén ötven éve, 1976-ban jelent meg a Renaissance első élő albuma, melyen a New York Philharmonic közreműködésével hallhatjuk az addigi életmű legjavát. A Live At Carnegie Hall már a kiadásakor is nagy feltűnést keltett, mára pedig a legfontosabb klasszikusok között emlegetik, mint korszak egyik legjobb koncertlemezét.
A Renaisance története 1968-ban indult, mikor a The Yardbirds feloszlása után Jimmy Page és Chris Dreja New Yardbirds néven új együttest alapított, melyből később a Led Zeppelin lett. A maradék tagságból Keith Relf és Jim McCarty előbb egy Together nevű akusztikus duóval próbálkoztak, majd ’69 elején kiegészítették a projektet egy teljes zenekarrá. A Renaissance nevet kapott új együttesbe többek között bevették Jim húgát, Jane Relf énekesnőt. A bandát pedig egy harmadik egykori Yardbirds tag, Paul Samwell-Smith segítette kívülről, producerként.
Mivel Relf és McCarty megcsömörlöttek a heavy rocktól, valami egészen mást akartak csinálni. Valami finomabbat, költőibbet, líraiabbat. Így az új irány egy különös, unikális fúzió lett, melyben egyaránt helyet kapott az akusztikus rock, az angolszász népzene, a különféle reneszánsz korszakok zenei felfogása; valamint már akkor is célul tűztek ki egyfajta szimfonikus rock hangzást, akár csak kamarazenekarral vagy rock- és népzenei hangszerekkel imitálva a kívánt megszólalást.
A projekt jól indult, a zenekar bemutatkozó albuma jó kritikákat kapott. Viszont hamar beindult egy átjáróház szerű önpusztító működés is, mely gyakori tagcserék egy idő után egyszerűen követhetetlenné váltak. Az első komoly fordulat akkor állt be, mikor 1971 januárjában Annie Haslam, a The Gentle People korábbi énekesnője csatlakozott a csapathoz. Már vele készült el a Renaissance harmadik albuma 1972-ben.
A Prologue LP pedig felfogható egy új kezdetnek is, hiszen nemcsak a frontember-énekesnő személye stabilizálódott, hanem kialakult egy stabil és termékeny szerzői mag is, melyet két korábbi Renaissance tag, Jim McCarty és Michael Dunford, valamint a szövegíró, Betty Thatcher alkotott. Jelzésértékű, hogy a borítót a Pink Floyd arculatáért is felelős Hipgnosis csoport tervezte, akik aztán tartósan maradtak is a fedélzeten, hogy majd a Renaissance negyedik, ötödik és hatodik lemezét is méltó módon felöltöztessék.
1973 tavaszára végre megszilárdult a zenekari tagság is, mellyel kezdetét vette az aranykor, melyet leginkább az akkortól született hihetetlen magas színvonalú albumok jellemeznek. A Renaissance klasszikus felállásában Annie Haslam énekelt és csörgőzött, a visszatérő Michael Dunford gitározott és énekelt, John Tout billentyűzött és vokálozott, Jon Camp basszusgitározott és vokálozott, valamint Terry Sullivan dobolt, perkázott és vokálozott.
Az aranycsapat pedig elkezdte ontani magából a remekműveket. Az 1973 októberében kibocsátott Ashes Are Burning több szempontból is mérföldkőnek számít. Egyrészt ez a klasszikus Renaissance első nagylemeze. Másrészt az első albumuk, melyen egyes dalokban már szimfonikus zenekar is szerepel.
Az anyag tartalmaz két hatalmas slágert (Can You Understand?, Carpet Of The Sun), mely az együttes rádiós játszását és kereskedelmi sikereit segítette elő. Aztán egy csodás Debussy-átiratot (At The Harbour), mely a komolyzene-rajongók térképére is felhelyezte a megújult zenekart. Valamint a címadó csoda-kompozíciót, mely albumzáró eposz máig a prog rock egyik legfontosabb alapművének számít.
Szűk egy évre rá, 1974 júliusában érkezett a Turn Of The Cards, mely talán még az elődjénél is nagyobbat szólt. Ismét egy csodálatos Hipgnosis borító. Ismét két tartós sláger (Running Hard, Things I Don’t Understand). Ismét jött egy fantasztikus komolyzenei átirat (Cold Is Being), ezúttal Albinoni Adagio-ja került sorra, és ismét feltűnt egy hosszú, lehengerlő záró darab (Mother Russia). Továbbá pedig ezen a korongon is hallhatunk nagyzenekari hangszerelést. A Renaissance kilőtt és meg sem állt a csúcsig.
1975 májusában az együttes megint stúdióba vonult, hogy rögzítse addigi legnagyobb vállalkozását, egy kilenc tételes progresszív, szimfonikus rock szvitet Seherezádéról, az Ezeregyéjszaka meséi alapján. A későbbi nagylemez egész B-oldalát betöltő, 25 perces nagy mű, a Song Of Scheherazade maga a csoda. Nem kevésbé ütős az A-oldalon kínált zenemenű három új kompozíciója, mely szintén szintlépés volt, egyben újabb két örökzöld is született (Trip To The Fair, Ocean Gypsy). Akkoriban vélhetően attól is szárnyalt a banda, hogy ezúttal már John Tout és Jon Camp is belépett a szerzők közé.
Ilyen előzmények után költözött be a nagy csapat 1975. június 20. és 22. között három napra a Carnegie Hall-ba, hogy a New York Philharmonic és kórus tagjaival kiegészülve adják elő az addigi daltermésük legjavát. Beleértve az akkor még gyártásban lévő, majd csak júliusban megjelenő Scheherazade And Other Stories nagylemezük bő kétharmadát is.
A három kiemelt nagykoncerten két felvonásban léptek színpadra. Előbb egy hétdalos best of program hangzott el, melynek műsora a Prologue-tól az akkor még meg sem jelent Scheherazade And Other Stories anyagáig elkészült felvételekből szemezgetett. Egytől egyig remekművek, melyeken még tovább javított az addigra már szépen összeérett csapat színpadi rutinja. A második szett a komplett Song Of Scheherazade szvitet tartalmazta, az elejétől a végéig. Végül a harmadik felvonásnak is felfogható ráadásban az Ashes Are Burning bővített változatát adták elő, több mint húsz percben.
Ebből az eleve szenzációs alapanyagból készült tehát a Renaissance első koncertalbuma, mely 1976 júniusában látott napvilágot, immáron a Scheherazade And Other Stories megjelenése után. A Live At Carnegie Hall szerkesztése hűen követi az előadásokét, nyilván a három koncert legjobban sikerült felvételeiből válogatva. Ennek megfelelően az első LP A- és B-oldala három-három kompozíciót mutat be: Prologue, Ocean Gypsy, Can You Understand?, illetve Carpet Of The Sun, Running Hard és Mother Russia. A terjedelmi okból lemaradt (Snow Fell In) Kiev a későbbi CD kiadásokon került pótlásra. A második korong A- és B-oldalán pedig értelemszerűen a két hosszú epikus mű, a Song Of Scheherazade és az Ashes Are Burning hallható.
Nem elég, hogy mindenki csodálatosan játszott és csodálatosan énekelt, ráadásul a felvétel is rendkívül jól sikerült. A hangzás valami pazar. Így elsőként egyből érdemes kiemelni és maximálisan megsüvegelni a koncerteket rögzítő Carmine Rubino hangmérnök teljesítményét. Valamint Dick Plant-et, aki csodát tett, olyan profi mixet készített az alapanyagból a De Lane Lea Studióban. Továbbá Barry Kidd keverőasszisztens is megérdemel egy csillagos ötöst, a kitűnő munkájáért. Fontos tudnivaló, hogy a koncert dinamikája tényleg lenyűgöző, melyet olyan tökéletesen ad vissza az eredeti keverés, mintha egy csúcsminőségű komolyzenei vinilt hallgatnánk. Az együttes csodálatos, melynek játékát a nagyzenekar és a kórus egyenesen fenségessé emeli, melyhez nyilván sokat tett hozzá Tony Cox karmester komoly szakmai felkészültsége is.
Az egészre a koronát pedig Annie Haslam káprázatos, néhol éteri magasságokban lebegő csodás éneke teszi fel. Haslam egyaránt nagyon erős a szólisztikus és a vokál részeknél is. Mély átéléssel adja elő az éppen aktuális dalt vagy tételt, mely ihletettség magabiztosan magával ragadja a hallgatóságát is. Akár még évtizedekkel később, felvételről is. Mindez leginkább a Song Of Scheherazade tételei esetén fontos, hiszen a koncertek idején a rajongók még nem ismerték a hosszú szvitet, mégis standing ovation és hosszas vastaps követte az opus magnum korai előadásait.
Nehéz erről a dupla lemezről bármi többet írni, mert ezt hallani és átélni kell. Amikor is olyan dolgok mozdulnak meg az emberben, ami szavakkal nehezen körülírható.
Nem állítom, hogy szent élmény, mint mikor a szellemi világból ránk mosolyognak a jó angyalok, sőt még talán a Megváltó is, de valami hasonló, felemelő érzés ezeket a kompozíciókat hallani. Megmozgatja a bennünk lévő szépérzéket, a szövegeket hallva pedig talán még a lelkiismeretünket is. Sajnos ilyen lemezek már nem születnek manapság. Valamikor, a hetvenes évek végén vége lett az aranykornak. Mind a klasszikus prog rock, mind a Renaissance más irányba fordult a tizedforduló idején.
A Live At Carnegie Hall egy állócsillag a progresszív és szimfonikus rock egén, egy megkerülhetetlen alapmű, mely máig a legfontosabb koncertalbumok közé tartozik: a minősége és a jelentősége alapján is vitán felül áll a kiemelt felsőpolcos lemezek elitjében.
A gyakorlatban nincs is olyan valamirevaló gyűjtemény, melynek a Live At Carnegie Hall ne képezné alapvető részét, mint az emberi kultúra egyik fontos csúcsa. Természetesen olyan egyéb etalonok mellett, mint a Camel A Live Record, a Chicago At Carnegie Hall, a Collegium Musicum Live, a Colosseum Live, a Cream Live Cream Volume II, a Creedence Clearwater Revival Live In Europe, a Deep Purple Made In Japan, a Derek & The Dominos In Concert, az ELP Welcome Back My Friends To The Show That Never Ends… Ladies And Gentleman Emerson, Lake & Palmer, a Focus At The Rainbow, a Frumpy Live, a Genesis Live, a Gentle Giant Playing The Fool, a Grand Funk Railroad Caught In The Act, az Iron Butterfly Live, a Jethro Tull Bursting Out, Jimi Hendrix Band Of Gypsys, a King Crimson USA, a Kraan Live, a Led Zeppelin The Song Remains The Same, a Passport Doldinger Jubilee Concert, a Pink Floyd Live At Pompeii, a Rainbow On Stage, Roy Buchanan Live Stock, a Rush All The World’s A Stage, az SBB 1, a Scorpions Tokyo Tapes, a Soft Machine Six, a Taste Live Taste, Ted Nugent Double Live Gonzo!, a Ten Years After Recorded Live, a Weather Report 8:30, a Whitesnake Live … In The Heart Of The City, a Who Live At Leeds, a Yes Yessongs, vagy a Zappa / Mothers Roxy & Elsewhere koncertlemeze és a többi hasonló gyöngyszem.
