LP – EMI / Electrola / Capitol / Harvest 1976
Idén 50 éve készült és jelent meg a német prog rock egyik nagyágyújának a negyedik nagylemeze. Az Old Loves Die Hard lett az első album, melyen a Triumvirat szakított a trió felállással és főállású énekest alkalmazott frontemberként. Egyben az első, melyen gyermekkórus hallható és az utolsó, melynek borítóváltozatain még szerepel a csapat kabalafigurája, az egér.
A Spartacus nagymértékű szakmai-, közönség- és kereskedelmi sikerét követően Helmut Köllen elérkezettnek látta az időt, hogy szólókarrierbe kezdjen. Bár kilépett a zenekarból, Hans-Jürgen Fritz vendégként azért még közreműködött nála billentyűsként, miként Hans Bathelt is szövegíróként. Majd a stúdiózás első etapja után Helmut egy rövid időre visszatért a Triumvirat kötelékébe, de csalódnia kellett, mert az időközben komponált új dalok már nem illettek a hangjához. Hát másodszor is kilépett és folytatta a szólóalbumának a felvételeit, mígnem egy fatális baleset folytán elhunyt. Állítólag járó motor mellett hallgatta a készülő szólóalbumának demóját a garázsában, mikor szén-monoxid-mérgezésben meghalt.
A kényszerhelyzetbe került maradék Triumvirat duó visszahívta az eredeti basszusgitárosukat, Werner Frangenberget. Valamint miután a hirdetésükre jelentkezett, felkérték Barry Palmer brit énekest, hogy lépjen be és működjön közre a már készülőfélben lévő negyedik albumuk munkálataiban. Az Old Loves Die Hard felvételére és keverésére végül aztán négyes felállásban, Kölnben került sor, 1976. január 5. és április 6. között.
A nagylemez észak-amerikai borítója volt az utolsó, amelyen az ikonikus fehér egér szerepel. Egy sarokba szorított kis rágcsáló látható egy nagyítón keresztül. Míg az európai és a dél-amerikai kiadások teljesen máshogy néznek ki. Azokon egy letisztult, gótikus betűkkel írt, fekete-fehér szöveges borítót használtak, melyen sokkal diszkrétebben szerepel az egérke, de messze nem csak dekoráció, hanem a zenekar kvázi logójaként funkcionál.
A ’76-os album legnagyobb erénye, hogy maximálisan kiemeli Jürgen Fritz kimagasló tehetségét, mind zenészként, mind dalszerzőként. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a legtöbb korabeli kritika is pont emiatt érte a Old Loves Die Hard anyagát. Részint, mert Jürgen ragyogása mindenki elhalványít, köztük Hans szerepét is. Részint pedig, mert a korábbi lemezekhez viszonyítva túl poposnak ítélték a negyedik Triumvirat album anyagát.
A régi új kritikákban persze van igazság, de abban is, hogy a korong egészében és a konkrét dalait illetően is erős és kellően változatos. Így aztán a korszak pop-rock zenéjének rajongói éppúgy megtalálhatják a számításukat, mint a Spartacus szerelmesei vagy az ELP fanatikusok.
Ismét egy album, melyet szubjektíven leginkább a hallgató beállítottsága határoz meg. Félig tele vagy félig üres az a bizonyos pohár, avagy vajon miért és mire fókuszálunk?
Az Old Loves Die Hard egy kétarcú lemez, mely három csodaszép, alaposan kidolgozott lírai szerzeményt tartalmaz, illetve három hosszabb progresszív kompozíciót, közte két, -egy három- és egy kéttételes- rock szvitet.
Az A-oldalt nyitó nyolcperces I Believe egyből megadja az alaphangot. A hosszas lírai fejtegetés egy vallomással indít: „Eladtam a lelkem a Rock and Rollnak / Sosem kaptam vissza / Bár a lemezeim arannyá válnak”. Majd e súlyos felütés után a szöveg szép sorban kifejti a zenekar véleményét a különféle emberek, hétköznapi melósok, irodista főnökök vagy a rajongók hasonló helyzetéről, egy olyan világról, melyben mindent a pénz mozgat. A parádésan hangszerelt gyönyörű lírai kompozíció ráadásul vonósokat imitáló gazdag hangsávokkal, lebegő billentyűs szőnyegekkel és gyermekkórussal ellenpontozza a szomorkás, de annál súlyosabb üzenetet.
A másodikként érkező, háromtételes A Day In A Life lágyan indul, kihasználva Fritz virtuóz zongoratudását, valamint a korszak szintetizátoros és egyéb billentyűs hangzásait. Majd mikor a végére a szvit belendül, egy Emerson, Lake & Palmer szerű vibrálássá alakul, melyben végre Bathelt is remekelhetett dobosként. Sajnálatos, hogy az Old Loves Die Hard lett az utolsó Triumvirat korong, melyen Hans bemutathatta tehetségét, precíz ütemtartását és különleges technikáját. A Day In A Life dallamai egyaránt visszautalnak a Spartacus világára, illetve vetítik előre a jövőt, a New Triumvirat korszak Pompeii lemezének jellemző hangzására. A kompozíció itt-ott felidézheti még bennünk Rick Wakeman korai szólólemezeit is. De ez esetben sem nyúlásról van szó, inkább csak hasonló gondolkodásról, azonos zenei világról.
Az oldalt záró és a következőt nyitó The History Of Mystery páros egy újabb kitűnő zongoraszólammal kezdődik, hogy aztán némi kis énekrész után átadja magát a Triumvirat legszebb hagyományait követő ultraváltozatos, mi több, kiszámíthatatlan zenefolyamnak. Ember legyen a talpán, aki ki tudja találni, mi következik egy-egy zenei vagy énekes blokk után. Itt bizony már nemcsak a Spartacus világa köszön vissza, hanem a Mediterranean Tales és az Illusions On A Double Dimple legjobb pillanatai is. Meg persze a jó öreg ELP, különösen a Moog szintetizátort megszólaltató részekben. Ez esetben akár már konkrétabb „ihletésről” is beszélhetnénk, viszont nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a The History Of Mystery valójában már jobb is, mint a stílusalapító atyák szintén akkoriban készülő, kései lemezei.
A szöveg ismét mélyenszántó, ennek megfelelően vélhetőleg már túl velősnek is bizonyult az akkortájt már egyre inkább a felszínes bohóságok felé forduló közönség többsége számára.
Aggression right inside my head
Is natural as my doctor said
My hero is a loaded gun
It really works, it’s deadly fun
Our teacher keeps a polished knife
To guard his kids – protect his wife
The hate of twenty centuries
Rejects the love in you and me
The latest education plan
Tells children Hitler was a fool
And yet we follow where he led
The killing trade, the gun’s the tool
No country ever starts to fight
They’re just defending, as they say
We sit at home and watch the news:
Surprise! Nobody killed today!
A B-oldal második dala egy újabb populáris líra. Sokan köpködnek miatta, pedig A Cold Old Worried Lady tökéletes ellenpontozás ilyen előzmények után. Palmer talán az egész album legjobb vokális teljesítményét nyújtja, mikor az emberi hibákról, erkölcsről, halandóságról és a közelgő elmúlásról lamentáló sorait énekli. A tartalomhoz pedig idomul a forma is. Ez esetben a zenekarból csak a zongora hallható, szolid nagyzenekari kísérettel.
As shadows began to wash my room
Thought about my past
The mistakes I made, the dues I never paid
Am I a ship without a mast?
I know I wasn’t always wrong
But I wasn’t often right
‘Cos when being kind means being left behind
It’s a choice, a simple choice of black or white
Mindez valószínűséggel a Panic On 5th Avenue az Old Loves Die Hard album abszolút csúcspontja. Itt aztán minden van, amitől rajongásig szerethető az ELP, Quatermass, Refugee típusú power prog triók zenéje. Sok Moog, még több Hammond, dübörgő dob és basszus. Együtt és külön-külön is fineszes, virtuóz játékkal. A kompozíció pedig ismét kellően érdekes és változatos, hogy a tíz perc feletti időtartam ellenére is simán fenn tudja tartani a figyelmet. Egy újabb csodás Fritz szerzemény, mely egyaránt képes mosolyt varázsolni a Spartacus, a korai Triumvirat, az ELP és úgy általában a progresszív műfajok szerelmeseinek arcára.
Az albumzáró címadó dalban ismét Jürgen zongorajátéka viszi a prímet. Palmer pedig csodálatosan tolmácsolja Fritz mély gondolatait. Mert bár a hangvétel valóban populáris, attól még e lírai lezárás nagyon is komoly és komolyan is veendő. Szeretet és gyűlölet, hűség és árulás, azaz nagyon nem mindegy, miként töltjük e Földön a múlandó napjaink. A megcsalás például nem fér bele, eleve kizárja az igazi szerelem és a valódi szeretet.
So what is left for you
Is just to heal the scars of hate
It seems a waste to try
To teach an old dog never tricks
If love appears to be a crime
If hate is hip, to cheat is fine
Just let me know, ‘cos I’ll take off
I hate to hate, I want to love
Old loves die hard
And I can’t help it
But it’s tearing me apart
Mindent összevéve, a Triumvirat negyedszerre is remekművet tett le az asztalra. Nem az ő hibájuk, hogy akkortájt már sokan voltak, akik nem tudták venni az adást. Változó idők jöttek, punk, disco, new wave. Vagyis leginkább pont a prog rockerek által átkozott igényes popra és mélyenszántó lírára csappant meg az igény. Így aztán nem sokkal később Jürgenék életében is lezárult egy korszak. Szakadás következett.
Mivel az eladások is lehettek volna magasabbak, illetve a következő album készítésekor követendő irányvonallal kapcsolatban sem volt egyetértés, 1977-ben Warner és Hans kiléptek. Amivel azonban nemcsak a zenekar újjászervezésének fáradalma járt együtt, hanem sajnos egy hosszas és méltatlan jogászkodás is a Triumvirat név használatának jogaival kapcsolatban. Vélhetőleg ez a vita csinálta ki a Triumvirat jelkép egérkét vagy patkányt (T-rat) is. Fritz és Palmer végül New Triumvirat néven adta ki az új társaikkal, például Curt Cress egykori Passport dobossal elkészített Pompeii lemezt, de az már egy másik történet.
Triumvirat – Old Loves Die Hard
LP 1976:
Side A:
1. I Believe
2. A Day In A Life
a, Uranus’ Dawn
b, Pisces At Noon
c, Panorama Dusk
3. The History Of Mystery (Part One)
Side B:
4. The History Of Mystery (Part Two)
5. A Cold Old Worried Lady
6. Panic On 5th Avenue
7. Old Loves Die Hard
Barry Palmer – ének
Hans-Jürgen Fritz – orgona, zongora, szintetizátor, 12 húros gitár
Werner „Dick” Frangenberg – basszusgitár
Hans Bathelt – dob, ütőhangszerek
Sondra Fritz – próza
Jane Palmer – vokál
Charly Schlimbach – szaxofon
The Cologne Kinder Choir,
Hans-Günter Lenders karvezető
