Balázs Zoli az Ikarus, a Hobo Blues Band, az Y, a Kugli, a Brillantin és még sok egyéb előadó egykori roadja, technikusa, az egyik legszelídebb és legszerényebb arc a szakmában. Mert bár ott volt szinte minden mérföldkőnél, akár rajongóként, akár hivatalból, gyakorlatilag sosem szokott mesedélutánokat tartani, jó élénken kiszínezve a saját szerepét. Most, a Kugli könyv kedvéért Aloha kivételt tett és mondott egy keveset a pályafutásáról. Az igencsak tanulságos beszélgetés első részében a kezdetekről esett szó, majd az Ikarus-HBB korszak, végül pedig a katonaság, az Y és egy nyugati tanulmányút került terítékre.
Mutatkozz be, kérlek!
A nevem Balázs Zoltán, barátoknak Aloha. 1960-ban születtem, Budapesten.
Miként találkoztál a rockzenével?
1971-’72 környékén történt, kábé 11-12 éves voltam, mikor rádió szakkörre jártam az általánosban, hobbyból. Kaptam egy feladatot kora tavasszal, miszerint készítsek rádiót önállóan, felnőtt segítség nélkül. De bocsi, anyagot nem tudnak biztosítani, erre nincs pénze az úttörőszövetségnek. Viszont a tudásanyag már a birtokomban van, nem féltenek. Oldjam meg, van rá egy hetem. Úgy is lett. Vasaló-, porszívó-, utcai telefon- és lift alkatrészek – ezekből hoztam össze. Vasárnap délutánra lettem kész és működött. Az első állomás, amit befogtam, számomra ismeretlen ritmusos angol nyelvű zenéket sugárzott.
Miket?
Led Zeppelin, Ten Years After, Frank Zappa, Lou Reed, Canned Heat, Steppenwolf és Muddy Waters…
Mint később kiderült, az volt a Szabad Európa Rádió. Aztán ahogy sétáltam a készülékkel, úgy váltottak a csatornák, később egyszer-egyszer bejött a Rádió Luxembourg is. Még jó, hogy fülhallgatós volt a készülék, így a szomszédok nem tudtak jelenteni…
A régi szép idők kevésbé szép velejárói…
Az FMH-ban egyszer találkoztam az Illésékkel és kétszer az Omegával is, közönségtalálkozón. Lehet, hogy a dátumokat már keverem, de a helyszín biztos. Általánosban kórista is voltam, jártunk a Zeneakadémiára, fellépni. Egyszer nagyon fáradt voltam és csak tátogtam egy próbán. Na, akkor köszönték meg, hogy részese voltam valaminek, ami nem nekem való…
Mikor jött mindehhez az élő zene varázsa?
Nem sokra rá, kábé 12-13 lehettem, mikor a nyaranta egy rokonra bíztak, hogy néha vigyázzon rám, nehogy „elkallódjak”. Ő volt a nagybátyám, aki autó- és motorversenyek szervezője volt, főleg Budapesten, a Városligetben, a Dózsa György úti rendezvényeken. Valószínűleg onnan ismerte az Omegásokat. Szóval a nagybátyám, aki kapcsolatban volt az Omegásokkal, párszor bevitt a koncertjükre.
Melyekre, hová?
A Budai Ifiparkba és az E-Klubba. Majd más koncertekre is, a fővárosban gyakorlatilag mindenhova: Budai Ifipark, E-klub, Kinizsi utca, Közgáz, FMH, KEK, Láng, ahol rengeteg zenekart és zenészt ismertem meg. Például a Kex, az Olympia, a Tűzkerék, a Syrius és a Generál együtteseket és tagjait. 1974-’75 körül egy párszor -nem hivatalosan jelen- voltam a Budai Parkszínpad, azaz a Feneketlen-tó körüli susnyásban és a Budai Ifipark feletti fák között, a domboldalon, sokadmagammal. A hetvenes évek közepétől sokat jártam az FMH-ba, különböző programokra, moziba. 50 fillér volt az első sorba a jegy, viszont alaposan elzsibbadt a nyakunk, mire vége lett a filmnek. Som Lajossal és Révész Sándorral is akkortájt, 1975-ben ismerkedtem meg.
Igaz a sztori, hogy Sándort egyszer úgymond „megmentetted” a rajongók hadától?
Egy alkalommal, amikor Révész Sanyi sétálgatott a Verseny utca környékén, épp egy pár srácból álló rajongó tábor közeledett felé, hogy kifejezzék az érzéseiket, de nagyon fáradt volt és inkább egyedül lett volna. Erre valahogy ráéreztem és gyorsan odamentem hozzá, megöleltem és elkezdtem vele dumálni, a srácok ezt látva elmentek. Sanyi csak ennyit mondott később: köszönöm, megmentettél! Ezután is sokszor találkoztam velük a turnék alatt.
Aztán jött a PIK?
1975 telén kezdtem el járni a PIK-be, vagyis a csepeli Papírgyár Ifjúsági Klubjába, a Duna utcába. Az akkori barátnőm ott dolgozott és lecsalt, hogy milyen jó kis klub van ott hetente. És valóban. Egyebek között Hobo tartott zenés-beszélgetős estéket. Ami abból állt, hogy saját élményeit mesélte, verseket mondott. Valamint le lehetett kedvenc lemezeket is vinni, amiket lejátszott és mesélt azokról az együttesekről. Elég hamar összebarátkoztunk, segítettem neki a technikában, terem berendezésben, majd egyre többet és egyre hosszabban beszélgettünk.
A gyakorlatban mennyit jelentett egy ilyen hosszabb beszélgetés, illetve mennyi idő kellett, míg beszálltál a technikába?
Mennyit jelentett egy fiatal kölöknek, aki egy elismert értelmiségi, zenész jóindulatát bírja, aki pont ugyanazt a zenét szereti, amit ő, és folyamatosan új információkkal lepi meg, aki bepillantást nyer általa egy új, szabadabb világba? Nagyon sokat, életre szólót! Gondold el, alkalmanként beszélgettünk egy órát, mi mindent kaptam azokban az időkben tőle. Kábé két hét telhetett el az első találkozásunk óta, mikor egyszer azt mondtam neki, hogy szívesen segítek a zenekarában is roadolni. Az Ikarusban énekelt akkor. Hobo azt felelte, jó lenne, de nem tud fizetni, ők is nagyjából ingyen játszanak… Amire viszontválaszolva csak annyit mondtam, hogy valamit félreértett, nem munkát keresek, segítek. Végül elfogadta és végigcsináltam náluk nagyjából hét, hét és fél évet.
Mikor történt mindez?
Talán 1977 végén, ’78 elején, mikor elkezdődött az Ikarus-szal az együttműködése, amiből áprilisban aztán hivatalosan Hobo Blues Band lett. Onnantól egészen a Vadászat című dupla albumig voltam náluk. Képzelheted: délelőtt suli, délután edzés, este bulik…
Hova jártál, mit edzettél?
Az MTK-VM kajak-, később kenu szakosztályára. Séra Miklós, Kincses Lajos „Bongyor” és Tóth Árpád edzők vezetésével.
Fel tudod még idézni a Hobo Blues Band alapító tagjait?
Persze. Az Ikarus akkor Gecse János basszusgitár, Kőrös József gitár, Szakács László dob, Szakács Gábor ének és Földes László ének formációban létezett. Ennek a felállásnak a végét kaptam el Hobo jóvoltából, talán az utolsó három-négy hónapot. Ebből keletkezett a HBB. Később Szakács Laci helyett jött a Döme Dezső, mokány, alacsony, feketehajú, energikus dobos volt. Az ő cintányérját ejtettem le egyszer a MOM-ban. A szűk hely miatt nehéz volt pakolni, azt hittem vége a világnak, de jó fej volt, a végén kisimult minden. Majd Gecse helyett jött Póka Egon, vele kezdődött egy új éra.
Éreztél valamilyen különbséget a korai HBB Szakács Laci-, illetve Póka Egon vezette korszaka között?
Szakmai szempontból nem tudok válaszolni, épp ezért nem is szeretnék senkit megbántani, de az érzéseimet kinyilvánítva műélvezőként is más érzés volt ott lenni egy-egy koncerten. Szakács Lacinál Hobo, mondjuk úgy: hangsúlyos közreműködő volt, míg az Egonos korszakban főhős lett, igazi vezéregyéniség, példakép. Míg az előzőben még csak bontogatták stílus-szárnyukat, az utóbbiban határozott, karakteres, jól körül határolható műfaji jegyekkel nyűgöztek le minket, hallgatókat. Hangsúlyozom: ez kizárólag szubjektív vélemény.
Kik voltak akkor még a HBB mellett segítők, stábtagok?
Hárman voltunk technikusok, a Kis Spulni, azaz az omegás Pálfi László, Gál Gabika, aki később a Takáts Tamás Dirty Blues Band alapítójaként vált ismertté, és én. Volt még egy hosszú göndörhajú srác a keverőnél, csak arra emlékszem, hogy Gyuri volt a neve. Valamint még volt egy sovány rövid barnahajú sofőr koma, rá már csak halványan emlékszem.
Milyen helyekre kísértétek el Földes Laciékat?
Mindenhová. Fesztiválok, sportcsarnokok, tévéfelvételek, országos turnék, egyetemi klubok… Egy átlagos buli akkoriban úgy zajlott le, hogy általában csütörtök vagy péntek reggel találkoztunk a Vörösmarty téren az ORI előtt. Egy Barkas mikrobusszal utaztunk, tokkal vonóval. Azaz a technika, a zenészek és a személyzet is. Néhány dal ott, az úton született.
Tudsz egy példát mondani?
Barkas ülésrend: a vezetőfülkében balra a sofőr, mellette két technikus, az utastérben a zenészek, a raktérben pedig a hangszerek, a technika és én. Ebből átérezheted a helyzetemet, nem sok mindent hallottam, főleg csak foszlányokat. Szokás szerint valahonnan valahová tartottunk és mindenki fáradt volt, egyszer csak megszületett a 3:20-as blues. Az első két sorát talán Bill kezdte, aztán Egon kontrázott rá valamit, majd valaki dallamot adott rá léggitárral és szájbőgővel. Valahogy így teltek az utak, így keletkeztek a barátságok és születtek a legendás dalok…
Ez mindig így folyt?
Igen. Egon és Bill általában gyakoroltak, hangoltak, míg Hobó szövegeket írt, ötleteket a koncerthez, sztorizgatott, táplálkozott. Voltak dupla, sőt tripla bulik is. Párszor együtt léptünk fel a Mobillal, a Ricsével. Délután vagy este értünk a helyszínre, beszerelés, koncert, aztán cucc a buszba, éjszaka tovább a következő helyszínre. Rendszerint két-három nap egyhuzamban – ahány helyszín, annyi buli. Aztán vasárnap vagy hétfőn indultunk haza…
Technikus szemszögből milyen volt a legendás Fekete Bárány koncert? Tényleg igaz a városi legenda, hogy Hobo belelépett egy eszközbe, amitől nehézkessé vált a hangosítás?
A keverőnél álló hangtechnikus kivételével mi roadok és egyéb technikusok a backstage-ben vagy oldalt álltunk, ugrásra készen. Egyrészt akkoriban még nem volt ennyire fejlett a technika, mint most, sok apró meghibásodás volt, amit általában koncert közben kellett orvosolni. Például nagymenőnek tartottuk azokat a srácokat, akik egy szám közben gitárhúrt tudtak cserélni. Vagy megforrasztani egy Jack dugót – később én is felnőttem a feladathoz. Másrészt sokan voltunk, hiszen minden zenekar hozta a saját embereit, de kölcsönösen segítettük egymás munkáját. Én, mint erősebb fizikumú alany, általában hátul voltam, hisz minden zenekarváltásnál majdnem az egész cuccot ki kellett cserélni, néha csak a dobok maradtak fenn. Szóval a kérdésedre a választ sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Azt viszont igen, hogy utána két napig aludtam a fáradságtól. (nevet)
Melyik a kedvenc Hobo Blues Band dalod és albumod és miért?
Fordítanék: nem nagyon van olyan, amit nem szívesen hallgatok, és ez a mai napig is így van…
Ha már ott voltál a bulikon, készítettél felvételeket? Van valahol egy adag Aloha bootleg a korszakot dokumentálva?
Nincs, nem készítettem felvételeket.
Mikor és miért ért véget ez a korszak?
Nekem a HBB, mint fő csapás a katonasággal zárult le. A Kopaszkutya forgatáson még voltam, aztán vonultam, így aztán a Vadászat megjelenéséig már csak ímmel-ámmal, de jó szívvel segítettem őket…
Milyen emlékeid vannak a Kopaszkutya forgatásáról? Mi volt a szereped? Látható vagy a filmben?
Szerintem jó hangulatban telt a forgatás, én szokás szerint csak segítettem a folyamatokat. A filmben nem szerepelek. Bár látható vagyok, de nem felismerhető. A mai napig tetszik, mert hiteles igazi korszaklenyomat.
Melyek a kedvenc Kopaszkutya jeleneteid?
Az egyik a lábmosás a budiban. A másik, amikor két haverom összeverekszik, mintegy üdvözlésképpen. Mindkettő olyan, mintha valahol titokban filmezték volna le, élesben, valamelyik valódi buliban. Mert akkoriban tényleg így volt. Tudod: „bezzeg az én időmben…” (nevet)
Aztán mihez kezdtél angyalbőrben?
Mind sokaknak, másoknak akkoriban, a katonaság szakította szét a kötelékeket. De szerencsém volt, mert a bevonulás után egy héttel ismerős arcokkal találkoztam Zuglóból. Ők voltak az Y együttes: Várkonyi Miklós gitár, Végh András dob, Reich János basszusgitár és Éry Balázs billentyűs. Valamelyikük ismerőse magasrangú tiszt volt, ezért a kiképzés után abból állt a katonaéletünk nagy része, hogy rengeteg tiszti rendezvényen és laktanyákban adtak koncertet. Én, meg, mint technikus tartottam velük.
Utána, 1983-ban majd egy év „alkotói szabadság” következett Nyugat-Európában…
Ez alatt mit kell érteni? Sejtem, de szeretném, ha te fejtenéd ki! Disszidáltál?
Majdnem. Bár csak tíz napra kaptam piros útlevelet, helyette kábé hat-hét hónapot csavarogtam odakinn, egyszerűen jól esett úton lenni, nem gondolkoztam, szívtam magamba, ami itthon akkor még nekem és sokaknak nem adatott meg. Majd rendesen megkaptam érte, ami járt akkoriban…
Gondolom…
De megérte. Jártam Svédországban, Dániában. Motoroztam Franciaországban. Láttam, hallottam David Bowie-t és a Dire Straits-et. Minden értelemben sokat tanultam ez idő alatt.
Ha jól számolom, az nagyjából a Love Over Gold Tour vége felé lehetett. A csúcsidőszakban, mielőtt az Alchemy-t rögzítették.
Akkoriban Malmőben laktam és hallottunk a koncertekről, kénytelenek voltunk felmenni Göteborgba. Tízen utaztunk egy szakadt Volvo V70-es kombiba. Szombaton Bowie, vasárnap a Straits buliban voltunk. Mindkettő a kedvencem. A koncertek az IFK Göteborg futball stadionban voltak, minden hely foglalt volt, a stadion környékén ugyanannyi ember lófrált és élvezte a zenét, hiszen kint nagy kivetítők voltak és rengeteg hangszóró. Addig ennyi embert egyszerre egy helyen én még nem láttam. Harmadnap indultunk haza, holtfáradtan az E6-os pályán, ahol megállítottak a rendőrök, mert sokan voltunk a kocsiban. Azt mondtuk stopposok, erre ők hazáig kísértek és megkértek, hogy legközelebb tartsuk be a szabályokat. Meghatározó örök élmény, a mai napig táplálkozom belőle…
Folytatjuk!
Fotók: kiadói archívum, Aloha Archívuma, Szakács László Archívuma, TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
