• „Jó a vibe!”

2019-ben már azzal a felütéssel mentem el a Deep Purple hazai fellépésére, hogy lehet, utoljára látom őket. 2023-ban, amikor először voltak itt Simon McBride-dal ugyanez a gondolat kavargott a fejemben, és most, 2026 októberében sem múlt el ez a lassan már rögeszmévé alakult figyelmeztetés.

De a banda aktív a színpadon, a stúdióban, sőt, már tervezik a következő albumot. Roger Glover a közelmúltban úgy nyilatkozott, nem lesz búcsúturné, addig játszanak, amíg valamelyikük olyan beteg lesz, hogy már nem tud színpadra állni, vagy meghal. Ez őszínte és kemény elhatározás, de a biológiai óra könyörtelenül ketyeg. Ian Paice és Don Airey 78, Glover és Ian Gillan 81 évesek, utóbbi egészsége nem éppen acélos, és most nem csak a látásproblémákra gondolok.

Azonban a Purple előtt még történt valami. A Jayler névre hallgató brit formáció melegítette a hangulatot.  A kvartett 2022-ben alakult, tagjai (James Bartholomew: ének, gitár, Tyler Arrowsmith: gitár, vokál, Ricky Hodgkiss: basszusgitár, billentyűsök, vokál, Ed Evans: dob, vokál) 21-22 éves srácok, ennek ellenére meglepő érettséggel nyomták a kőkemény blues-rockot, melyből nem lehetett nem kihallani a Led Zeppelin-hatásokat. Erre még ráerősített a frontember, James Bartholomew megjelenése: mintha a fiatalkori Robert Plant elevenedett volna meg a színpadon. Nem olyan régen jelent meg debütáló lemezük ’Voices Unheard’ címmel, ennek dalait hallgathattuk. A záró darabba, a The Rinsk-be belecsempészték a Pink Floyd Breathe dalának egy szilánkját, ami osztatlan szimpátiára talált a közönség soraiban. Energikus fellépésük megérdemelt sikert aratott az amúgy hatvan feletti közönség soraiban, stílusuk kiválóan passzolt az utánuk következő veteránok korszakalkotó hard rockja elé.

Down Below/The Getaway/No Woman/Kicking Stones/Riverboat Queen/Lovemaker/Need Your Love/Over the Mountain/The Rinsk (including: Pink Floyd: Breathe)

De vissza a Purple-höz.

Még mindig érdekesek, még mindig hitelesek. Elfogyott a 12 ezer belépőjegy a koncertre és a buli is rendesen megdörrent. Na nem csak a tűrhető hangosítás miatt, hanem a zenekar színpadi teljesítménye is ezt bizonyította. Pontos és precíz volt a játék. Néhány hiba persze, hogy becsúszott, ám ez az élőzene varázsa. A Paice-Glover ritmusszekció szeret improvizálni alapfeladatukon túl, Paice nem produkált külön szólót, de élvezet volt hallani dobjátékában a variációkat, amelyek nem hallhatók a dalok stúdiófelvételein. Még ennyi idős fejjel is van tőle mit tanulni. Don Airey legnagyobb arányban vitte a koncert terhét, hiszen három önálló szólja is volt, elképesztő hangszertudását a videófalak segítségével közvetlen közelről figyelhettük. A Hush-ben hatalmas párbajt vívott Simon McBride-dal.

Ugyanezek a mondatok talán érvényesek voltak három évvel ezelőtt is, de mára Simon és a négy öregfiú ráéreztek egymás zenéjére, összeszoktak. Amúgy Simont a kezdetektől hagyják kibontakozni: bejön középre, ha szólózik, a Smoke On The Water kezdőriffje előtt ő hülyíti a közönséget. Ez a 47 éves ír srác jót tett a veteránoknak. Egyrészt felpörgette a csapatot a stúdióban és a bulikon is és csatlakozása óta dinamikusabban szól a zene, játéka pedig merőben eltér Steve Morse-étól. Nincsenek azok a jazzes-countrys futamok, amelyek az amerikai gitáros Dixie Dregs formációja stílusának alapját (is) adták. Inkább a régisulit tolja, tradicionálisabb a játéka. Egy kicsit visszatért a Blackmore-éra, de szó nincs arról, hogy Ritchie-t másolná, például nem penget, szimfonikus hangsorokat és talán bluesfutamok sem annyira dominálnak, bár a Lazy-t lélegzetelállítóan játszotta. Terpeszben, zsigerből pengeti a gitárt, technikailag kifogástalan, karakteres a játéka.

Ian Gillan nagy ovációt kapott, amikor a szokás szerint utolsónak beszambázott a színpadra. Ötük közül 81 évesen még mindig a legnagyobb hatást gyakorolja közönségére, bár azzal mindenki tisztában van, hogy hangadottságai mára erős korlátokkal bírnak, mégis, én rosszabb teljesítményre számítottam tőle. Bár a buli végére, elfáradt, ebben talán az is közrejátszott, hogy a ráadás előtt nem tartottak szünetet, egy etapban nyomták le a bulit.

Feltétlenül pozitív fejlemény, hogy nagy teret engedtek az új daloknak, hiszen a ’Splat!’ albumról négy, a megelőző „=1” -ről pedig két nótát nyomtak. Annyiban korrigálnám a mondatot, hogy a vége felé eljátszott gyors, virtuóz instrumentális fantázia a Guinessis csak kislemezfelvételként jelent meg, az idei LP-n nem hallható. Visszatért a Sometimes I Feel Like Screaming a When A Blind Man Cries helyett, néhány hónap pihenő után újra műsoron a Perfect Strangers, és a ’Machine Head’ négy dala (Highway Star, Smoke On The Water, Lazy, Space Truckin’) kirobbanthatatlan a szetlistáról.

Ezúttal nem éreztem a műsort annyira bebetonozottnak, mint három éve, valószínűleg a sok új dal miatt. Ebből is látszik, nem akarják, hogy rájuk süssék a nosztalgia bélyeget. Ha óvatosan is, de variálják a régebbi dalok repertoárját, egy-egy régen hallott kompozíció felcsendül. Akkor lennék maradéktalanul elégedett, ha a ’Machine Head’-et elengednék végre, és az ’In Rock’-ot ’Fireball’-t favorizálnák, sajnos ez utóbbi lemez teljesen kiszorult a repertoárból. Pár évvel ezelőtt Roger Gloverrel beszélgettem telefonon és rákérdeztem a ’Machine Head’ állandóságára. A válasz hanghordozásából ítélve korábban hallhatta ezt a kérdést, nem okoztam neki örömet vele: „Hadd meséljek ezzel kapcsolatban egy történetet. Egyszer egy komikus fellépett egy klubban, sok időt töltött, a műsor összeállításával, sikere is volt. A klubtulajdonos mondta is neki, övé az állás, jöjjön vissza jövő héten. Új viccekkel tért vissza, ám azok nem jöttek be a publikumnak. A tulaj azt mondta, az emberek szeretik a régi vicceket, ha változtatni akar, azt lépésenként tegye.”

Kifelé jövet hallottam bár bírálatot. Volt, aki több régi dalt várt (lemezbemutató koncertet kagylóztunk!), más az egyéni hangszerszólók szükségességét kérdőjelezte meg, pedig ez a megalakulás óta szerves része a koncerteknek, így ez utóbbi megnyilvánulást sem tudtam mire vélni. Amúgy Gillan megdicsért minket, kiemelte, jó a „vibe” a színpadon, hála nekünk. És tényleg, széles jókedvvel játszott az egész banda, örömteli zenét hallgattunk és ez a jó hangulat hamar ráragadt a közönségre, lényegesen jobb bulit láthattunk, mint 2023-ban. Egy dolog mellett viszont nem tudok elmenni: amikor a bevezetőben Gustav Holst szimfonikus zenéjére komponált képi bevezetésben feltűntek a banda albumborítói ilyen-olyan formában, az ’In Rock’ tasakjáról leszedték Ritchie Blackmore-t és Jon Lordot, csak hárman maradtak. Ha már Blackmore-ral egy közös fellépés keretében elásták a csatabárdot, Lord emlékét most is ápolják, ott kellett volna hagyni őket a sziklán.

Intro: Mars, the Bringer of War(Gustav Holst)

Highway Star/A Bit on the Side/Into the Fire/Guitar Solo/Arrogant Boy/Diablo/Keyboard Solo/Lazy/Sometimes I Feel Like Screaming/Sacred Land/Lazy Sod/Keyboard Solo/Perfect Strangers/Space Truckin’/Smoke on the Water/Guinnesis/Hush

(Joe South cover)/Black Night