Október 8. – Analóg Music Hall
Az elmúlt 40 évben, mióta fanatizálom a rock/metal műfajt, szinte minden olyan zenekart láttam, amit fontosnak tartok a színtéren, de azért még így is vannak bandák a bakancslistán rendesen. Ilyen zenekar volt a svájci Coroner is, akiket anno az első aktív korszakukban esélyem sem volt látni, az újjáalakulás óta meg valahogy rendre elkerültük egymást, most viszont végre összejött a dolog, az első hazai Coroner koncert kihagyhatatlan programként kúszott be a naptáramba.
Pedig október 8. az idei szezon, számomra legfájóbb koncert egyezését hozta, ugyanis pont aznap adta első hazai koncertjét a Tyketto is, de ez azt hiszem, látva a Coroner beengedésre várakozó true thrash arcokat csak keveseknek volt fájó pont… Bevallom, mikor kiderült az egyezés, én sem hezitáltam sokat, bármennyire is bírom Danny Vaughn bandájának korai dolgait, nem volt kérdés, hogy a Coroner lesz a befutó. A svájciak mindig is a teljes thrash színtér legizgalmasabb, legeredetibb zenekarának tartottam, annak idején is rendesen kilógtak a sorból és a tavalyi visszatérő albummal is megmutatták a teljes szakmának, merre van az előre. A srácok mindig egy-két lépéssel a kortársaik előtt jártak, talán pont emiatt kerülte el őket az a fajta siker, ami az egykori pályatársaknak kijárt. Persze ebben közrejátszott a 15 éves leállás is, és az újjáalakulás után is eltelt ismét 15 év, mire új Coroner műnek örülhettek a rajongók. Ez a koncert csak megerősítette azt a gondolatomat, hogy bizony elvesztegetett évek voltak ezek, annyira egyben van és annyira előremutató még mindig a banda, hogy nem szabadott volna ezt ennyi ideig jegelni. Na, de ez már így van és annak kell örülni, hogy megint itt vannak és végre nálunk is bemutatták a zseniális életmű esszenciáját.

Hétköznap ellenére magamhoz képest meglepően korán megjelentem az Analog Music Hall-nál és már ott meglepett, hogy már az első előzenekar előtt kígyózó sor várta a beengedést. Nem jellemző, hogy ennyire kíváncsiak az emberek az elő zenekarokra, pláne, hogy a svájci Tar Pond számomra teljesen ismeretlen volt. Persze hamar kiderült, hogy én vagyok a felkészületlen, hiszen a Tar Pond a klasszikus Coroner dobosának Marky „Marquis” Edelmannak a doom csapata, amit még a néhai Celtic Frost basszeros Martin Ain-nel alapított egykoron, ráadásul a banda egyes tagjai a Coroner technikusi gárdájában is tevékenykedtek pont úgy, mint anno a Coroner tagjai a Celtic Frost-nál… Körbeért a történet.
Iszonyatosan belassult doom metaljuk bevallom, hosszú távon fárasztóan hatott, de az a brutális megszólalás, ami már az első pillanattól jellemezte a fellépésüket, nagyon bejött, ilyen erőteljesen megszólalni gitárt élőben nagyon ritkán lehet hallani. Volt valami nagyon különös atmoszférája a fellépésüknek, bár meggyőződésem, hogy egy karizmatikus (önpusztító) frontemberrel jóval látványosabbak lennének élőben. Thomas Ott „szenvedése” a színpadon inkább tűnt túlélésnek, mint igazi befelé fordulásnak. Annyira viszont meggyőzött a banda előadása, hogy rá is mentem az eddig megjelent két nagylemezre és bizonyos pillanatokban meglepően jól is esik hallgatni ezeket.
A folytatásban érkező old school death/thrash vonalon mozgó belga Schizophrenia pontosan az ellenkezője volt Marky bandájának. Nyoma sincs a lassulásnak, se zeneileg, se zenekari intenzitás terén, szinte szünet nélkül pörgették le a műsorukat. Ha hangzásban is tudták volna hozni a Tar Pond szintjét, akkor most jóval lelkesebb lennék, de így is pozitívba hajlik a mérleg nyelve. Autentikus színpadi jelenlét, pusztító dalok és még egy Morbid Angel klasszikus is belefért a programba a végén. Nem lettem rajongó, otthon sosem hallgatnám őket, de így élőben meglepően jólesett a műsoruk.
A Coroner szintű veterán bandák nagy része főként a jól ismert klasszikusokra építi a műsorát, de Ron és csapata ez ügyben is kilóg a sorból, koncertjüket rögtön a friss album első három tételével kezdték és később is további két új nóta jelezte, hogy még véletlenül sem a nosztalgia jegyében telik a koncert, annak ellenére sem, hogy sokakat vélhetően a nosztalgia sodort a bulira. Persze a nyilvánvaló új album promó mellett jutott idő bőven a nosztalgiára is, szép sorban minden albumról jöttek a dalok, és minden jelentősebb Coroner klasszikus felcsendült az este folyamán, a Masked Jackal-tól a Die By My Hand-ig bezáróan. Turnézáró gyanánt kaptunk egy igazi kuriózumot is, a ráadás előtt Marky vette át Diego Rapacchietti helyét a dobszéken, így a klasszikus trió felállásban tolták le a híres Jimi Hendrix (Purple Haze) feldolgozásukat… Szerencsések vagyunk, hogy megélhettük ezt, a turnén csak mi kaptunk ilyet.



A koncert maga hibátlan volt, a Coroner sosem tartozott a látványos, színpadot feltúró bandák sorába, náluk a dalokról szólt mindig minden, most is, de ahogy játszottak, ahogy szóltak és amit játszottak, az maga volt a csoda. Ez csak megerősítette azt a korábban említett gondolatomat, hogy elfecsérelt éveknek gondolom a csapat leállásának időszakát. Persze ez akkor nem így nézett ki, meg volt az oka a szünetnek, de egy ilyen erős, előremutató produkcióra nagyon nagy szükség van, jelenleg nemhogy a kortársaiknál, de a fiatalabb generációknál sem látok még hasonlóan erős produkciót sem. Remélem nem most láttuk őket először és utoljára…
Fotók: Varga László A képeket a Rockstation engedélyével közöljük.
