2022. 11.19. – Haminyó anyótól a szimfonikusokig

A rock és a klasszikus nagyzenekari hangzás izgalmas, értékteremtő fúziójának lehettünk szem- és fültanúi a szombati Karthago Szimfonik – Máté Péter In Rock előadásának. Tavasszal jelent meg ugyanezen címmel az elefántos banda új nagylemeze, amelyre Mété Péter dalaiból válogattak a srácok rockos átiratban. Az ötvennégy tagú Szolnoki Szimfonikus Zenekar közreműködésével az említett opuszok mellett megszólaltak a negyvenhárom esztendős Karthago egyéb nagysikerű szerzeményei is.

Ki gondolta volna, hogy évtizedekkel a hatvanas-hetvenes évek többek által lesajnált táncdalfesztiváljai után egyszer majd pirosra tapsolt tenyérrel, csillogó szemekkel csodáljuk a rockzenekarral közös színpadon álló/ülő szimfonikusokat? Tegyük hozzá gyorsan, nem egyazon kategóriáról beszélünk: a közös pont a szimfonikus hangszerelés, a zenei tartalom erősen különbözik!

A nagy találkozáshoz mindenképp szükség volt a Deep Purple-re, amely – Jon Lordnak köszönhetően egyfajta hagyományt teremtve – 1969-ben utat nyitott a hard rock és a Royal szimfonikusok együttműködésének. Követők is akadtak: Jimmy Page, Robert Plant, a Metallica (a San Francisco-i Symphonival), Ian Gillan stb. – vagy éppen az említett Lord mester, aki a későbbiekben már szólóban is szívesen dogozott nagyzenekarral – hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Hazai vizekre evezve a magyar rockrajongóknak örökre emlékezetes marad a P. Mobil Honfoglalás koncertje az Állami Hangversenyzenekarral, az Old Boys The Beatles előadása, Szörényi Levente Hattyúdal koncertje, de az Omega szimfonikusokkal kísért nagyszabású előadásai is beírták magukat a magyar rock történelemkönyvébe. A fentebb felsorolt és a nem felsorolt nemzetközi, illetve hazai példák egész sora bizonyítja, hogy igenis létezik művészi átjárás a beat-pop-rock valamint a klasszikus muzsika között. S, hogy e fúziós koncertek miért lettek egytől-egyig közönség kedvencek?  Erre igazán adekvát választ a hangversenyeket látogató közönség adhat. Amely estéről-estére átéli azt a katarzist, azt a felemelő érzést, amely a rock erejének, dinamikájának, valamint az azt kiegészítő szimfonikus kíséretének szintézise adhat.

A Karthago esetében minden a Máté Péter díjjal kezdődött. Talán még a megálmodó Szigeti Ferenc zenekarvezető-zeneszerző-gitáros sem gondolta a kitüntetés átvételekor, hogy egy nagylemezre való feldolgozást kellene csinálni a harminchét évesen elhunyt, csillogó tehetségű szerző-előadó dalaiból. Aztán megfogalmazódott a gondolat a nagykoncertről, és ha már nagykoncert, hát a rock hangszereire (gitár, Hammond-orgona) átdolgozott dalok mögé jöjjenek csak a szimfonikusok is! Ugyanis nem egy Máté Péter sláger, a táncdal íratlan szabályai szerint, eleve nagyzenekari kísérettel íródik. És itt, ezen a ponton bezárult a kör. Vagy mégsem… Méghozzá azért nem, mert itt a kiváló karmester, hangszerelő, Balogh Sándor, aki a mai kor kívánalmainak megfelelően a rock hangzást maximálisan szem előtt tartva írta meg a szimfonikus partitúrát. Nem először, hiszen – többek között – az Old Boysszal közös együttműködésben jócskán gyűjtött tapasztalatot.

Hogy a Karthago és Balogh karmester úr minden kétséget eloszlasson, Dvorak Újvilág szimfóniája – akár egy kupica házi pálinka reggeli, vagy ebéd előtt – jó ízzel alapozza meg a későbbi bő két órát. Talán bele sem gondolva, vajon milyen lehet majd az eljövendő új világ… Inkább a jelennél maradunk, hiszen sorjáznak a belénk égett emblematikus dalok, negyvenhárom év bő termése: Barátok nélkül, Senki lánya, Keleti éj. Elől időről-időre magasba szökő tűzijátéksor gondoskodik a látványról, az óriás, háromosztatú háttérvetítőn a korinthosi oszlopok között a jól ismert elefántcsorda robog, amelyet aztán felváltanak az aktuális nótákhoz kapcsolódó stilizált, effektezett mozgó-, vagy állóképek. Meglepő s egyben jól eltalált dramaturgiai megoldásként Zayzon Csaba színművész családias díszletek között ülve olvas fel alkalmanként rövid fejezeteket Bauer Barbara tavaly megjelent Most élsz című Máté Péterről szóló könyvéből. Nem csupán a zseniális énekes, de akár a teljes Karthago ars poeticája is lehetne a Zene nélkül mit érek én opusza, kiváltképp az új hangszereléssel.

Nem volt könnyű dolga Takáts Tamásnak ezen az estén. Máté Péter nem éppen rokon műfajokból importált dalait kellett a rockhoz hitelesen és a Karthago által felállított mércének megfelelően közvetítenie, ráadásul a sajátokkal periodikus váltásban. Emellett vérbeli frontemberként a konferálásokban is odatennie magát. De kitesz magáért: mindvégig szárnyal, sokszor éteri magasságokba is ellátogatva – tegyük hozzá, a felsőbb régiókban mindig is otthonosan mozgott, és ezen az életkor sem tudott számottevően változtatni-, mindössze annyi pihenést megengedve magának, amíg a szintén elképesztő orgánumú Kocsándi Miklós – amúgy „főállásban” Karthago dobos- néhány nóta erejéig fel nem váltja. Utóbbira, mintha rá szabták volna a Szülői ház nehezen énekelhető tételét, vagy a Most élsz című lírai gyöngyszemet. Mindeközben a Csak a zene szól obsitos Karthago opusz, amelyet a fronton énekel- ezalatt Takáts váltja a doboknál, mert ő azokat is kiválóan kezeli-, már meg sem kottyan neki… És, ha már az obsitos nótáknál tartunk: a jól összeállított műsor arról is gondoskodott, hogy véletlenül se merüljünk el a nosztalgia jóleső, langymeleg vízében, mutatóba előkerül a Valahol és a Rock a vérünk, a negyvenéves jubileumi anyag két, veretes dala is. És persze a vége felé nem maradhatott el a közönségénekeltetős, ráadásos Requiem, Takáts „jutaloméneke”; majd a Lépd át a múltat, az Azért vannak a jóbarátok, és meglepő zárótételként, s egyben mementóként: Emlékezz rám… 

A Karthago több mint négy évtizedes sikerének egyik titka az egyedi szólóénekhangok, az ötszólamú vokál és persze a hangszeres zenei alapok. Kiss Zoltán Zéró és Kocsándi tökéletesen együttműködő ritmusszekció. Erre épül Gidófalvy Attila ízes, utánozhatatlan Hammond- és billentyűjátéka (a Rock a véremben otthagyva a billentyűket egy jót gitározik is), kiegészítve Szigeti Ferenc gitárszólóival. És még valami: már a nyolcvanas években jó érzékkel ismerték fel, hogy az igényes muzsika és profi előadás mellé fontos kiegészítő a látvány, illetve a show. Korábban a koncertek kihagyhatatlan darabja volt, mára kinőtték a legendás Haminyó anyó performanszát, a ládából előbújó áttetsző fátyolos háremhölgy – rejtői megfogalmazásban: Leila az arab démon erotikus hastáncát… Nem éppen aszfalt simaságú út vezetett a nyolcvanas évek Haminyó anyójától a 2022-es Máté Péter dalok feldolgozásáig, szimfonikusokkal kísért előadásáig. De megérte végigjárni.