A Tubular Bells elképesztő mértékű sikere után Mike Oldfield visszavonult. Időre volt szüksége, hogy ihletet nyerjen, illetve nyugalomra, hogy legyűrje a pánikrohamait. Hát megvásárolt egy The Beacon nevű házat az angol-walesi határon, majd a Hergest Ridge dombságot látogatta, ahol a természet szépségében gyönyörködhetett. Elsősorban ez az élmény ihlette a második albumát, mely idén 50 éve, 1974. augusztus 30-án jelent meg.
A hosszúkás Hegest Ridge dombság nagyjából hasonló élményeket nyújthatott számára, mint nekünk a Hűvösvölgy és a Hármashatár-hegy. Csöndes, békés, kirándulós környék. Ahol az ember kutyát sétáltathat, sárkányt eregethet vagy siklórepülőzhet, repülőmodellezhet. Egy nem is kis szeletke a barátságos természetből, mely Hegest Ridge-ben tapasztalható harmónia a lelki-szellemi épülést is szolgálhatja.
Ennek megfelelően Oldfield a Tubular Bells-nél nyugodtabb, kiforrottabb, rendezettebb és kidolgozottabb művet alkotott. Leginkább az ottani hangulatokra, illetve a helyiek által játszott és énekelt népzenére reflektálva.
Széles körben elterjedt közhely, hogy a rockzene a fehér country & western, valamint a néger rhythm and blues találkozásából született, de azért bőven vannak kivételek. Íme, egy hamisítatlan prog rock lemez, egy megkerülhetetlen alapmű, melynek kivétel nélkül minden egyes témája, ritmusa, harmóniamenete az európai népzenében gyökerezik, hiszen a brit táj és a Brit-szigeteket lakó emberek ihlették.
Bár az albumon hallható hangszerek nagyjából kilencven százalékát Mike szólaltatta meg, a fúvósok és a perkák esetében külső segítséget is igénybe vett. Többek között a bátyját, Terry Oldfield zeneszerzőt kérte fel, aki fuvolán működött közre. A kórust pedig az a David Bedford vezényelte, aki előtte a The Orchestral Tubular Bells hangszerelője is volt, majd a The Orchestral Hergest Ridge színpadra állításában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Énekesként bevonták még az Oldfield fiúk nővérét, Sally Oldfield folk énekes-dalszerzőt. Valamint Clodagh Simonds ír dalszerzőt és énekesnőt, aki az éneklés mellett a Hergest Ridge és az Ommadawn albumon hallható szavak kitalálásában is segédkezett Mike-nak.
Kétségtelen, hogy az LP megjelenésekor sokakat meglepett az új irány, de a Hergest Ridge igenis komoly előrelépés volt. Hiszen a Tubular Bells-nél sokkal finomabb, egyben összetettebb anyag született, melynek részei egymással összefüggő bonyolult szövetet alkotnak. Miközben a fiatal Mike csak a békét kereste az elviselhetetlen mértékű kereskedelmi siker, illetve médianyomulás ellenében, a kelta gyökereire is rátalált. Valamint azokra a jó értelemben vett békés, barátságos, meleg hangulatokra, melyek az ott élő pásztorok életét és énekeit jellemezték.
Az eredeti borítót ismét Trevor Key-re bízták, aki a Tubular Bells felejthetetlen borítóképe után ezúttal Hergest Ridge-en kapta lencsevégre a Bootleg névre hallgató ír farkast, egy éppen pihenő repülőmodell társaságában. Majd addig manipulálta a felvételt, míg a jól ismert képig jutott.
Bár az anyag hatalmas sikert aratott, mi több, azon kevés lemez közé tartozik, mely időlegesen le tudta szorítani az toplista első helyéről a Tubular Bells-t, Mike elégedetlen volt a végeredménnyel.
Hát, kapva kapott az alkalmon, hogy az egészet újrakeverje, mikor felkérést kapott a Boxed című gyűjteménybe kerülő SQ quadrofon változatok elkészítésére. Mi több, a későbbiekben is ragaszkodott, hogy az 1976-os új mix sztereó verziója szerepeljen a Hergest Ridge későbbi újrakiadásain. Ez így is volt, egészen 2010-ig, és e döntése nem csak a vinil kiadásokat, hanem az összes CD kiadást is érintette. Beleértve a 2000-es HDCD remasztert is, mely az anyag összes digitális hanghordozó variációja közül messze a legjobban szól.
Aztán a 2010-es Deluxe Edition esetében Mike már a borítót is lecserélte. A három-, illetve négykorongos gyűjtemény elsőként adta közzé CD-n az eredeti 1974-es keverést, illetve az azt megelőző demókat. Továbbá egy két bónusszal kiegészített (In Dulci Jubilo, Spanish Tune) negyedik mixet, melynek az 5.1-es surround variációja már a bónusz DVD-n kapott helyet. Egy, a felújított borítóhoz illeszkedő csodás animáció társaságában, mely így együttesen már nem csak a füleinket kényezteti, de a megfelelő hangulat megteremtéséhez is nagyban hozzájárul.
Ha létezik néhány hamisítatlan prog rock esszencia, a 2010-es Hergest Ridge DVD feltétlen közéjük tartozik. Mind a térhatású hang, mind a végtelen nyugalmat árasztó Hergest Ridge képsorok a művészi közlés olyan szintjét jelentik, melyhez már nincsenek szavaink.
2024-ben az 50. évfordulóra pedig a vinilen is megjelentek az eredeti demók, ismét új borítóval, mely az eddigi legteljesebb képet mutatja Hergest Ridge látképéből.
A teljes életmű ismeretében valószínűleg nem túlzás, ha a Hergest Ridge lemezt nemcsak Mike Oldfield egyik legjobb, de egyben a legbékésebb és legboldogabb albumaként is értékeljük. Egy lélekteli, érett alkotásnak, egy megunhatatlan alapműnek. Egy olyan korszak lenyomatának, mikor az ifjú titánnak a felnőttkorba lépve nemcsak önmagával, de valamennyire a világgal is ki kellett békülnie. Két szép, hosszú, lassú kompozíció, melyek ötven év múltán is képesek felemelni és lelket gyógyítani. Pont olyan pompás, mint a hajnali párából és ködből a napfényre emelkedő autentikus pásztorénekek.
