Mit is mondjunk a már átlépett 2020-as évről? Az AC kapcsán talán csak annyit, hogy már az év elejétől jöttek-mentek a hírek, hogy lesz ám itt új Észi, szinte mindjárt. Olyan ismert arcok, mint Dee Snider, folyton csepegtették a sejtelmes „biztos forrásból származó infókat”, na meg a: „hejj de jó is ez az album”. De ezt úgy mondták, hogy már azt éreztem, ezt az albumot már mindenki hallotta, csak én nem. Nagyon szar érzés… Aztán ezek a hírek is szép lassan elcsendesedtek és eltelt a nyár is. A nyaralás hiányától félőrülten kullogtak az őszi napok, amikor elkezdtek erősebben szivárogni az offisöl infók-fotók és hirdették: lesz itt ám nagy mulatság, kíntornás, cigánykerék, AZ festett bohóc és légtornász a hintaágyban (utóbbi kettő – persze és remélem – nem együtt, vagy lesz nagy cirkuszi coming out). Na meg az AC/DC új albuma! De, hogy az mi és hogyan is lesz, az titok… (Ez volt az a pont, hogy elhatároztam atomot dobok a marketinges fejére. Ha mellé megy, az sem baj…) Virtuális rohanás a hivatalos web site-ra, de ott meg egy alig szétkapott erőstő nézett vissza búsan, elérhetetlen opciókkal – még jobban pofán röhögve. 

Aztán megérkezett a Shot In The Dark első 30 másodperces ízelítője… Sírás!!! Ja nem, mert a fiúk nem sírnak, a lányok meg nem… A tudat, hogy az aranytorkú Brian Johnson újra a bandában van, valamint a mára kissé megőszült Cliff „rongyátépemahúrokat” Williams is csatlakozott (akinek ismerve a játékát le merem fogadni, hogy van az 1979 Stingray gitárján egy csomó fogható hang, amit emberi kéz még nem érintett), valami elemi erejű, utoljára kábé 1983-ban érzett, gyermeki várakozást indított el bennem. Ezt csak fokozta, hogy a kis csibész, „cseppet cuccoltam, bocsesz” Phil Rudd ismét keni-vágja a dobcuccot (szerencsére már csak azt). És milyen jól is csinálja, mert sem a talpig haj Simon Wright, sem a talpig nem haj Chris Slade sem tudta őt pótolni. Ezt a fajta stílust egyszerűen nem lehet másolni, és így lehettek ezzel a Young tesók is, hiszen Phil már harmadszor lett befogadva. Sajnos a várakozás közel egy hónapig tartott és csak aztán érkezett a csoda…

Manapság olyan trendi-cuki idiótaság az ilyen ”AC/DC 2.0” meg 3.0 verziós jelölgetés, meg egyáltalán, ennek az egésznek az átültetése a zenei életbe. Tudom én, hogy a Mátrixban élünk, mert John Wick előtte ott vert agyon mindenkit, és töltögették jobbra-balra meg fel-le… Na, de akkor is! Ez sima AC/DC, a maga sima (furcsán) AC/DC stílusú zenéjével. Sajnos voltak fájó események, először George Young, majd rövid időn belül Malcolm Young, a zenekar igazi motorja távozott 2017-ben, így a banda már sohasem lesz ugyanaz. Ugyanaz nem lesz, de kijelölték azt az utat, amit a többiek a mai napig is rónak. És ez még mindig az AC/DC. Szerencsére! Bár a Shot In The Dark klipjének infója kapcsán cseppet megrémültem, főleg, amikor kiderült, ezúttal is David Mallet rendezte az anyagot. Vissza lehet gondolni az előző korong Play Ball videójára. OK, hogy voltak benne festői szépségek, meg korszakos sportesemények nagyszerű pillanatai, de az a klip kábé annyira volt hatásos, mint amikor az US Army napalmot dobott a saját csapatára Vietnamban. Elsőre biztos látványos volt, de a mutatvány népszerűsége és hatékonysága enyhén szólva is kérdéses. Nem is nagyon lopta be magát az emberek szívébe… A klip sem. 

Mákunk volt, mert ugyan David rendezett, de a kreatív ötlet (főleg az uralkodó színek és maga a látványkép) az egyik marketinges agyának a szüleménye. Azért Dave bátyó csak nem bírta ki és rakott ilyen, nagyszerű tagfotókon átcikázó áramos effekteket a klipbe. Fenomenális… Ahogyan az album is az, és itt az előző jelző őszinte dicséretnek értendő. 12 dal kapott helyet a korongon, és ha nem is ez lett műsoridőben a világ leghosszabb lemeze, tartalmát tekintve káprázatos. Brendan O’ Brien producelte az anyagot, ami inkább a dalok – már az előző albumokról is ismert – kurtításában domborodik ki. A régi dalszerkezet már a múlté, szevasz, bőven 4 perces vagy a feletti dalhossz. Sajnos nem tudom, mi van Robert John „Mutt” Lange-dzsel, de neki kéne az AC-t irányítania. Abból még rossz nem sült ki (Highway To Hell, Back In Black, For Those About To Rock – We Salute You). 

Viszont akiknek kezet kéne csókolni az Mike Fraser (engineering/mixing) és Ryan Smith (mastering), mert varázsoltak olyan hangzást, amilyet már rég, vagy talán még sohasem hallottunk a banda esetében. Modern, de mégis elemi AC/DC. A dalokról meg nem is tudom, mit írjak. Szívem szerint ezeket tanítanám énekórán (van még ilyen?), kötelező érvénnyel mindenkinek. A lemez első hallgatása során rendesen meglepett, hogy egy ilyen erős, fasza, tempós dallal nyitnak, mint a Realize. És aztán nem lett vége a meglepetéseknek, mert a Rejection is hangulatos egy darab. Aztán a már ismerős Shot In The Dark és, és, és… Through The Mist Of Time! Ilyen intró nincs is… Úgy voltam vele, mint Hobo a Túl az Óperencián dallal: „Hol az egy?”. De annyi érzelem, Mal-ra való utalás szorult ebbe a tételbe, hogy az „egyik haverom haverjának” ismét könnyeket csalt a szemébe. Hülye kis érzelgős… Méltó tisztelgés ez Malcolm Young-nak, de természetesen igaz ez az egész albumra. Ahogyan Angus nyilatkozta „THIS ONE’S FOR MAL!” És így, nagybetűsen! 

Apropó, betűk, kezdőbetűk (csak így a cukor és az LSD „szerkezeti hasonlóságának” és a függőség kialakulásának kapcsolatát firtató Nobel-gyanús bizonyítás mintájára)… Lehet, hogy az első 4 dal sorrendbe álltásával tanulta meg valaki az angol ABC-t a Columbia Records-nál? Érdekes, ugye milyen érdekes?

Szóval, ahogy jöttek egymás után a dalok és amolyan „nézd már, ez is jó, meg ez is jó…” folyamatosan kövéredő mosolygássá csapott át az egész album hallgatása, egyszer csak elmúlt az a félelmem, hogy csak két jó számos, töltelékes lemezt kaptunk. Ugye 2018-ban láttak napvilágot azok a fotók, amelyek bizonyították, hogy a csapat ismét a kanadai The Warehouse Studio-ban tevékenykedik. Szokás szerint jöttek, mentek a pletykák, hogy válogatásalbum lát majd napvilágot, egy-két új szerzeménnyel megspékelve stb., Úgyhogy erős volt a bizonytalanság. Ennek ellenére és szerencsére kaptunk egy teljes értékű albumot. De, ha ilyen dalokat tudnak, mint a Demon Fire – és most hagyjuk már az olyan piszkálódásokat, hogy mire hasonlít, csak mert brake down-al indul a dal – azok miért tartogatták eddig ezeket az ötleteket? Vagy a kellemes középtempós No Man’s Land, amit valahol a Highway To Hell-hez hasonlítottak. Na, ezt meg hogy? Csak azért, mert van egy fokozás a refrén előtt??? Kábé annyira hasonlítanak, mint Sztálin Cicciolinára. Bár ha a szemöldöküket nézem… 

Na, de gyerünk tovább! Személyes kedvenc, borozgatások után, a teraszon egyedül táncolós, seprőn gitározós, majd repülős, kutyákra ráesős és lépős, azok felugatós mutatványok mozgatórugója, a Wild Reputation. Ez sem atomerőmű komplexitású kompozíció, de olyan hangulatos és annyi energia van benne, hogy már-már Joker szintre húzza az ember arcán a mosolyt a zene élvezete. És még most sincs vége. System Down a maga lebegő alap riffjével, Witch’s Spell vagy a záró Code Red, egytől-egyik pazar. Tiszta 80-as évek AC-je, és ez jó. Mi több, ez a legjobb, ami történhetett. Szakmailag, nem tisztem méltatni az úriembereket, úgy is lesznek majd „szakértő” kollégák, akik majd megmondják a tutit. Én pusztán csendben (a lófaszt csendben) örülök, hogy ezek a közel sem tini legendák, még köztünk vannak, és ilyen albumot tesznek le az asztalra. 

Ha ez volt a banda utolsó albuma, én hálás szívvel köszönöm meg nekik ezt a közel 40 együtt töltött ragyogó évet. Viszont, ha még folytatódik az álom, akkor meg üzenem, hogy cseppet igyekezni kéne. Jöhet az évi egy új album, csakúgy, mint a kezdetekben… Mert ebből sohasem elég!

Horváth Tibi (Mangalicát a Wembley-be)