„…paraszt Páris”. Nem kisebb irodalmi nagyság, mint Bródy Sándor illette ezzel a jelzővel Hódmezővásárhelyt egy 1909-es újságcikkében. Jogosan-e vagy sem, nem tudom, jelentsen az bármit is az akkori vagy a mai időkre nézve. Ahogy én látom: a művészet egyik dél-alföldi fellegvára volt (a festő Tornyai János által, pl.), és országos érdeklődésre számot tartó politikai csatározások színhelyévé vált. Az ösztövér Szántó Kovács János és a duplafenekű Rapcsák András elnagyolt szobrának teret adó város. Ahol Németh László íróként – és száműzetésben, pedagógusként is maradandót tudott alkotni, iskolát volt képes teremteni, a szó szoros értelmében. Változatos és változékony intellektuális tereppé lett a mezőváros, a huszadik századtól napjainkig.
De milyen volt Vásárhely a beatkorszakban és annak előtte, a történelmi sorsfordulót követően, 1957-től? Nos, ezt írta meg a harmincas éveiben járó Sulyok Csaba, nem kevesebb, mint ötéves munkával. A fő kérdés az: hogyan lehetséges feltárni egy több évtizede a múlt homályába veszett korszak részletes és pontos zenei történéseit? Alighanem az utolsó órában kaptuk meg rá a választ, mégpedig vérbeli zenész nagy-interjúk, valamint a korabeli (nem csak a Csongrád megyei) sajtó alapos megkutatása és feldolgozása eredményeként.
Elöljáróban annyit, hogy bizony ért meglepetés, volt mire rácsodálkoznom, és nem csak az ismerős zenészek miatt. Az egyik szomszéd városban, Szentesen lakom ugyanis, ahol nem készült hasonló tematikájú kötet, és kicsi a valószínűsége, hogy készülni fog valaha is. Mondjuk az egyik III/III-as (szentesi) „legendánk” erősen rajta tartotta a kezét a kultúra ütőerén. A művelődésért hosszú ideig felelős vezető jelszavai a „Nincs rá igény”, és a „Ne csinálunk semmit, abból nem lesz baj” voltak.
Hogy mért hozok ide egy pitiáner besúgót? Egyrészt azért, mert a mintegy ötvenháromezer főt számláló Hódmezővásárhely megmutatta: lehet(ett) az ún. szórakoztatást jól is csinálni. Másrészt pedig utalva a kor, a puha diktatúra összetett és ellentmondásos voltára, még a szomszéd városok viszonylatában is szembetűnő volt a különbség. De Hódmezővásárhely már akkor is tudott élni az adottságaival, kihasználva az adódó lehetőségeit. Mert volt mire építeni náluk.
Az alapot a remekül működő (klasszikus) zeneoktatás adta. (A televíziós személyiségként közismert zongoraművész, Antal Imre is vásárhelyi származású volt.) Plusz a szórakozás színhelyei, amelyek meglepően szép számban szolgálták a város ifjúságát. (A patinás Fekete Sas szálloda neve például a virágzó szocializmus időszakára Békére váltott, de a helyszín természetesen ugyanaz maradt.) Jó zenészekre tehát a beat-korszak előtt és után is szükség volt a városban.
A működésüket befolyásoló körülményeket (pl. szabott gázsi), valamint az országosan ismert követelményeket (pl. ORI-vizsga) nem kívánom felemlegetni, hiszen előttem sokan megtették, máskor és máshol. Sőt, a luxemburgi rádió és a Szabad Európa jelentőségéről sem ejtek szót. Ellenben. Tudtátok, hogy a korszakhatárnak számító Rock Around The Clock című számot (Rock And Roll címen) a Martiny együttes már 1957. márciusában lemezre játszotta? Sulyok Csaba tudta és tudja – ezt is, mint minden mást, ami fontos a könyve címében jelzett tárgyban.
Erősen leegyszerűsítve: a beat-korszak előtt a tánczenekarok és a jazz-együttesek, no meg az „ötórai teák” uralták a város szórakoztató piacát. Például a magyar jazztörténet szempontjából is jelentős trombitás, Len Hughes is fellépett Hódmezővásárhelyen az együttesével, de Holéczy Ákos és további, nem kevésbé fontos fővárosi muzsikusok nevét is megemlíthetném.
A térség által kinevelt zenészek közül a zongorista („civilben” sebész orvos) Hulin István tett szert országos népszerűségre – a későbbi évtizedekben, a Szekszárdi Jazz Quartet élén.
Böszörményi Gergelyt én lemezkiadóként és koncertszervezőként ismertem meg. Budapesti lemezboltja, a nemrég megszűnt Stereo Shop a progresszív rockzene gyűjtőinek zarándokhelye volt. Vásárhelyen azonban leginkább a Nevada énekeseként kedvelték őt. Az együtteshez 1968-ban csatlakozott. Mielőtt még jobban felkapnátok a fejeteket, elárulom, hogy egy Piramis nevű banda is létezett itt – egészen 1975-ig!
Képzeljétek: az első brit beatzenekar már 1965. áprilisában fellépett a városban! A Stovepipe No. 4 volt az. Van, aki ezt a nevet ismeri? De amire igazán irigy vagyok, az a Jimmy James és a Vagabonds, amelynek 1966. január 4-i fellépését „jamaikai néger dzsessz tánczenekar”-ként hirdette a Csongrád Megyei Hírlap. Én azt mondom, hogy a muzsikájuk a soul és a rock sajátos keveréke volt. Ezt onnan tudom, hogy a vásárhelyi fellépésük előtt néhány nappal négyszámos kislemezt rögzítettek Budapesten, amely aztán Qualiton EP 7345 szám alatt jelent meg.
A helyi zenészek után sajnos, mindössze egy, a hetvenes évek közepén készült félhivatalos „vendéglátós” CD maradt fenn Tiszavirág Café címmel, amely a futó slágerek mellett a billentyűs Vincze György néhány szerzeményét is tartalmazza.
És itt kérek elnézést azoktól a nagyszerű vásárhelyi muzsikusoktól, akik igazán megérdemelték volna a név szerinti említést. Rövidke írásomban azonban a szélesebb ismertségre szert tett egyéniségeket és néhány érdekességet próbáltam felvillantani, mintegy kedvcsinálónak. Minden más elolvasható Sulyok Csaba nagyszerű munkájában.
Igen, nagyszerű – jelenthetem ki minden túlzás nélkül! Mert egyszerre alapos, pontos, ugyanakkor a megfelelő hivatkozásoknak sincs híján – és olvasmányos, szórakoztató, magával ragadó. A zenész-interjúk anekdotázó részletei ugyanis alaposan feldobják és mintegy ellenpontozzák a korabeli „szocialista” (többnyire helyi) sajtó bugyuta, fárasztó ideológiával átitatott, fűrészpor-szárazságú magyarázkodását. Hiszen a kor szelleme már csak ilyen volt, az újságok lapjain legalábbis. A valóságban pedig egy kicsit másmilyen. Az igazit, ebben a kötetben az Elérhetetlen föld című alig ismert, 1969-es vers-antológia mutatja meg, amelyből az egyes fejezetek előtt szemezgetett Sulyok Csaba.
„Nagyon jó a könyv” – summázta véleményét egy hozzám címzett e-mailben Simon Géza Gábor jazzkutató, aki mindössze a tördelés minőségét és a névmutató hiányát kifogásolta. Hát fogok én vitatkozni a jazz-professzorral, amikor egy szál jó okom sincs rá?
Annyit tehetek csak, hogy sok hasonló színvonalú „helyi értékű” kötetet kívánjak magunknak. Aki azonban éppen a szóban forgóra kíváncsi, nagyon jól teszi, és írjon bátran a sulyok.csaba88@gmail.com címre!
