Idén 50 éve készült és jelent meg a Pink Floyd egyik legjelentősebb albuma, a Syd Barrett sorsa és munkássága ihlette Wish You Were Here. A mára már megkerülhetetlen alapműnek számító nagylemezen négy tartalmas kompozíciót tett közzé az együttes, melyhez négy színt és négy őselemet rendelt hozzá a Storm Thorgerson vezette Hipgnosis csoport.
Sorozatunk ötödik részében az album quadrofon változata és a Wish You Were Here Tour emblematikus koncertfelvétele került terítékre.
Az 1965, illetve ’63 óta tartó hosszas menetelés után 1976 lett az első év, melyben a Pink Floyd nem indult turnéra. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem dolgoztak. Ugyanis saját stúdiót építettek, kidolgozták és felvették a British Winter Tour ’74 másik két dalára épülő Animals albumukat, valamint megjelent a Wish You Were Here quadrofon változata.
Utóbbi kapcsán azóta sem tiszta, hogy vajon csak az 1975-ös hangsávokat keverték újra, esetleg használtak fel belőlük további részeket, illetve panorámázták szét, vagy 1976-ban ténylegesen is újabb billentyű- és gitártémákkal gazdagították a lemez anyagát. A források és visszaemlékezések ugyanis erősen ellentmondásosak. Az sem teljesen biztos, hogy hol, mikor és milyen formátumban jelent meg a WYWH négycsatornás SQ változata. Mindenesetre, míg az elsőnyomású angol (EMI Harvest Q4SHVL 814) és amerikai (Columbia PCQ 33453) borítókon 1975-ös dátum szerepel, addig az összes korabeli újsághír, reklám és katalógus ’76-ot hoz. Vernon Fitch Pink Floyd archívuma 1976. májust közöl. Ilyen esetekben pedig inkább vagyok hajlamos neki hinni, mint a zavaros hivatalos közléseknek.
Aki hallotta már a korabeli SQ kiadásokat, leesett állal konstatálhatta, hogy alaposan átdolgozták a hanganyagot. Különösen, ha valaki kellően sokat hallgatta már előtte a sztereó verziót. Minimum nagyon átkeverték, annyira mást élményt ad így az album, különösen a hátsó hangszórópárban hallható dolgok nagyon izgalmasak. De az sem elképzelhetetlen, hogy új, vagy korábban még fel nem használt korabeli sávokkal bővítették ki kreatívan a térhatású lemezanyagot.
(Kapcsolódó érdekesség, hogy valamikor a kétezres évek közepe táján, még a hivatalos SACD megjelenése előtt volt egy terv, hogy a Civil Rádió és a FIKSZ Rádió együttműködésében leadjuk a WYWH quad változatát. Az ötlet alapját egy akkor nemrég megjelent kalóz CD adta, mely sztereóban tartalmazza az 1976-os USA SQ LP anyagának két hátsó hangfalba küldendő részét. Gondoltam, meghirdetjük az időpontot, majd amelyik háztartásban van két sztereó rádió, csak be kell ülni közéjük és már működik is a dolog. A két rádió szakemberei között meg is kezdődött egy nem hivatalos, szolid előzetes egyeztetés, stílszerűen a Time óraketyegésének egy meghosszabbított változatával harmonizálták volna össze az indítást. De persze megint volt egy ünneprontó valamelyik toronyban, aki valami sokéves sérelemre hivatkozva kaszálta el heveskedve az együttműködést. „Hát így élünk mink…”)
Érdekes módon azonban mégsem a ’76-os kvadrofon LP vált a legnépszerűbb Wish You Were Here kiadvánnyá, hanem egy kalózfelvétel, melyet a korszak egyik leghíresebb, leghírhedtebb bootlegere, Mike Millard rögzített 1975. április 26-án a Los Angeles Sports Arénában.
Az okok hasonlóak, mint korábban. A Pink Floyd továbbra sem készített hivatalos koncertfelvételeket a Live at Pompeii után, igény viszont lett volna rá. Azonban, ellenben az Úr 1974. esztendejével, ’75-ben már nem igazán született használható rádiófelvétel, hát jobb híján a legjobb minőségű bootleg terjedt el a Wish You Were Here turnéról. De az annyira, hogy szinte hivatalos lemezként vált közismertté és közkedveltté. Konkrétan nemzedékek nőttek fel rajta Japánban és a vasfüggöny nyugati oldalán.
Idehaza kicsivel később kezdődött Mike los angelesi felvételének diadalmenete, ugyanis a módszerváltásig jobbára csak a sorlemezek, illetve azok licenckiadásainak becsempészése folyt nagyüzemben. Kapcsolódó érdekesség, hogy a Dark Side Of The Moon háromféle jugoszláv SQ változatának hazai sikere után a nepperek a Wish You Were Here Jugoton licenckiadásait is megpróbálták „quadrofon változat” címszó alatt értékesíteni a Múzeum körúton és az egyéb híres, hírhedt kapualjakban, de persze csak ócska szélhámosság volt. A köztudatba mégis beleégett, azóta sem sikerült kiverni az akkori gyűjtői kör fejéből a sosem létezett jugó SQ verziót…
Aztán jött a szabadságként csomagolt szabadosság kora, párhuzamosan a CD kelet-európai elterjedésével. Ránk is lett ömlesztve a sokféle hamis és kalóz CD, melyek egy része azonban valódi gyöngyszemnek bizonyult a szemétáradatban. Így aztán a Mike Millard felvétel is másodvirágzásnak indult CD-ken, és 15-20 év késéssel a hazai floyder közönség kedvencévé is vált. Idővel magam is belefutottam abba, hogy a zsákbamacskaként vásárolt véleményes tartalmú és bűnrossz minőségű kalózkiadások között háromféle címmel és borítóval is sikerült begyűjteni ugyanazt a kivételesen jól szóló WYWH koncertet. De ez még mindig sokkal jobb volt a nyolcvanas évek éhségéhez képest. Mert akkor csak sóvárogtunk egy mélyebb merítés után, illetve irigykedtünk a komcsi családok kivételezett csemetéinek nyugati útjaira és lemezbeszerzéseire. Ezúttal viszont végre nekünk is megadatott az aranymosás nyűgje és az időnkénti értékesebb találatok öröme.
Szóval, nagyjából 1993-tól fogva tömegesen érkeztek, majd terjedtek el az 1975-ös Wish You Were Here Tour CD-k itthon. Dogs And Sheeps, Movin’ Time, Pink Millard, Cruel But Fair, Wish You Were Here Live, Doremi Fasol Latido, Have A Cigar in L.A. – csak néhány a sok címváltozat közül, mely kalózkiadásokon igen sokan híztak akkoriban: gyártók, terjesztők, kereskedők. Épp csak Mike Millard, David Gilmour, Nick Mason, Roger Waters, Rick Wright, Dick Parry, Venetta Fields és Carlena Williams maradt ki a zsíros bevételekből.
Így ért körbe újra és újra a Wish You Were Here testetlen és arctalan (arcátlan?) salesman karaktere. Nagyjából, mint a Loksi Primadonnája. Nagyon szép, nagyon látványos, nagyon kívánatos, de ha kicsomagolod, semmi sincs, nem kapsz semmi valódit…
Vagy mégis? Mivel a hőskorszakbeli Pink Floyd nem archíválta és nem is adta ki a hetvenes évek legnépszerűbb koncertprogramjait, szükségszerűen a közönség vette a kezébe a dolgokat. Melyre pedig nyilván azonnal rátelepedtek a Floydot nem ismerő, de a Money-t annál inkább kedvelő nyerészkedők is. „Oh, by the way, which one’s Pink?” Hát Amerikában is dőlt a zöldhasú, idehaza meg a Bartók fejes zöld ezres. És ezúttal kivételesen mi, a kultúra szerelmesei sem lehettünk elégedetlenek, hiszen egy olyan, jó minőségű hanganyaggal gazdagodhatott a gyűjteményünk, mely valóban sokad adott hozzá a valódi Floydról alkotott képhez. Ahhoz az 1975-ben még mindig a kreativitása csúcsán lévő társulatéhoz, melynek akkor még esze ágában sem lett volna a koncertjein a lemezre préselt stúdióváltozatokat unalomig játszani.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
