Rossz nyelvek szerint, éltes koruk alapján, a Deep Purple tagjainak egy ideje már az öregek napközi otthonában lenne a helye. A Papp László Budapest Sportaréna azonban nem az aggok háza, de még arra az egyetlen, október 2-i estére, sem óhajt az lenni: este fél 9-től ugyanis az idén épp ötvennyolcadik esztendejét taposó Deep Purple veszi birtokba a színpadot, hogy elementáris erejű, mindent elsöprő fergeteges koncertjével immáron tizenkilencedszerre is elkápráztassa a magyar közönséget. Az összegzés: minőségi megszólalás, remek koncerthangulat, friss, lendületes előadás.

Mondják, a klasszikus, kemény rockzene a végét járja. Temetik persze már vagy 30-40 éve, ám a műfaj nem adja fel egykönnyen. Közönségének keménymagja, a „rock and roll B-közép” megfogyatkozva ugyan, ám annál makacsabbul kitart egykori kedvencei mellett, s talán még utánpótlás is akad. Mindezek ékes bizonyítéka a péntek esti, sportarénás Deep Purple-est, ahol minimum három, de inkább több generáció képviselői tomboltak a rég leírtnak gondolt, többször is eltemetett műfaj úttörőinek fergeteges dalaira. Igen, úttörők, akik kitapostak egy addig sosem járt utat, kísérleteztek, kockáztattak – majd hatost dobtak. Még akkor is, ha az a bizonyos szerencsejáték kocka a játékasztal lapja helyett néha a földön landolt, vagy éppen csak egyest, vagy kettest mutatott. Ám, hogy létjogosultsága van, azt a teltházas aréna-koncertek sora bizonyítja.

Az örök kezdő nóta, a Highway Star most is megteszi a magáét, hasít, akár kés a vajban. Gillan papa 81 évesen, kissé megváltozott egészségi állapotban is odateszi magát: ha az egykor védjegyévé vált magasakkal nem is kísérletezik, utánozhatatlan, egyedi hangszíne, intenzitása ma is iskolát teremt az őt követő zenész generációknak. Tiszában van életkori sajátosságából adódó korlátaival, éppen annyit ad, amennyit elbír és amennyi az adott nóta hiteles megszólaltatásához szükséges. A szett összeállításakor nem csupán a frontember, de a többi nyolcvan körüli zenész teherbírását is messzemenően figyelembe veszik: a 2024-es, fura című  (=1) album A Bit on the Side-ja, valamint a veterán Into the Fire tétele után a legfrissebb és legifjabb tagnak számító Simon McBridé a terep, hadd boldoguljon egymaga! Ha fergetegesnek, fantáziadúsnak a legjobb indulattal sem nevezhető produkciója alapján próbálnánk megítélni, bizony nagyot tévednénk. Szerencsére bennünk marad az est bevezetőjében, főként a Highway Starban elkövetett ízes, Blackmore-os hangulatú gitárszólója, amelyről maga McBride is úgy vélekedik, illik hangról-hangra lejátszani. Még akkor is, ha a Blackmore mester által meghonosított vastag Fender Stratocaster hangzás helyett a Paul Reed Smith típus nem kevésbé jellegzetes soundja szólal meg a hatládás ENGL 4×12-es gitáralapokon. Méghozzá olyan ízléssel és zenei alázattal, hogy aligha lehet hiányérzetünk. Mindehhez persze nem keveset tesz hozzá a legendás ritmusszekció, a basszer, Roger Glover, illetve Ian Paice pregnáns, precíz, kettőse. Utóbbi, régi hagyományaihoz híven dobdobogó nélkül, „talajszinten” csépeli kőkeményen és kérlelhetetlenül a bőröket, ezzel is üzenve: ugyanolyan vagyok, mint ti, nem emelkedem ki közületek…

Két esztendő múltán, idén nyáron bocsátották útjára a McBriddal készült második, amúgy huszonnegyedik stúdióalbumukat Splat! címmel – könnyen meglehet, hogy az utolsót. A kezdőnóta egy arrogáns viselkedésű, Bill nevezetű srácról szól, aki cseppet sem óhajt megfelelni az elvárt társadalmi normáknak. És amelyet jól illusztrál a kezdeti, hetvenes évek elejének hangulatát árasztó, riffelős, hamisítatlan Purple-sound, valamint annak zeneiségére jellemző Hammond-orgona – gitár „feleselős párbaja”. A koncert első pillanatai óta fennálló pörgést, dinamikát, lüktetést (leszámítva a gitárszólós stílusgyakorlatot) fenntartja az előző albumról megszólaltatott Lazy Sod darabja is Gillan herfliszólójával, valamint a már említett hangszerek párbajával fűszerezve. Hogy aztán végképp átadja a helyét a komoly billentyűparkkal dolgozó Don Aireynek, amelyet még egy Moog szintetizátorral is kibővített. Utóbbit a Hammond mellett szemlátomást örömmel használja, hiszen többször is visszatér a polifonikus hangszerhez. Energikus, vitzuóz munkája elismeréseképpen abszolút kiérdemli a vélhetően zenésztársai által gyakorolt nemes gesztust (vagy inkább színpadi geget), miszerint egy elegáns öltözetű pincér a színpadon egy pohár bort kínál tálcán a megfáradt művésznek. Pedig a java és a második billentyűszólós mutatvány még hátra van…

És, ha már lustaság (a már említett Lazy Sod után), nem maradhat ki a Machine Head-album híres-nevezetes Lazy-je sem, persze az elmaradhatatlan hosszú, ám annál virtuózabb Hammond-orgona intróval. Majd mintegy pihenésképpen egy újabb kori (egészen pontosan 1996-os) gyöngyszem még a Purpendicular albumról, amely az est egyetlen lírai tétele: a Sometimes I Feel Like Streamingben Gillan újfent megcsillogtathatja nem mindennapi orgánumát. Még két tétel a Splat!-ről, csak, hogy tudjuk, létezik egy még újabb korszak is, amelyeket remekül illusztrál a XXI. (vagy már a XXII.?) századot megjelenítő háttérvetítés. A LED-falon egy robotember tűnik fel lézerszemekkel, mintegy ízelítőként a modern technológia vívmányaiból – ezúttal nagyon is emberi környezetben. Ugyanis a Perfect Strangerst (miként a Splat! album Sacret Landjét, valamint Diablo-ját) sem az AI „komponálta”… Sokkal inkább hús-vér zenészek adták bele tehetségük legjavát. Nevezetesen a hetvenes évektől a kilencvenes eleje/közepéig jórészt Ritchie Blackmore, illetve Jon Lord (persze rajtuk kívül nyilván a többiek is hozzátették a magukét), később az épp aktuális felállás tagjai.

A Perfect Strangers előtt még ajándékba kapjuk a DP-koncertek megszokott billentyűszólóját (az est folyamán immár másodszor), benne egy pörgős rock and rollal, kifejezett gesztusként a Csárdáskirálynő egy részletével és persze a fergeteges Monti Csárdással. És, ha már tetőfokon a hangulat, jöjjön a Space Taruckin’, azt követően az elmaradhatatlan megasláger Smoke on the Water (és a refrénje tízezernél is több torokból), hogy aztán a végére egy ugyancsak lendületes, ismeretlen instrumentális darab után visszakanyarodjunk a kezdetekhez: 1968-hoz és a Hush-hoz, majd kétesztendőnyi ugrással az ikonikus Black Night-hoz. Azon az estén ugyanennyit fiatalodtunk.